Szemben a támadással
|
Etiam periere ruinae
M. A. Lucanus
|
| Vasmacskáját a csónak és hajó. Ledőlt |
| a Gnossos-i templom. A Luxor-i. |
| Kitépetett, de gyökerestől |
| Enkidu minden oszlopa; Salamoné; |
| ráng a Parthenon s az Érechtheion. |
|
| Rugdaltuk bokánkról, vadászok, |
| az őszi vadszeder indáit, a folyófűt. |
| Nem szakadnak a fonalak. Lerántva |
| ledőlt Kheopsz, le – messze szórva köveit – |
| Borobudur (Jáva), Kapotezván (India), |
| Ingatja rongy-szallagján a riadt |
| kotlós az ólat, amihez kötötték. Lobognak |
| kifeszülten, majd lanyhulón a győztes lobogók. |
|
|
| Lám, így a múlt. S már ismét alkonyul. Két cserje-ág |
| közti hálóján levonult a pókcsalád. |
| S másznak föl – maguk hálóin – a csillagok. |
| Öregszem, így – úgy: tisztázódik az arány – |
| legmesszebb félvakon – majd vakon? – láthatok. |
|
| A szívnek és éjnek mennyboltozatán. |
|
Vágynak s törvénynek foglyaként! |
| Fürkészni rácson át – s végül talán – |
| fejteni új Champollion gyanánt |
| rejtező idők hieroglif nyelvtanát! |
|
|
| Miközben itt a napratett nyugszék mögül |
| buzdítja két szép ifju nő |
| azt az új, bukdácsoló jövevényt, |
| hogy lépjen csak át – hopp! – a küszöbön |
| ha négykézláb ugyan, de sikerül. |
|
| – az, ugyanaz, mely itt e székben lám pihenni dűl – |
| Mely átráng rajtam, úgy mégis hogy ellenáll |
|
és – de mire még? – megfeszül… |
|
| Miközben lábát megveti az Alcazar, |
| a Bab El Khemis (Marokkó) és mind a vár, |
|
cinterem-kerítette templom és torony |
| Marrekechben, Pisában és amíg |
|
– állt bár konokan bármily alapon – |
| mind főt nem hajt s térdre nem rántatik, |
| míg – etiam periere ruinae! – |
| míg el nem tűnik végül maga is a rom. |
|
| mert minden erő – no mondd, kié? |
|
| És minden dicsőség és hatalom. |
|
|
|
Robinson szemével
| Álló csontváza kútgémnek, tubaháznak, |
| fürészbak térdig földben; szertedülten |
| sajtár-dongák, küllők – ez is a század |
| harctere. Honnan én – megfutottam? |
|
| Atyai udvar! Mert hisz körben (ennyi |
| műemlékként sem) ifjú hitek, elvek |
| gyászmezei. Hány már csak földbetenni |
| való hullája hősi küzdelemnek. |
|
| …Rozsdás ráf, omladék sütőkemence, |
| kiszállt belőle – hány éve? – a láng! |
| Hanyatt a gazban fonyószék, kezelte |
| még dédapánk, ha már nem szépapánk. |
|
| Ez hat meg inkább, ez a sírkert. Itten |
| gyúlsz, tékozló gyermek – családi gyászra? |
| Itt villog még egy emberpárti Isten |
| terve, kedve; s megannyi jó tanácsa? |
|
| …Hason csuszkálgat soha el nem álló |
| esőben kéményünk kaini füstje. |
| Föl-fölszökell, szaglászva. Mire? Zászló |
| szerepre tán, bár torlaszokra tüzve? |
|
| S pöcegödrünk! – régésznek „kultur-akna”. |
| Kincs-érő lőcsvas, ösztöke – rakonca! – a tenger |
| hajóroncsai robinsoni partra – |
|
Au choix! – ha megpróbálnánk még ez egyszer!… |
|
| Nos, szárazon én: óceáni rabja |
| s tán annak is – itt –: bízz a messzeségben. |
| Itt én, ősz fürttel, elhányt, rozsdamarta |
| töredékével annak – mért is éltem! |
|
|
Sírbontás
| Rugdalja már a rigó az avart. |
| Kaparja már a madár a tavaszt |
|
| Vájja ki varjú, veréb és rigó, |
| Rugja arrébb, mi nem nyelni való: |
|
| Biz: exhumálás! Hogy meg mit hagyott |
