Ős tél

Villogóra szálkásul a tócsa; fagytól pöndörül a falevél. Pléhkemény az elhagyott madárijesztőn a condra. Semmi sem él. Minden vacog. Tócsa, falevél, letört   ágfa ropogó hangja: agyarcsattogás a láb alatt. Ma a tegnap puha bundáju föld   elvadult ebként harapna. Arcütés a szellőnyi szél.   Valahol kitört: árad vissza felénk csaholva-visongva   ősvad, jégkorszaki csorda. Ablakon kivül minden e lét-előtti tél foglya, rabszolgai sorsra. Minden vacog. Kályha hüsége hátamig ér. Király vagyok, kitartóan, palásttal kevélyen. „Szabadok! Mindnyájatok képviseletében!”