A lápi tölgyes száradása
| fujt végül hét fát a szél, |
| fujt aztán hat fát a szél, |
| aztán csak őrült egymagát |
|
Hangverseny a parkban
| Kodályt játszik külföldön térzene. |
| Áll a tömeg, dohányzik. Két fanyar |
| arc összenéz (távolról): értene
|
|
bennünket bárki? Válik nyomban szét |
| öngúnyoló (mélytudati bűnét |
| rejtő?) fintorgás: dehát mit akar
|
| akár tőlünk is ez a csupa jaj- |
|
csupa-vád vén dal? Cigaretta-füst |
| útján oszlik a fák csúcs-lombja közt |
| a szembesülés-keltette zavar, |
|
| föllobbant lét légvétele. |
|
|
Önhittek
| A török hadsereg modern volt. |
| Korszerűbb, mint a vele szemben álló. |
| Francia ágyúk, olasz stratégia, |
| arab pengék és paripák és orvosok. |
|
| A foglyok első csapata: a főurak, |
| mezétláb már. A szultán Tomorit |
| sem igényelte a sátor elé, ahol ült. |
| Némi távolban rakták egyetlen gulába |
| a fejeket. A pontos munka része volt az is. |
|
| Harminc év s már fölépült fényleni messze földre |
| szépsége hirével is Pécsett a büszke dzsámi. |
| Az uj Siklós, Szigetvár, Eger és |
| a gyógyfürdők Budán. Csaholtak, nyüszítettek és |
| iszkoltak az éjben a gazdátlan kutyák. |
|
|
Négy hold vigyor
| Igazították volna délhez éppen |
| Bombázó-raj csillant a tiszta égen |
| Siettették? Késleltették a dolgot?
|
|
| Téboly volt, ahogy az a boldog |
| négy hold napraforgó hiszékeny |
| arccal a jövőbe mosolygott. |
|
| Hol mosolygott, hol meg vigyorgott. |
|
| Tükörképem! Megannyi tükörképem! |
|
| Mert reméltem. Mert magam is reméltem! |
|
|
Gyűrűk
|
Francia barátaimnak
| Gyűlölet izzó gyűrűje szikrázik |
| egy nép körül itt; s épp olyan sűrű |
| dühtől sistergő gyűrűben a másik. |
| S a harmadikon épp ilyen gyűrű. |
|
| S a negyediken! Jól összeszorítva |
| megannyi transzmissziv fogaskerék |
| pörgeti társát reciprok kínokra, |
| hajtja tébolyuk órarendszerét. |
|
| Kaján aknák, orv örvények, harapni |
| leső-lapuló csapdák, fű között – |
|
| forgó tűzlap, forgó szinpad – megannyi |
| pokol-üst, mely pörögve füstölög; |
| nyúlnak ki mindből egymást főbecsapni |
| egymást egy kéjjel gyötrő bűnösök. |
|
| …Ez volt a tájkép, mes chers, ami várt, |
| hogy hiven, parolátokkal kezemben |
| lépdeltem akkor is jövőnk iránt, |
|
hogy – öklendve – kerengtem! |
|
|
Kezelés
| Itt már nem fáj a fájdalom. Beadva |
| minden adag. Csak mint beteg |
| ráng a jogérzet reflexe. Haragra |
|
| rég nincs tudat. Jól érzik bár, mi végre |
| viszik, szorgosan ők viszik, maguk |
| az agy-vakítások intézetébe. |
|
| Itt már nem hat a becsület- s a hit-hiány. |
| Nyüzsgő bogarak, kő alatt, |
| szökdelők is (ha odatűz a nap): |
|
| lián-őserdők mélyén indián |
| töredék törzs – lám végzi még |
|
|
Idegenvezetés
| E térdigérő várromok, az alapjukig szétszórt templomok: |
| ezen a tájon – gyökerek ezek itt: |
|
| aratott, igen, Újévtől Szilveszterig, |
| látástól vakulásig, de még holdfényben is |
| a jó-kaszás Idő, de kihajt |
| a törzs az erdőn – magyarázzák, vélik maguk is |
| a ciceroneként elősündörgő |
| bennszülöttek. Kihajt, kihajt még a föld alól |
| a megmunkált arany, a faragott kép, |
| a porfir oszlop. A diadalív! |
| az elvesztett csaták terén – |
| dicsfényű mennybe húzza fölfelé |
|
| Az iszapfedte nyomdatermek, egyetemek, paloták |
| E szétszórt tégladarabok, csontkupacok |
| – hétpróbás műemlékeink – nem a szemnek |