| maradék moslék, rovarok, magok |
|
| Fal életet – életet! –, így sürög, |
|
| Villogva száll a szélbe szórt avar. |
|
|
| Rongyos és foltos: szakadoz a tegnap |
| patolyat-tisztán feszülő nagy abrosz. |
| Latyak a földút. Puhul a vetés hó- |
| leple is – ott meg pockok alagútján |
|
| támadás, éppúgy, kitakart tömegsír |
| hullaszagával! Süt a nap. A szennytől, |
| mintegy a bűztől hitelesülten száll |
| égre ős Nemzőnk: Ozírisz, a büszke. |
|
| zengi (fényhangon): Diadal! Nyomomban |
| Ő, a hány néven Keresztreitélt, a |
| hányszor el- és eltemetett, de végül |
| csak kitört égi vigaszunk, az évi: |
|
|
|
Föllebbezhetetlenül
| A méltóságos ballagású órainga |
| rézvillogásaival a tanitói lakban |
| másképp mérte ki – boltosként – az életet, |
| mint az a másik, a zihálva vágtató, a sürgető szavú |
| a gépész-kovácsház konyhájában a sártűzhely fölött. |
| – egy-egy asztmás fölhördülés után – |
| a sertés-sirámokra és egy távoli |
| üllő ritkuló csöngéseire. Miközben |
| a tűzhely lángjai a félhomályban |
| megtükröződve az ajtó üvegjén, |
| a katekizmus szentképeinek |
| máglyalángjait villogtatták szinesen |
| a zsámolyon kuporgó kisiskolás szemébe. |
| Miközben fülébe a falióra |
| jósolta – versenyt a malac-jajokkal – |
| izsáki itéletek közeledtét. |
|
Ütközet előtt
| Már megint meg is gereblyézte |
| a frissen tűzdelt nád-palánk közt. |
| Lépeget benne, javítgatja |
| ez évi építkezését akár – no lám! – az is, |
| arrébb a megtért költöző madár. |
| Oly elégedett, ő is, a kis asszony |
| abban, amivel – mára – kész lett; úgy tekintget, |
| hogy meg tudná most ülni körben |
| az udvar fáit, a szomszéd tetőket |
| akár nyolc-tíz kikölthetővel, ő is. |
| Így lépeget, biztosan, de |
| hova lettek, hol is maradtak |
| a szárnyak (hátáról a szárnyak!) Fölbocsát |
| egy-egy mosolyt a fákra. Elsimit még |
| egy göröngyöt, egy gödröcskét. Kitart, |
| ki ő – s csak ő – szemben a kéklő dombsorok |
|
A mesterség címere alatt
| Nem aludt ki a tűz. Egy pillanatra |
| a patkoló kovácsok műhelyében. |
| sánta lovával kocsis vagy lovas |
|
bármely órában az ilyenkor |
| mindig középkorias éjben is. |
| Nem műhely az, járta gőggel a szó, amelyben |
| nem lobbanhat föl bármikor a láng. |
| Ült kimosdva is, fehér ingben |
| segíteni készen, akár az orvos, |
| meglelhetőbben, mint a pap. |
| Jelezte kinyúlva a faluból |
|
a falun túl is büszke cégér. |
|
|
Én láttam még, bámultam hős címerként |
|
a rézlapból kivágott paripát. |
|
A szélkakasok dühöt köpködve forogtak. |
| Vágtatott – minél vadabb volt a szél, |
|
annál vigabban – az a paripa. |
|
Vörösen, később zölden, mint a fü. |
|
Megnyugodva, nem ingerülten |
| csöngése éjszakánként fölriasztott. |
|
nyereg-ringásban, jövője felé. |
|
|
Külső Váci út
| Fölöslegesen dől – konokul bár – itt az eső: |
| nem változnak, nem zöldülnek ki a salak-halmok, |
| a használt drótoknak, aluminium-forgácsoknak gubanc-bozótjai. |
| Földnek és égnek – túlvilágnak – semmi kapcsolata itt. |
|
| Hajdani óriási gépek széthányt végtagjai, mint |
| mítikus harcmezőn gigászok lábszárcsontjai. De itt |
| mindez valódiság volt. Ahogy valódiság ma is az, miképp |
| vasárnapoztunk egykor itt: |
