Távoli testünk

Mentőöv

Mentőövünk vagy! Idedobtak.

Hogy örültünk! Hittünk! S megint

tovább röpültél, lebukó Nap!

Fut a víz a sodrás szerint.

Kiáltottam. Nem válaszoltak.

Pedig csak ők, odatúl, odakint,

ők látták jól, bámulóink sorfala,

ez volt már a Niagara.

Csillagesés hava

Csillagokból jövőt mondani, ehhez sosem jós-tudomány kellett:

szövegolvasástan, fogalmazni-tudás; logika és nem ihlet.

Szemem ennek birtokában néz föl

s búcsúzik a vad tündöklésekkel magyarázó égtől.

Tetszik a csillag-ábrák, parabolák

mértani közlendője, kiszabott

mozgásuk tiszta stílusa, ahogy

a Szépet s Szörnyűt egy mondatba fogják!

Fölfedik értők számára kegyetlen

világossággal: így forog a Rend:

tudjatok ti is annyit odalent,

mint fent mi, kik a ránk osztott szerepben

kezdettől fogva más utat találni

még képtelenebbek vagyunk, akár ti.

Messze a közvilágítástól

Kültelki utcasarkon megrohanni

már ki mást akarnánk? magunkat volna rendjén

leütni végre, térdrenyomni; torkon

kapni a tíz ujj sziszegő

bosszújával, szorító szégyenével;

belefojtani a lelket: a zsákmányt!

Amivel meglépett, a lóvét!

Kirázni belőle a lelket,

lelket rázni az árulóba,

a cinkosba, beugratóba –

Messze a közvilágítástól,

hát megy végül az el- s fölszámolás,

ülvén együtt – úgy értve, hogy magunkkal –

ebben a jóhirű (még ismerős) csehóban,

nyelve kupicánként a tort is,

az áldomást is.

Távoli testünk

Jönnek hírek; s jönnek majd újra a hírek,

testünk tartományaiból.

Távoli világrészekről tehát. Megint a messzi

ős tájról, melyet bejártunk egykor ifjan;

föllázadt gyarmatokról olyan hírek, hogy

a szem fülelni, a fül látni próbál.

Jönnek harc-dúlta testünkről hadi hírek.

Volt győzelem, de lett rá vereség is, de –

de mennyi, ott s amott a hajdan oly regényes

távoli testünk hegyvidékein,

szorosaiban, kikötőiben.

Egyre kétségesebb a háború esélye,

mint minden lázadásé, melybe

eddig, mi jobbak, reményünk vetettük.

Szaporodnak a rémhirek, ihol

álarcuk levetve tigris-agyarral,

nesztelen talpon közelednek ezek a jelentések is:

hátrálni kezd hadnépével a lélek is,

hátrálni bekerítve.

Hegyi-útjain az idősödésnek

Igen, elmaradt a szem.

Jöttünk tovább. Elmaradt

a fül. Megint egy fog. Egy ujj. Nos, el-

elmaradozott, majd elmaradt az orr. Zihált,

meg-megállva a tüdő: elmaradt! Akadt

máris siránkozó közöttünk; hazugul

túlsajnáltatva magát, hiszen ezután

maradt csak el az agy.

És jelzett leállást a szív. Kitört

most már a jajveszék, a nagy, de egyre

szinészies túlzással, mert hiszen

jöttünk, csak jöttünk, ámulva tovább.

Elmaradt bár régtől fogva a láb.

Mezei séta

Mind közelebbről szeretem

nézni, amin csak megáll a szemem.

Tekintem addig – no, elköszönésül? –

hogy könnyet érzek; mint ki útrakészül.

Ez hát a rozs. A baltacim.

A len. A fű. S ezek az ujjaim.

Most barátkozhatnánk csak össze.

Isten hozzátok mindörökre.

Lábadozás

Lábadozás az elmúlás. Beteghez

voltál hasonló, ahogy öregedtél.

Már járni kezdesz

– újul a kedved –

megállva az emelkedőknél:

odabólintva csendes

igent maholnap minden naplementnek.

Állott vasárnap

Az ásványvízből a pohárban

kiszállt a szénsav.

Nincs bugyborék.

Szikrázás nélkül száll föl a harangszó

alpesi falvakból is.

Túl soká élünk.

Túlsokat éltünk

át- és meg- és ki-

élve – miből mit?

Talán még távcsövemben

háza előtt díszbe-öltözötten

a kispadon az az anyóka

védi a Voltat.

Hamu-esőben.

(Pompéji őrszem!)

Le-lemosolygunk

rá, mi, utókor

két tea-korty közt.

Van, ki már oly magányban,

mit istenek se birtak.

Különös kannibál

Ez az idei év is, amelyet lám leéltem –:

megevett! Vagy – magával vitt csupán?

S hova is? Hol a nyom?

Mi maradt még belőlem? Voltam egyáltalán?

Nem kutatom.

Esténte új meg új

elköltözés: temetés bennem.

Vendégként, dicső lakomán

– oly szépen alkonyul –

ülök fegyelmezetten

ház előtt, kerti székben,

művelt barátaim körében

lám ujra túl

a napi önemberevésen.

Hegyi város

E rég nem látott városok, lám,

falják azóta is a népet.

Folynak beléjük, folynak ki belőlük

szüntelenül a nemzedékek.

