A lápi tölgyes száradása
fujt végül hét fát a szél, |
fujt aztán hat fát a szél, |
aztán csak őrült egymagát |
|
Hangverseny a parkban
Kodályt játszik külföldön térzene. |
Áll a tömeg, dohányzik. Két fanyar |
arc összenéz (távolról): értene
|
bennünket bárki? Válik nyomban szét |
öngúnyoló (mélytudati bűnét |
rejtő?) fintorgás: dehát mit akar
|
akár tőlünk is ez a csupa jaj- |
csupa-vád vén dal? Cigaretta-füst |
útján oszlik a fák csúcs-lombja közt |
a szembesülés-keltette zavar, |
|
föllobbant lét légvétele. |
|
|
Önhittek
A török hadsereg modern volt. |
Korszerűbb, mint a vele szemben álló. |
Francia ágyúk, olasz stratégia, |
arab pengék és paripák és orvosok. |
|
A foglyok első csapata: a főurak, |
mezétláb már. A szultán Tomorit |
sem igényelte a sátor elé, ahol ült. |
Némi távolban rakták egyetlen gulába |
a fejeket. A pontos munka része volt az is. |
|
Harminc év s már fölépült fényleni messze földre |
szépsége hirével is Pécsett a büszke dzsámi. |
Az uj Siklós, Szigetvár, Eger és |
a gyógyfürdők Budán. Csaholtak, nyüszítettek és |
iszkoltak az éjben a gazdátlan kutyák. |
|
|
Négy hold vigyor
Igazították volna délhez éppen |
Bombázó-raj csillant a tiszta égen |
Siettették? Késleltették a dolgot?
|
|
Téboly volt, ahogy az a boldog |
négy hold napraforgó hiszékeny |
arccal a jövőbe mosolygott. |
|
Hol mosolygott, hol meg vigyorgott. |
|
Tükörképem! Megannyi tükörképem! |
|
Mert reméltem. Mert magam is reméltem! |
|
|
Gyűrűk
Francia barátaimnak
Gyűlölet izzó gyűrűje szikrázik |
egy nép körül itt; s épp olyan sűrű |
dühtől sistergő gyűrűben a másik. |
S a harmadikon épp ilyen gyűrű. |
|
S a negyediken! Jól összeszorítva |
megannyi transzmissziv fogaskerék |
pörgeti társát reciprok kínokra, |
hajtja tébolyuk órarendszerét. |
|
Kaján aknák, orv örvények, harapni |
leső-lapuló csapdák, fű között – |
|
forgó tűzlap, forgó szinpad – megannyi |
pokol-üst, mely pörögve füstölög; |
nyúlnak ki mindből egymást főbecsapni |
egymást egy kéjjel gyötrő bűnösök. |
|
…Ez volt a tájkép, mes chers, ami várt, |
hogy hiven, parolátokkal kezemben |
lépdeltem akkor is jövőnk iránt, |
|
hogy – öklendve – kerengtem! |
|
|
Kezelés
Itt már nem fáj a fájdalom. Beadva |
minden adag. Csak mint beteg |
ráng a jogérzet reflexe. Haragra |
|
rég nincs tudat. Jól érzik bár, mi végre |
viszik, szorgosan ők viszik, maguk |
az agy-vakítások intézetébe. |
|
Itt már nem hat a becsület- s a hit-hiány. |
Nyüzsgő bogarak, kő alatt, |
szökdelők is (ha odatűz a nap): |
|
lián-őserdők mélyén indián |
töredék törzs – lám végzi még |
|
|
Idegenvezetés
E térdigérő várromok, az alapjukig szétszórt templomok: |
ezen a tájon – gyökerek ezek itt: |
|
aratott, igen, Újévtől Szilveszterig, |
látástól vakulásig, de még holdfényben is |
a jó-kaszás Idő, de kihajt |
a törzs az erdőn – magyarázzák, vélik maguk is |
a ciceroneként elősündörgő |
bennszülöttek. Kihajt, kihajt még a föld alól |
a megmunkált arany, a faragott kép, |
a porfir oszlop. A diadalív! |
az elvesztett csaták terén – |
dicsfényű mennybe húzza fölfelé |
|
Az iszapfedte nyomdatermek, egyetemek, paloták |
E szétszórt tégladarabok, csontkupacok |
– hétpróbás műemlékeink – nem a szemnek |
– erre emelj elméd elé látcsövet, ki itt megállsz – |
