Idegenvezetés

 

 

 

 

A lápi tölgyes száradása

Fujta az erdőt a szél,
fujt végül hét fát a szél,
fujt aztán hat fát a szél,
öt fát a szél,
négy fát a szél,
aztán csak hármat,
két fát a szél
erdőnek elég erővel,
aztán csak egy fát,
aztán csak őrült egymagát
űzve a szél.

 

 

 

Hangverseny a parkban

Kodályt játszik külföldön térzene.
Áll a tömeg, dohányzik. Két fanyar
arc összenéz (távolról): értene
bennünket bárki? Válik nyomban szét
e két tükörkép is, a két
öngúnyoló (mélytudati bűnét
rejtő?) fintorgás: dehát mit akar
akár tőlünk is ez a csupa jaj-
csupa-vád vén dal? Cigaretta-füst
útján oszlik a fák csúcs-lombja közt
a szembesülés-keltette zavar,
 
a kéklő semmibe.
S vele egy percnyire
föllobbant lét légvétele.

 

 

 

Önhittek

A török hadsereg modern volt.
Korszerűbb, mint a vele szemben álló.
Francia ágyúk, olasz stratégia,
arab pengék és paripák és orvosok.
És fegyelem és hit.
S kémszervezet.
A foglyok első csapata: a főurak,
mezétláb már. A szultán Tomorit
sem igényelte a sátor elé, ahol ült.
Némi távolban rakták egyetlen gulába
a fejeket. A pontos munka része volt az is.
Harminc év s már fölépült fényleni messze földre
szépsége hirével is Pécsett a büszke dzsámi.
Az uj Siklós, Szigetvár, Eger és
a gyógyfürdők Budán. Csaholtak, nyüszítettek és
iszkoltak az éjben a gazdátlan kutyák.

 

 

 

Négy hold vigyor

Igazították volna délhez éppen
órájukat a napraforgók.
Bombázó-raj csillant a tiszta égen
Siettették? Késleltették a dolgot?
Téboly volt, ahogy az a boldog
négy hold napraforgó hiszékeny
arccal a jövőbe mosolygott.
Hol mosolygott, hol meg vigyorgott.
Tükörképem! Megannyi tükörképem!
Mert reméltem. Mert magam is reméltem!

 

 

 

Gyűrűk

Francia barátaimnak

 
Gyűlölet izzó gyűrűje szikrázik
egy nép körül itt; s épp olyan sűrű
dühtől sistergő gyűrűben a másik.
S a harmadikon épp ilyen gyűrű.
S a negyediken! Jól összeszorítva
megannyi transzmissziv fogaskerék
pörgeti társát reciprok kínokra,
hajtja tébolyuk órarendszerét.
Kaján aknák, orv örvények, harapni
leső-lapuló csapdák, fű között –
forgó tűzlap, forgó szinpad – megannyi
pokol-üst, mely pörögve füstölög;
nyúlnak ki mindből egymást főbecsapni
egymást egy kéjjel gyötrő bűnösök.
…Ez volt a tájkép, mes chers, ami várt,
hogy hiven, parolátokkal kezemben
lépdeltem akkor is jövőnk iránt,
 
hogy – öklendve – kerengtem!

 

 

 

Kezelés

Itt már nem fáj a fájdalom. Beadva
minden adag. Csak mint beteg
félálmában az arcideg:
ráng a jogérzet reflexe. Haragra
rég nincs tudat. Jól érzik bár, mi végre
viszik, szorgosan ők viszik, maguk
az anyák a lánykát, fiut
az agy-vakítások intézetébe.
Itt már nem hat a becsület- s a hit-hiány.
Nyüzsgő bogarak, kő alatt,
szökdelők is (ha odatűz a nap):
lián-őserdők mélyén indián
töredék törzs – lám végzi még
kard-táncát is e nép!

 

 

 

Idegenvezetés

E térdigérő várromok, az alapjukig szétszórt templomok:
nem a végromlás nyomai
ezen a tájon – gyökerek ezek itt:
mind a mai napig
nedvdusak; igy
a kripta-törmelékek
sem azt összegezik,
hogy ami leomlott,
fölrakhatatlan.
Tegnap és hajdan
aratott, igen, Újévtől Szilveszterig,
látástól vakulásig, de még holdfényben is
a jó-kaszás Idő, de kihajt
a tors a tarlón,
a törzs az erdőn – magyarázzák, vélik maguk is
a ciceroneként elősündörgő
bennszülöttek. Kihajt, kihajt még a föld alól
a megmunkált arany, a faragott kép,
a porfir oszlop. A diadalív!
az elvesztett csaták terén –
A példaadó hős vezéreket
dicsfényű mennybe húzza fölfelé
százával a hóhér kötél –
Az iszapfedte nyomdatermek, egyetemek, paloták
lélekzenek még odalent.
E szétszórt tégladarabok, csontkupacok
– hétpróbás műemlékeink – nem a szemnek
– erre emelj elméd elé látcsövet, ki itt megállsz –
nem a szemnek, nem látványul beszélnek
erőfeszitésről, inszakadásig, hanem
hűségről, hiábavalóságig,
tisztességről – így sem föladhatóról. – Ezt belelátóan
forgathatnak filmet valamiféle
megláttató előhívóval
a mult nyelvén tudók.
Kutyaszimattal előkaparható
elixirről a törzs nyelvén tudók.