| – erre emelj elméd elé látcsövet, ki itt megállsz – |
| nem a szemnek, nem látványul beszélnek |
| erőfeszitésről, inszakadásig, hanem |
| hűségről, hiábavalóságig, |
| tisztességről – így sem föladhatóról. – Ezt belelátóan |
| forgathatnak filmet valamiféle |
|
| Kutyaszimattal előkaparható |
| elixirről a törzs nyelvén tudók. |
|
|
Őshonos
| Sárkolonccal ma is épp úgy a lábbelin, |
| mint száján kölöncével a ritka beszédnek, |
| jön ki integetéseimre a barázda-középről |
|
| Körülfüstölhetjük az ördögüzés |
| rítus-fogásaival, varázsigével, |
| térdig-bokáig egy sürübb időben, |
|
| Megtárgyaljuk Bori (a feleség) |
| tüdő-röntgenét, egy közös |
| unokatestvér (B. L.) épitkezését, |
| azazhogy épülését (rokoni kaláka); |
| megigértetik egy közös ebéd. |
| Megyek – meleg, de kétféle szólamú tenyerek |
| kézrázása után – tovább (gépkocsin) |
|
|
Tájszólásukkal is hallgatag
Gyertyaláng. Egyetlen, szálegyenes gyertyaláng |
ügyelt a levegőre: mer-e moccanni itt; |
(meg a csendre) a csűrben itt, hol a hulla feküdt, |
nyugalmat olyat teremtve szivünkben, szivükben: |
|
hasztalan ütközetünk – a holtak ütközete |
füstölt-veszett el odakünn a végül is leszállt |
Napban, az a végső harc – tudod-e? – |
pihegést fojtva, mint a gyertyaláng |
a duplán néma: mert saját |
(oly távoli, hogy szinte emberibb) |
tájszólásukkal is hallgatag katonák. |
|
|
Zsilinszky emléke
| Pullovert, kucsmát, hócipőt |
| széttestált rabtársai közt. |
|
| Ment – arc-szine bár a falé – |
|
| Szive dacában, mint a láng |
| egy nép dühe. Azt hagyta ránk. |
|
|
Birtok
| Vannak a nincsteleneknek is birtokaik. |
| Hontalanoknak telekkönyvezett örökségeik. |
| Eltulajdonithatatlan területeik: |
| itt, Muhinál a mező, amott |
| Elpörölhetetlen latifundiumok. |
|
Sub revolutionibus
| Nincs várni mit! Ledobták |
| a későn érők is gyümölcsüket. |
| Megtette földünk a maga évi dolgát. |
| a gazda gondja – „nincs megállás!” |
| mondja vidáman: „szöllőkapálás, |
|
| a megürült, a meghivesedett |
| völgy felett (mint két munka-nap közötti |
| csöndben), az atyák-nyűtte dombon! |
| istálló-szagát – mintha a fönti, |
| átforgása, a leghatalmasabb |
| legzordabb revolutio alatt |
| én is – hangyánál sorstudatlanabb – |
| megtettem volna – ésszel – itt a dolgom. |
|
|
Fegyver és csoda
| Se ország, se had, se pap, se király. |
| Csak az a kicsiny bot, mit szélcibálta |
| ősz fürtjei fölé emelt Kodály. |
|
| Csak ahogy elhagyván a partot |
| lépett s nem sűlyedt szennyek tengernyi sarába |
| a krisztus-tiszta lábú Bartók. |
| S mind, aki birta még, utána… |
|
|
Neveletlen épület
| Apránként: évenkénti szemhunyással |
| tízpercenként a téren át. |
|
| Elnézik neki majd ők is, a dombok |
|
a pökhendi ormot, pimasz tetőt |
|
és mind a születési anyafoltot, |
|
miket most már kérkedve vállal. |
|
Szégyenkezve, de közelebb |
|
lép hozzá egy jómultu várfal. |
|
pillantását váltják feje felett, |
|
meghajolnak a közizlés előtt: |
|
épp, mert annyit berzengtetett, |
| randevuzók közismert helye lett. |
|
| Még nincs botom. De már kezembe illenék. |
| bucsuzkodjunk, csunyácska völgyvidék! |
|
|
Akivel éppúgy kezet szoritottam
| Oda érezte fejére az esedékes (mindenkori) koronát, |
| volt királyi kéj gördülnie |
| lefüggönyözött gépkocsiban, így |
| sietnie mozifelvevők kereszttüzében |
| ajkán megbocsátó mosolyával: „nincs időm!” |
| fél-isteni végzendők műhelyébe. |
