Hegyi város

E rég nem látott városok, lám, falják azóta is a népet. Folynak beléjük, folynak ki belőlük szüntelenül a nemzedékek. E rég-látott, gőgösen ódon csak belül modern városok – nyelik be, mint ételt, a létet s ürítik ki, mint salakot. Kocsi hoz-visz. Itt-, ott se jártam húsz éve. Feszít a torony. Körben patricius házak, jól-ápolt gótikus szent, római rom. Kutyákkal egyre ifjabb iskolások, sietnek nőkkel férfiak. Emészt öröklétet a város. Megy ki belőle a salak. Dől le a völgyi temetőbe, jövőbe, derítő-gödörbe. Fintorog a barbár, fölénnyel, mint kinek nincs tartania attól, bekapja, majd kiveti őt is az a vad perisztaltika – Bisztró-teraszon (víg torozó nép közt – Szent-Gallent rejti lent a távol –) hitszegő, no még egy „Álmos fajából”, elmélkedem, szkíta touriste, s irígykedem s rendelek még egy és még egy viszkit; nem kumiszt. Fogtuk-faltuk a világot; de fordult: ő töltekezik – mivelünk uszítva ránk minden régi vadűző, vad-marcangoló vérebünk; lesz hallali, meg zaba, mit előre látott s lát az utas, aki („még egyet?”) Jónás kínjától gyötörve így várja, Isten vagy Ördög szököttje, szünnének józan látomásai.