nem a szemnek, nem látványul beszélnek |
erőfeszitésről, inszakadásig, hanem |
hűségről, hiábavalóságig, |
tisztességről – így sem föladhatóról. – Ezt belelátóan |
forgathatnak filmet valamiféle |
|
Kutyaszimattal előkaparható |
elixirről a törzs nyelvén tudók. |
|
|
Őshonos
Sárkolonccal ma is épp úgy a lábbelin, |
mint száján kölöncével a ritka beszédnek, |
jön ki integetéseimre a barázda-középről |
|
Körülfüstölhetjük az ördögüzés |
rítus-fogásaival, varázsigével, |
térdig-bokáig egy sürübb időben, |
|
Megtárgyaljuk Bori (a feleség) |
tüdő-röntgenét, egy közös |
unokatestvér (B. L.) épitkezését, |
azazhogy épülését (rokoni kaláka); |
megigértetik egy közös ebéd. |
Megyek – meleg, de kétféle szólamú tenyerek |
kézrázása után – tovább (gépkocsin) |
|
|
Tájszólásukkal is hallgatag
Gyertyaláng. Egyetlen, szálegyenes gyertyaláng |
ügyelt a levegőre: mer-e moccanni itt; |
(meg a csendre) a csűrben itt, hol a hulla feküdt, |
nyugalmat olyat teremtve szivünkben, szivükben: |
|
hasztalan ütközetünk – a holtak ütközete |
füstölt-veszett el odakünn a végül is leszállt |
Napban, az a végső harc – tudod-e? – |
pihegést fojtva, mint a gyertyaláng |
a duplán néma: mert saját |
(oly távoli, hogy szinte emberibb) |
tájszólásukkal is hallgatag katonák. |
|
|
Zsilinszky emléke
Pullovert, kucsmát, hócipőt |
széttestált rabtársai közt. |
|
Ment – arc-szine bár a falé – |
|
Szive dacában, mint a láng |
egy nép dühe. Azt hagyta ránk. |
|
|
Birtok
Vannak a nincsteleneknek is birtokaik. |
Hontalanoknak telekkönyvezett örökségeik. |
Eltulajdonithatatlan területeik: |
itt, Muhinál a mező, amott |
Elpörölhetetlen latifundiumok. |
|
Sub revolutionibus
Nincs várni mit! Ledobták |
a későn érők is gyümölcsüket. |
Megtette földünk a maga évi dolgát. |
a gazda gondja – „nincs megállás!” |
mondja vidáman: „szöllőkapálás, |
|
a megürült, a meghivesedett |
völgy felett (mint két munka-nap közötti |
csöndben), az atyák-nyűtte dombon! |
istálló-szagát – mintha a fönti, |
átforgása, a leghatalmasabb |
legzordabb revolutio alatt |
én is – hangyánál sorstudatlanabb – |
megtettem volna – ésszel – itt a dolgom. |
|
|
Fegyver és csoda
Se ország, se had, se pap, se király. |
Csak az a kicsiny bot, mit szélcibálta |
ősz fürtjei fölé emelt Kodály. |
|
Csak ahogy elhagyván a partot |
lépett s nem sűlyedt szennyek tengernyi sarába |
a krisztus-tiszta lábú Bartók. |
S mind, aki birta még, utána… |
|
|
Neveletlen épület
Apránként: évenkénti szemhunyással |
tízpercenként a téren át. |
|
Elnézik neki majd ők is, a dombok |
|
a pökhendi ormot, pimasz tetőt |
|
és mind a születési anyafoltot, |
|
miket most már kérkedve vállal. |
|
Szégyenkezve, de közelebb |
|
lép hozzá egy jómultu várfal. |
|
pillantását váltják feje felett, |
|
meghajolnak a közizlés előtt: |
|
épp, mert annyit berzengtetett, |
randevuzók közismert helye lett. |
|
Még nincs botom. De már kezembe illenék. |
bucsuzkodjunk, csunyácska völgyvidék! |
|
|
Akivel éppúgy kezet szoritottam
Oda érezte fejére az esedékes (mindenkori) koronát, |
volt királyi kéj gördülnie |
lefüggönyözött gépkocsiban, így |
sietnie mozifelvevők kereszttüzében |
ajkán megbocsátó mosolyával: „nincs időm!” |
fél-isteni végzendők műhelyébe. |
