Sírbontás

I Rugdalja már a rigó az avart.   Eltünt a hó. Kaparja már a madár a tavaszt   a föld alól. Vájja ki varjú, veréb és rigó,   ami még jó falat. Rugja arrébb, mi nem nyelni való:   szakértőn válogat. Biz: exhumálás! Hogy meg mit hagyott   a tél: mi van maradék moslék, rovarok, magok   kriptáiban. Fal életet – életet! –, így sürög,   aki élni akar.   Villáz a víg sereg. Villogva száll a szélbe szórt avar.   II Rongyos és foltos: szakadoz a tegnap patolyat-tisztán feszülő nagy abrosz. Latyak a földút. Puhul a vetés hó- leple is – ott meg pockok alagútján   tör ki a bősz föl- támadás, éppúgy, kitakart tömegsír hullaszagával! Süt a nap. A szennytől, mintegy a bűztől hitelesülten száll égre ős Nemzőnk: Ozírisz, a büszke.   Orrt se facsarva, zengi (fényhangon): Diadal! Nyomomban Ő, a hány néven Keresztreitélt, a hányszor el- és eltemetett, de végül csak kitört égi vigaszunk, az évi:   – Örök Igazság!