 

 

 

Őshonos

Sárkolonccal ma is épp úgy a lábbelin,
mint száján kölöncével a ritka beszédnek,
jön ki integetéseimre a barázda-középről
a régi ismerős.
Körülfüstölhetjük az ördögüzés
ó és új ajánlataival,
rítus-fogásaival, varázsigével,
áll, ha nem is derékig:
térdig-bokáig egy sürübb időben,
melyben ő ma is honos.
Megtárgyaljuk Bori (a feleség)
tüdő-röntgenét, egy közös
unokatestvér (B. L.) épitkezését,
azazhogy épülését (rokoni kaláka);
megigértetik egy közös ebéd.
Megyek – meleg, de kétféle szólamú tenyerek
kézrázása után – tovább (gépkocsin)
számüzetésem
maradék esztendeibe.

 

 

 

Tájszólásukkal is hallgatag

Gyertyaláng. Egyetlen, szálegyenes gyertyaláng
ügyelt a levegőre: mer-e moccanni itt;
(meg a csendre) a csűrben itt, hol a hulla feküdt,
nyugalmat olyat teremtve szivünkben, szivükben:
nem az élet a legfőbb
védeni való
ezen a földön.
Utolsó csatánk, utolsó
hasztalan ütközetünk – a holtak ütközete
füstölt-veszett el odakünn a végül is leszállt
Napban, az a végső harc – tudod-e? –
odaát a Tiszán.
Álltak hát mereven
két továbbrohanás közt,
pihegést fojtva, mint a gyertyaláng
a duplán néma: mert saját
(oly távoli, hogy szinte emberibb)
tájszólásukkal is hallgatag katonák.

 

 

 

Zsilinszky emléke

Pullovert, kucsmát, hócipőt
széttestált rabtársai közt.
Ment – arc-szine bár a falé –
hólepte bitófa felé.
Szive dacában, mint a láng
egy nép dühe. Azt hagyta ránk.

 

 

 

Birtok

Vannak a nincsteleneknek is birtokaik.
Hontalanoknak telekkönyvezett örökségeik.
Eltulajdonithatatlan területeik:
itt, Muhinál a mező, amott
Mohácsnál a sík.
Elpörölhetetlen latifundiumok.

 

 

 

Sub revolutionibus

Nincs várni mit! Ledobták
a későn érők is gyümölcsüket.
Megtette földünk a maga évi dolgát.
Már a jövő évi szüret
a gazda gondja – „nincs megállás!”
mondja vidáman: „szöllőkapálás,
trágyakihordás!”
 
Jólesik a járás
a megürült, a meghivesedett
völgy felett (mint két munka-nap közötti
csöndben), az atyák-nyűtte dombon!
Jó beszívnom az őszi lég
istálló-szagát – mintha a fönti,
 
a zodiákus nagy Fordulat
 
az örök ég
átforgása, a leghatalmasabb
legzordabb revolutio alatt
én is – hangyánál sorstudatlanabb –
megtettem volna – ésszel – itt a dolgom.

 

 

 

Fegyver és csoda

a csodafegyverek korában

 
Se ország, se had, se pap, se király.
Csak az a kicsiny bot, mit szélcibálta
ősz fürtjei fölé emelt Kodály.
Csak ahogy elhagyván a partot
lépett s nem sűlyedt szennyek tengernyi sarába
a krisztus-tiszta lábú Bartók.
S mind, aki birta még, utána…

 

 

 

Most

Most van egy pillanat,
egy szabad.
Ide gyorsan a ceruzát,
azaz a pisztolyt, a
gyorstüzelőt,
mielőtt,
huss, ez is cserben hagy
a telefont,
a morze-kopogót,
a lobogót,
a mérget, a
rögtönölőt.

 

 

 

Neveletlen épület

Apránként: évenkénti szemhunyással
 
valamit megbocsátanak
 
csunyaságán előbb a fák,
 
a mégis felnövők,
a busz, mely ott szalad,
tízpercenként a téren át.
Elnézik neki majd ők is, a dombok
 
a pökhendi ormot, pimasz tetőt
 
és mind a születési anyafoltot,
 
miket most már kérkedve vállal.
 
Szégyenkezve, de közelebb
 
lép hozzá egy jómultu várfal.
 
A tornyok, bár a gőg
 
pillantását váltják feje felett,
 
meghajolnak a közizlés előtt:
 
épp, mert annyit berzengtetett,
randevuzók közismert helye lett.
 
Közöttünk él. Komoly
 
terveinkbe is beleszól.
Még nincs botom. De már kezembe illenék.
 
Hogy hátranézzek utamon,
bucsuzkodjunk, csunyácska völgyvidék!
Pupod síromig hordhatom.