|
| Himbált hajnali harangként arcmása tudatunkban, |
| majd alakjáé emlékezetünkben: |
| szélfútta száradó ing, körút fölött keresztben lengő zászló, |
| ez is, az is, még fölfelé-nézést kivánván, |
| csoda-fürkészést, míglen is |
| túlszállt szemünk látóhatárán, |
| csillantva gyémántosan, könnyedén, |
| de már ökörnyál-búcsúzással: |
|
|
Hójelentés
| Halottak Napja s dől a hó! |
| a november elején már sűrű hó! |
| Hivatlanul üli meg az üdezöld gyepet, |
| forzíciát. Februárhoz volna való. |
|
| Rázza magáról, mint a kutya a vizet |
| a friss-ültetés tulipánfa, úgy vacog. |
| Harcol akként a szüretvégi tarka kert, ahogy |
| a ráugrott maláj tigrissel az elefánt s bivaly, |
| mikor már háttal földre rogy. |
| Hörög az erőszaktevő fehér vihar. |
|
| izzik a birs, a mandula, a szilva. |
| Nem halványul, nem oltódik a szín |
| a gyümölcsfák szívós levelű ágain. |
| Csak a körte rongymeze kormos-bakacsin. |
| De küzd az is – mind – sziszegve-visítva! |
|
| Dől a hó másodnapja. S rá most még a szél! |
| De a koldus sírokra is szekfüfehér |
| koszorút, halom koszorút, |
| krizanténfehér koszorúkat hord a szél. |
| Egyenlő mind, ki odalenn – a holtak tányérjából él! |
|
| És ott legtarkábbak a lombok, |
| hol az ág terhe már leomlott, |
| prüszköl mind a megmosdatott levél – |
| gyermekfrissre csípte képüket a tél. |
|
| Mint repülő-uton a felhők, |
| sűrül a hó világ-kavaróan. |
| „Párját ritkító frontátvonulás” |
| sikít a város ütőereiben is a veszély, a láz. |
| Egyhelyben zeng tülkölés, sipolás. |
| Gyolcsfehér színtől sötétül az ablak, |
| föllebbentve a gyermekkort, mikor |
| szemünkre hátulról kacsók tapadtak – |
| Hirtelen – rigó? Fütty dallama szól |
| a kavargás téboly-bokraiból – |
| ki lesz megmondhatója annak |
| hogy most-e, vagy valamikor, |
| itt melletted, vagy valahol |
| s hogy dicsér-e, vagy gúnyol. |
|
| Ki se indultunk – először mióta is? – |
| fájdalom és orvos engedte volna is |
|
(tíz heti ágyőrzés után): |
| nem mentünk ki a temetőbe az idén. |
| vágyunkban gyúl csak gyertyafény, |
| nemcsak a farkasréti két szerény |
| évekre vissza hány s hány pici láng |
| lobog hajdan-volt temetőkben, |
| hova gyermekként bennünket kivittek, |
| amiként kivittük kicsinyeinket |
| mi is ezen a – krisztusi? – pogány: |
| örök vigaszt világló éjszakán! |
|
| Ahol jótermőre már szöllő se nőtt, |
| Pásztor-tüzek, szellemtüzek – |
| tágabb társulást keresvén |
| valamennyi hírt vett s üzent, |
| nyujtottak példaként kezet |
| e túlvilággal szomszédozó estén. |
| Ezek neveltek, vagyis hogy emeltek. |
| …„Nyitva mind messzibb kört szemednek” |
| hallik nevetés az emlékezet |
| forró drótján át, majd vénasszonyos hang – |
|
| éjjente tyúkjainkat űzni, |
| teheneink tejét kiszopják, |
| kémény sonkáját falatozzák.” |
| Rendje van mindennek. S ha nem |
|
övék a padlás és az ország, |
| ők lesznek többen, nemcsak odafenn |
| a hegyen, de idelenn, idebenn. |
|
| Nem mentünk ki, fölmenthetem magam. |
| De ki se lépve a fütött szobából, |
| kint vagyunk. Falainkon is át |
| ránk törnek a fehér bikák, |
| megsemmisül közel és távol |
| hátrálhatunk, ugrik a tigris – |
| rázhatja fejünk, űzheti karunk |
| – riadtabban, mint őszi lomb s virág – |
| dől a hó, ropogtat a hó – |
| ha megfutunk, ha maradunk, |
| csontjában ropog ez az egy világ, |
| egy még a jó, hogy kéz kézben vagyunk, |
|
|
|