A mesterség címere alatt

Nem aludt ki a tűz. Egy pillanatra   ki nem aludhatott a patkoló kovácsok műhelyében.   Megállt, megállhatott sánta lovával kocsis vagy lovas   bármely órában az ilyenkor mindig középkorias éjben is. Nem műhely az, járta gőggel a szó, amelyben nem lobbanhat föl bármikor a láng. Ült kimosdva is, fehér ingben   vasárnap is a mester segíteni készen, akár az orvos, meglelhetőbben, mint a pap. Jelezte kinyúlva a faluból   a falun túl is büszke cégér.   Én láttam még, bámultam hős címerként   a kémények vasrúd hegyén   a rézlapból kivágott paripát.   A szélkakasok dühöt köpködve forogtak. Vágtatott – minél vadabb volt a szél,   annál vigabban – az a paripa.   Vörösen, később zölden, mint a fü.   Megnyugodva, nem ingerülten   hallgatta, akit a pöröly csöngése éjszakánként fölriasztott.   Bizakodva aludt tovább   nyereg-ringásban, jövője felé.