|
| szalmakalapban, sétapálcákkal |
| inasok s inas-öccs diákok. |
| Merev-rozsda az emlékeken is, |
|
| Csavarhatatlan csavarok, rég nem rugalmas rugók, |
| bőrük-levedlett huzalok ágboga közt |
| kergette párját egy itt-telelt rigó, de most megül |
| fekete heraldikai madár, címer-állat multam fölött – dalolna? |
|
| Előbb az egyre törpébb mamák vándoroltak innen el. |
| A töppedt házak azután, hátrálva szinte a mind távolibb temetők felé. |
| Ködben, esőben, Hannibál elefánt-hadaiként |
| tömbház-falanxok, élő kört kerítve, |
|
|
Felülről nézve
| Sátorban laktunk. Magunk is részt kivántunk |
|
– ötéves lánykánk is velünk |
| az ásatásban, azaz már csak az ujjnyi föld |
|
lefejtegetésében óvatosan |
| a hat-hétezeréves csontvázdarabokról. |
|
| A koponyák betörve. Lábak és karok |
|
elszuvasodva. De hibátlanok |
| a napon-égetett agyag-edények. |
|
| Csaknem törpe – negroid – volt a nép, amely |
| Zengővárkony s Pécs közt mondhatni gyárat |
|
üzemeltetett. Délről idehordott |
|
nyersanyagokkal; szinte kézen |
| vezetve nemes-gesztenyeerdeit is. |
|
| Ürülékét – ahogy az ősi macska már –, atyáit is föld alá |
| úgy kezdte el kaparni az ember – fintorogva? |
|
Vagy félelemmel? Vagy szorongva (mint az ősi eb) |
| időkre s – lelki éléstár ma is a temető? |
|
|
Terítve abroszt kőkorszakbeli |
| evőkészlettel kőkorszakban is fogyasztott |
|
vadhús- és gyümölcsvacsora |
| lámpa nélkül, ha teljes volt a holdvilág. |
|
| A csuprok hatezeréves üledéke alatt |
|
ott volt nyilván a mag-áldozat is |
|
az örök-életű isteneknek is. |
|
Nem fogyasztottunk belőle. |
| Volt bár vita: nem minket illet-e. |
|
| Azaz: nem lenne-e kötelező némi felelet |
| – hogy mégsem, mégsem történt minden hasztalan; |
| holmi békítő jelek – kódok! – a halhatatlan- |
| érezhetően körénk gyülekeztek ki az éjből. |
|
| Fújt arrébb néha – dúdolt – népdalt az ifjuság, |
|
| Nemcsak a ki-kiköpdösött arannyal és cseréppel |
|
vall meg tartós titkokat a föld, |
| Illendőbb volt mégis előbb a tréfa, majd a csönd közöttünk. |
|
| Ültünk Olimpuszon szerényen, mi: a Jövő, |
|
Mi: a Remény, Mi: az Itélet. |
| Dicsérve a sült gesztenyét, majd körbe-adva |
| már azoknak, akik tudtak még sodorni. |
|
|
Sors-intézők
| A régibb istenekhez – Aruruhoz például – közvetlenebb lesz, |
| mert volt a szavam – Mardukhoz – mint a későbbiekhez. |
| Közeli nekem a Biblia, akár a tegnapi hirlap – |
| Kartársak írták; suggalva írtak. |
|
|
Inanna, Enki, Onurpa: mentől messzebbiek, annál |
| elhihetőbbek – Nergal, Zababa, Ningál,
|
| s mind a hatalmas, a nyaktól föl még tigris, bika, karvaly: |
| példázva-ijesztve, hogy ég s föld lakosai egy faj: |
|
| egy eredet, félelmetesen! S mégis összevegyülve. – Lépcső |
| szolgált egyenest le az égből, |
|
Nintu neked, Ninurta! Ningizzida! Nusku, a méccsel, |
|
Isztár, a nyilakkal. Ningursu, a talpas
ekével – |
|
| S mind, akik nem titkolták még kétkezi multuk, földi nevük, |
| vállalva, hogy ég s föld gondjait összetegyük. |
|
| Nem innen oda föl, hanem hogy legyen onnan alá, idejárás: |
| épült a torony, nemcsak a bábeli: ezer más! |
| Mind hasztalanabbul… Sértetten tüntek vissza honukba, |
| ősi honunkba: Ea, Aruru, Nintu, Onurpa.