|
Himbált hajnali harangként arcmása tudatunkban, |
majd alakjáé emlékezetünkben: |
szélfútta száradó ing, körút fölött keresztben lengő zászló, |
ez is, az is, még fölfelé-nézést kivánván, |
csoda-fürkészést, míglen is |
túlszállt szemünk látóhatárán, |
csillantva gyémántosan, könnyedén, |
de már ökörnyál-búcsúzással: |
|
|
Hójelentés
Halottak Napja s dől a hó! |
a november elején már sűrű hó! |
Hivatlanul üli meg az üdezöld gyepet, |
forzíciát. Februárhoz volna való. |
|
Rázza magáról, mint a kutya a vizet |
a friss-ültetés tulipánfa, úgy vacog. |
Harcol akként a szüretvégi tarka kert, ahogy |
a ráugrott maláj tigrissel az elefánt s bivaly, |
mikor már háttal földre rogy. |
Hörög az erőszaktevő fehér vihar. |
|
izzik a birs, a mandula, a szilva. |
Nem halványul, nem oltódik a szín |
a gyümölcsfák szívós levelű ágain. |
Csak a körte rongymeze kormos-bakacsin. |
De küzd az is – mind – sziszegve-visítva! |
|
Dől a hó másodnapja. S rá most még a szél! |
De a koldus sírokra is szekfüfehér |
koszorút, halom koszorút, |
krizanténfehér koszorúkat hord a szél. |
Egyenlő mind, ki odalenn – a holtak tányérjából él! |
|
És ott legtarkábbak a lombok, |
hol az ág terhe már leomlott, |
prüszköl mind a megmosdatott levél – |
gyermekfrissre csípte képüket a tél. |
|
Mint repülő-uton a felhők, |
sűrül a hó világ-kavaróan. |
„Párját ritkító frontátvonulás” |
sikít a város ütőereiben is a veszély, a láz. |
Egyhelyben zeng tülkölés, sipolás. |
Gyolcsfehér színtől sötétül az ablak, |
föllebbentve a gyermekkort, mikor |
szemünkre hátulról kacsók tapadtak – |
Hirtelen – rigó? Fütty dallama szól |
a kavargás téboly-bokraiból – |
ki lesz megmondhatója annak |
hogy most-e, vagy valamikor, |
itt melletted, vagy valahol |
s hogy dicsér-e, vagy gúnyol. |
|
Ki se indultunk – először mióta is? – |
fájdalom és orvos engedte volna is |
|
(tíz heti ágyőrzés után): |
nem mentünk ki a temetőbe az idén. |
vágyunkban gyúl csak gyertyafény, |
nemcsak a farkasréti két szerény |
évekre vissza hány s hány pici láng |
lobog hajdan-volt temetőkben, |
hova gyermekként bennünket kivittek, |
amiként kivittük kicsinyeinket |
mi is ezen a – krisztusi? – pogány: |
örök vigaszt világló éjszakán! |
|
Ahol jótermőre már szöllő se nőtt, |
Pásztor-tüzek, szellemtüzek – |
tágabb társulást keresvén |
valamennyi hírt vett s üzent, |
nyujtottak példaként kezet |
e túlvilággal szomszédozó estén. |
Ezek neveltek, vagyis hogy emeltek. |
…„Nyitva mind messzibb kört szemednek” |
hallik nevetés az emlékezet |
forró drótján át, majd vénasszonyos hang – |
|
éjjente tyúkjainkat űzni, |
teheneink tejét kiszopják, |
kémény sonkáját falatozzák.” |
Rendje van mindennek. S ha nem |
|
övék a padlás és az ország, |
ők lesznek többen, nemcsak odafenn |
a hegyen, de idelenn, idebenn. |
|
Nem mentünk ki, fölmenthetem magam. |
De ki se lépve a fütött szobából, |
kint vagyunk. Falainkon is át |
ránk törnek a fehér bikák, |
megsemmisül közel és távol |
hátrálhatunk, ugrik a tigris – |
rázhatja fejünk, űzheti karunk |
– riadtabban, mint őszi lomb s virág – |
dől a hó, ropogtat a hó – |
ha megfutunk, ha maradunk, |
csontjában ropog ez az egy világ, |
egy még a jó, hogy kéz kézben vagyunk, |
|
|
|