Antik boltív

A kő minden darabja átveszi-visszaadja a terhet – szinte táncol: könnyül egyik a mástól. Csak bámulom a két vént, a két pillért: reményként nyujtják, ha kézbe kapták a munkát, mint a labdát. Meghat, mily vad erőt tett léglakóvá egy ötlet; jól szárnyasítva össze Istent faggat az eszme? Járják így párba-téve hányadik századéve? Ennyi friss mozdulatban így – megmozdíthatatlan! Ma is még lüktetően vércsere fut a kőben! És minél magasabban, csak diadalmasabban. Illőn társulva egybe buta suly, okos elme: lám – végtelenbe jutva – egekig szárnyasulna?! Rom rég a templom. Itt van, hol agg ura kiment… Hova? Csak hol bejött, még ifjan, ott maradt lábanyoma. Bemegyek, visszatérek. Remélek, nem remélek. Fejteném, mint egy álmunk, még mit lehetne várnunk.