Felülről nézve

Sátorban laktunk. Magunk is részt kivántunk   – ötéves lánykánk is velünk az ásatásban, azaz már csak az ujjnyi föld   lefejtegetésében óvatosan a hat-hétezeréves csontvázdarabokról. A koponyák betörve. Lábak és karok   elszuvasodva. De hibátlanok   a kőkések, az obszidián-   lándzsahegyek, a napon-égetett agyag-edények. Csaknem törpe – negroid – volt a nép, amely Zengővárkony s Pécs közt mondhatni gyárat   üzemeltetett. Délről idehordott   nyersanyagokkal; szinte kézen vezetve nemes-gesztenyeerdeit is. Ürülékét – ahogy az ősi macska már –, atyáit is föld alá úgy kezdte el kaparni az ember – fintorogva?   Vagy félelemmel? Vagy szorongva (mint az ősi eb)   számitva szűkösebb időkre s – lelki éléstár ma is a temető?   Terítve abroszt kőkorszakbeli evőkészlettel kőkorszakban is fogyasztott   vadhús- és gyümölcsvacsora   köré hevertünk; lámpa nélkül, ha teljes volt a holdvilág. A csuprok hatezeréves üledéke alatt   ott volt nyilván a mag-áldozat is   az örök-életű isteneknek is.   Nem fogyasztottunk belőle. Volt bár vita: nem minket illet-e. Azaz: nem lenne-e kötelező némi felelet – hogy mégsem, mégsem történt minden hasztalan; holmi békítő jelek – kódok! – a halhatatlan-   vágyú lelkeknek, akik érezhetően körénk gyülekeztek ki az éjből. Fújt arrébb néha – dúdolt – népdalt az ifjuság,   mintegy „hálaéneket”. Nemcsak a ki-kiköpdösött arannyal és cseréppel   vall meg tartós titkokat a föld,   tartós igazat a Bolygó,   a Mult Illendőbb volt mégis előbb a tréfa, majd a csönd közöttünk. Ültünk Olimpuszon szerényen, mi: a Jövő,   Mi: a Remény, Mi: az Itélet. Dicsérve a sült gesztenyét, majd körbe-adva   a dóznit s a papírt, már azoknak, akik tudtak még sodorni.