 

 

 

Akivel éppúgy kezet szoritottam

Oda érezte fejére az esedékes (mindenkori) koronát,
vállára a palástot: így
volt királyi kéj gördülnie
lefüggönyözött gépkocsiban, így
sietnie mozifelvevők kereszttüzében
ajkán megbocsátó mosolyával: „nincs időm!”
Jövőnk várta, sürgetőleg
fél-isteni végzendők műhelyébe.
Himbált hajnali harangként arcmása tudatunkban,
majd alakjáé emlékezetünkben:
szélfútta száradó ing, körút fölött keresztben lengő zászló,
ez is, az is, még fölfelé-nézést kivánván,
csoda-fürkészést, míglen is
túlszállt szemünk látóhatárán,
csillantva gyémántosan, könnyedén,
de már ökörnyál-búcsúzással:
megérkezett
a történelmi űr-világba.

 

 

 

Hójelentés

Halottak Napja s dől a hó!
A bolyhos-cafatos puha,
a november elején már sűrű hó!
Milyen csunya,
milyen csúfan tolakodó,
tülekedő, helyt-foglaló.
Hivatlanul üli meg az üdezöld gyepet,
a még nyárian lengeteg
forzíciát. Februárhoz volna való.
Rázza magáról, mint a kutya a vizet
a friss-ültetés tulipánfa, úgy vacog.
Harcol akként a szüretvégi tarka kert, ahogy
a ráugrott maláj tigrissel az elefánt s bivaly,
mikor már háttal földre rogy.
Hörög az erőszaktevő fehér vihar.
Haragvó lángra szítva
izzik a birs, a mandula, a szilva.
Nem halványul, nem oltódik a szín
a gyümölcsfák szívós levelű ágain.
Csak a körte rongymeze kormos-bakacsin.
De küzd az is – mind – sziszegve-visítva!
Dől a hó másodnapja. S rá most még a szél!
Befúva minden út.
De a koldus sírokra is szekfüfehér
koszorút, halom koszorút,
krizanténfehér koszorúkat hord a szél.
Egyenlő mind, ki odalenn – a holtak tányérjából él!
És ott legtarkábbak a lombok,
hol az ág terhe már leomlott,
prüszköl mind a megmosdatott levél –
gyermekfrissre csípte képüket a tél.
Mint repülő-uton a felhők,
sűrül a hó világ-kavaróan.
„Párját ritkító frontátvonulás”
mentik magukat a mentők.
Utat törve a forgalomban
sikít a város ütőereiben is a veszély, a láz.
Egyhelyben zeng tülkölés, sipolás.
Gyolcsfehér színtől sötétül az ablak,
föllebbentve a gyermekkort, mikor
szemünkre hátulról kacsók tapadtak –
Hirtelen – rigó? Fütty dallama szól
a kavargás téboly-bokraiból –
ki lesz megmondhatója annak
hogy most-e, vagy valamikor,
itt melletted, vagy valahol
s hogy dicsér-e, vagy gúnyol.
Ki se indultunk – először mióta is? –
 
még ha tán
fájdalom és orvos engedte volna is
 
(tíz heti ágyőrzés után):
nem mentünk ki a temetőbe az idén.
Pisla emlék gyanánt
vágyunkban gyúl csak gyertyafény,
nemcsak a farkasréti két szerény
sírkő tövén –
évekre vissza hány s hány pici láng
ébresztően, emeltetően,
lobog hajdan-volt temetőkben,
hova gyermekként bennünket kivittek,
amiként kivittük kicsinyeinket
mi is ezen a – krisztusi? – pogány:
örök vigaszt világló éjszakán!
Ahol jótermőre már szöllő se nőtt,
takarékos szűkebb honom
dombtetőkön, hegyormokon
kerített temetőt.
Pásztor-tüzek, szellemtüzek –
tágabb társulást keresvén
valamennyi hírt vett s üzent,
nyujtottak példaként kezet
a lapály falvai felett
e túlvilággal szomszédozó estén.
Ezek neveltek, vagyis hogy emeltek.
…„Nyitva mind messzibb kört szemednek”
hallik nevetés az emlékezet
forró drótján át, majd vénasszonyos hang –
„Ha nem megyünk ki,
ők lopakodnak
hozzánk a holtak
éjjente tyúkjainkat űzni,
teheneink tejét kiszopják,
kémény sonkáját falatozzák.”
Rendje van mindennek. S ha nem
 
övék a padlás és az ország,
ők lesznek többen, nemcsak odafenn
a hegyen, de idelenn, idebenn.
Mindennek rendje van.
Nem mentünk ki, fölmenthetem magam.
De ki se lépve a fütött szobából,
kint vagyunk. Falainkon is át
ránk törnek a fehér bikák,
ágaskodnak fölénk is,
megsemmisül közel és távol
hátrálhatunk, ugrik a tigris –
rázhatja fejünk, űzheti karunk
– riadtabban, mint őszi lomb s virág –
dől a hó, ropogtat a hó –
ha megfutunk, ha maradunk,
csontjában ropog ez az egy világ,
mely hozzánk volt való,
egy még a jó, hogy kéz kézben vagyunk,
együtt, az még a jó.
 

1980. november 2–3.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]