|
|
|
Mlunku, a lenge, Mpamba, a szárnyas,
Kulumbu, az esetlen, |
| Dengdit, Abuk, Njalich, Enki, |
| mind, akik úgy éltek még fönt az egekben, |
| hogy csak elismerve, de – tudták – nem imádva, |
| mert hisz – annyi a zaj s por – se fülük, se szemük a földi világra. |
|
|
Antik boltív
| a terhet – szinte táncol: |
|
| a két pillért: reményként |
| nyujtják, ha kézbe kapták |
|
| Meghat, mily vad erőt tett |
|
| Rom rég a templom. Itt van, |
| hol agg ura kiment… Hova? |
| Csak hol bejött, még ifjan, |
|
| Fejteném, mint egy álmunk, |
|
|
Ős tél
| Villogóra szálkásul a tócsa; |
| fagytól pöndörül a falevél. |
|
| agyarcsattogás a láb alatt. Ma |
| a tegnap puha bundáju föld |
|
| Arcütés a szellőnyi szél. |
| árad vissza felénk csaholva-visongva |
|
ősvad, jégkorszaki csorda. |
|
| Ablakon kivül minden e lét-előtti tél |
| foglya, rabszolgai sorsra. |
|
| Kályha hüsége hátamig ér. |
| kitartóan, palásttal kevélyen. |
| Mindnyájatok képviseletében!” |
|
|
Mellette és ellene
| Ez a kedd is mellém szegődik. |
| Együtt nézzük: ő mivel árthat |
| a kórház most meszelt falának, |
| a tavaly épült uszodának. |
| Elnézzük mások új cipőit, |
| nőket: rajtuk mára mi új van |
| mocskolni, törni, zúzni jó. |
| Aztán elköszön ő, a kedd. |
| Magam vagyok. Örvendhetek. |
|
| A Nincs! A Nem-ízlelhető! |
| Benyomul mégis szájba-orrba. |
| akkor, hogy föl-le, sajka-módra |
| megjött, fázós gyerekkoromra: |
| beringott a rozsföldekre a nyár! |
|
| Teleszíva magamat többel, mint levegővel. |
|
| Jól gazdálkodom szép időmmel! |
|
|
Utolsó társak
| Fogy fényem. De vaksin is vezetget |
| még a – munka. Már-már gyermekül |
| nógat, hogy (ha mást nem) ásni kezdjek, |
| gazt nyűjjek: ne legyek – egyedül! |
|
| Kéz-kézben meg-megállunk pihenni |
| (én s a munkám), majd megyünk tovább még. |
| Azt az ős fényt nem tudjuk feledni, |
| az elsőt, a földi üdv honáét. |
|
| Sóhajtsak: nem leltem égi Úrra! |
| és így Ő se rám – s ki volt hibás? |
| És ha tán, mindenünnen kitúrva |
| Őt is itt várja – fiúi! – ház? |
|
| Két kezem, két vén rátarti társam: |
| szárnyaim, rén-szánt röpítő két ebem! |
| Fogyó fényben is – csaholva bátran – |
| csak híven a hó-végtelenen! |
|
|
|