Robinson szemével

Álló csontváza kútgémnek, tubaháznak, fürészbak térdig földben; szertedülten sajtár-dongák, küllők – ez is a század harctere. Honnan én – megfutottam? Atyai udvar! Mert hisz körben (ennyi műemlékként sem) ifjú hitek, elvek gyászmezei. Hány már csak földbetenni való hullája hősi küzdelemnek. …Rozsdás ráf, omladék sütőkemence, kiszállt belőle – hány éve? – a láng! Hanyatt a gazban fonyószék, kezelte még dédapánk, ha már nem szépapánk. Ez hat meg inkább, ez a sírkert. Itten gyúlsz, tékozló gyermek – családi gyászra? Itt villog még egy emberpárti Isten terve, kedve; s megannyi jó tanácsa? …Hason csuszkálgat soha el nem álló esőben kéményünk kaini füstje. Föl-fölszökell, szaglászva. Mire? Zászló szerepre tán, bár torlaszokra tüzve? S pöcegödrünk! – régésznek „kultur-akna”. Kincs-érő lőcsvas, ösztöke – rakonca! – a tenger hajóroncsai robinsoni partra – Au choix! – ha megpróbálnánk még ez egyszer!… Nos, szárazon én: óceáni rabja s tán annak is – itt –: bízz a messzeségben. Itt én, ősz fürttel, elhányt, rozsdamarta töredékével annak – mért is éltem!