Utolsó társak

Fogy fényem. De vaksin is vezetget még a – munka. Már-már gyermekül nógat, hogy (ha mást nem) ásni kezdjek, gazt nyűjjek: ne legyek – egyedül! Kéz-kézben meg-megállunk pihenni (én s a munkám), majd megyünk tovább még. Azt az ős fényt nem tudjuk feledni, az elsőt, a földi üdv honáét. Sóhajtsak: nem leltem égi Úrra! és így Ő se rám – s ki volt hibás? És ha tán, mindenünnen kitúrva Őt is itt várja – fiúi! – ház? Két kezem, két vén rátarti társam: szárnyaim, rén-szánt röpítő két ebem! Fogyó fényben is – csaholva bátran – csak híven a hó-végtelenen!