E rég-látott, gőgösen ódon

csak belül modern városok –

nyelik be, mint ételt, a létet

s ürítik ki, mint salakot.

Kocsi hoz-visz. Itt-, ott se jártam

húsz éve. Feszít a torony.

Körben patricius házak, jól-ápolt

gótikus szent, római rom.

Kutyákkal egyre ifjabb iskolások,

sietnek nőkkel férfiak.

Emészt öröklétet a város.

Megy ki belőle a salak.

Dől le a völgyi temetőbe,

jövőbe, derítő-gödörbe.

Fintorog a barbár, fölénnyel,

mint kinek nincs tartania

attól, bekapja, majd kiveti őt is

az a vad perisztaltika –

Bisztró-teraszon (víg torozó nép közt

– Szent-Gallent rejti lent a távol –)

hitszegő, no még egy „Álmos fajából”,

elmélkedem, szkíta touriste,

s irígykedem s rendelek még egy

és még egy viszkit; nem kumiszt.

Fogtuk-faltuk a világot; de fordult:

ő töltekezik – mivelünk

uszítva ránk minden régi vadűző,

vad-marcangoló vérebünk;

lesz hallali, meg zaba, mit előre

látott s lát az utas, aki

(„még egyet?”) Jónás kínjától gyötörve

így várja, Isten vagy Ördög szököttje,

szünnének józan látomásai.

Menetkész

Dróton menetkész fecskerendek. Burkot

már sose nyitó bimbók. Mindegyikben

halott magzat már a virág.

Nem termelik tovább a cukrot:

leállt kohók a szorgos fügefák.

Csak a szöllő. És – de miféle hitben? –

a dac a kész – de mondd, mire is? – szivben.

Máglyák

Máglyák, korszerűen

üzemesített máglyák, melyek

emelvényére hány nép – Izráel! –

hurcoltatott föl oly bűn-okkal, hogy:

lám lent már meghurcoltatott! – A füstben,

Káin füstjénél mostohábban

adja vissza a lelkét

az Űr Urának

Máglyák, még ki se húnyt máglyák!

Az új meghurcolások

hány új fölhurcolásnak

korszerűsítik lángját – melyek:

majd küldenek ujra

füstöt az Űrbe az Úrnak, előre

bízva: szemet húny,

marjon akárhogy.

Úr – Űr: (– a száj két zárjele közt legalább –)

társíthassa keser gúny

össze a kettőt.

Mig épp csikorog csak a vád.

Búcsú L. Z.-tól

Rendjén úgy lett volna, hogy amikor

szembe-szöktél, düh-köpésként, a vonatnak:

az hátrál meg. A bűn! Az: a konok-vak

világ fröccsen szét: a pokol!

S nem ami lett. Hogy a sakál dalol

s a pacsirták vonítnak.

S fölkél a nap vad ragyogással ismét

magyarázva (nekünk megalkuvóknak):

mért nem lett, nem is lehetett segítség.

S a tegnap az úr, nem a holnap!

Amerre a ridegcsorda elvonul

Sziklakemény fagy. Noha hó se, szél se.

Kong a táj: bútortól üres szoba.

Távozás, lemondás okmánypecsétje

a földúton egy-egy csülök nyoma.

Meg a köd. Kit követek? Hova tartok?

Megint egy ősz; megáll, vizel,

megy újra, egy év; mint a barmok;

egy férfikor; a többivel.

Bőrömben elheverve

Nem is szerény bérlőként mondom:

szivesen laktam ezt a testet.

Amig rendesen folyt a takarítás,

jól működött villany s vizvezeték.

Kellemes időket aludtam benne.

Ki- és bejártam, oly szabadon, hogy már-már nem egyszer

dudolva. Fogadtam vendégül nőket is.

Volt aki kedves köszönéssel távozott.

Maradok hát csak hű lakó, noha lám

pókhálósodik már ez az ablak, amott a réseken behúz a fagy.

Koppanások az éji csöndben, reccsenések

gondoltatnak lakáscserére.

Pincéből patkány, padlásról egér,

szekrényből szú küld börtön morze-jelzést.

De inkább alvás, mint – bár gondolatban –

ismét költözködési herce-hurca.

Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó.

Heverek, vén csősz, bőrömbe burkolózó –

Csap őszi eső, holnap téli hó sűrűn le. És

holnapután le mind a csillag,

Tejút, halott hold, kihűlő Nap.

De: a föld leszen alsó.

Rögzített időpont

Falusi mellékutca-közben (Tihanyban)

meszelt parasztház hátsó ablaka alatt

alacsonyan, karral fölérhetőn,

nem táblán, hanem pusztán a bevakolt terméskövön

emlék-jel fölirat,

nem vésetben, hanem domborítással,

ahogy a pallérnak kinálta az agyag:

MDCCCXX III

A fallal együtt már azóta persze

újra s újra átmeszelve

lágyan, ahogy géz-szalagok

át- és átkötnek vérző testtagot.

A betűk, azaz a rég oly ellenálló, csupa-dac

éles évszámok mind lágyabbak lettek így,

föladva az idővel a harcukat,

köszöngetve az ápolást –

sugárzott magából szinte szelíd,

mind hálásabb és lelkesebb

mosolyt az a bukás-okozta seb

mutatva, lásd:

segít,

azért idő neked is segít.