Föllebbezhetetlenül

 

 

 

 

Szemben a támadással

Etiam periere ruinae

M. A. Lucanus

 
 

I

Rángatja pányváját a ló.
Lánca ducát az eb.
Vasmacskáját a csónak és hajó. Ledőlt
a Gnossos-i templom. A Luxor-i.
Kitépetett, de gyökerestől
Enkidu minden oszlopa; Salamoné;
Huang Ti-é. Pórázon
ráng a Parthenon s az Érechtheion.
Rugdaltuk bokánkról, vadászok,
az őszi vadszeder indáit, a folyófűt.
Nem szakadnak a fonalak. Lerántva
ledőlt Kheopsz, le – messze szórva köveit –
Mykérinos,
Borobudur (Jáva), Kapotezván (India),
Sagquara, Teotihuacan.
Ingatja rongy-szallagján a riadt
kotlós az ólat, amihez kötötték. Lobognak
kifeszülten, majd lanyhulón a győztes lobogók.
 

II

Lám, így a múlt. S már ismét alkonyul. Két cserje-ág
közti hálóján levonult a pókcsalád.
S másznak föl – maguk hálóin – a csillagok.
Öregszem, így – úgy: tisztázódik az arány –
legmesszebb félvakon – majd vakon? – láthatok.
A szívnek és éjnek mennyboltozatán.
 
Vágynak s törvénynek foglyaként!
Fürkészni rácson át – s végül talán –
fejteni új Champollion gyanánt
 
rendet; reményt;
rejtező idők hieroglif nyelvtanát!
 

III

Miközben itt a napratett nyugszék mögül
idehallom, miként
buzdítja két szép ifju nő
azt az új, bukdácsoló jövevényt,
hogy lépjen csak át – hopp! – a küszöbön
 
és mekkora a köz-öröm,
ha négykézláb ugyan, de sikerül.
 
Győz a csöpp hű erő –
– az, ugyanaz, mely itt e székben lám pihenni dűl –
Mely átráng rajtam, úgy mégis hogy ellenáll
 
és – de mire még? – megfeszül…
Miközben lábát megveti az Alcazar,
a Bab El Khemis (Marokkó) és mind a vár,
 
cinterem-kerítette templom és torony
Marrekechben, Pisában és amíg
 
– állt bár konokan bármily alapon –
mind főt nem hajt s térdre nem rántatik,
míg – etiam periere ruinae! –
míg el nem tűnik végül maga is a rom.
 
Mert jó úré-e, gonoszé,
mert minden erő – no mondd, kié?
És minden dicsőség és hatalom.

 

 

 

Robinson szemével

Álló csontváza kútgémnek, tubaháznak,
fürészbak térdig földben; szertedülten
sajtár-dongák, küllők – ez is a század
harctere. Honnan én – megfutottam?
Atyai udvar! Mert hisz körben (ennyi
műemlékként sem) ifjú hitek, elvek
gyászmezei. Hány már csak földbetenni
való hullája hősi küzdelemnek.
…Rozsdás ráf, omladék sütőkemence,
kiszállt belőle – hány éve? – a láng!
Hanyatt a gazban fonyószék, kezelte
még dédapánk, ha már nem szépapánk.
Ez hat meg inkább, ez a sírkert. Itten
gyúlsz, tékozló gyermek – családi gyászra?
Itt villog még egy emberpárti Isten
terve, kedve; s megannyi jó tanácsa?
…Hason csuszkálgat soha el nem álló
esőben kéményünk kaini füstje.
Föl-fölszökell, szaglászva. Mire? Zászló
szerepre tán, bár torlaszokra tüzve?
S pöcegödrünk! – régésznek „kultur-akna”.
Kincs-érő lőcsvas, ösztöke – rakonca! – a tenger
hajóroncsai robinsoni partra –
Au choix! – ha megpróbálnánk még ez egyszer!…
Nos, szárazon én: óceáni rabja
s tán annak is – itt –: bízz a messzeségben.
Itt én, ősz fürttel, elhányt, rozsdamarta
töredékével annak – mért is éltem!

 

 

 

Sírbontás

 

I

Rugdalja már a rigó az avart.
 
Eltünt a hó.
Kaparja már a madár a tavaszt
 
a föld alól.
Vájja ki varjú, veréb és rigó,
 
ami még jó falat.
Rugja arrébb, mi nem nyelni való:
 
szakértőn válogat.
Biz: exhumálás! Hogy meg mit hagyott
 
a tél: mi van
maradék moslék, rovarok, magok
 
kriptáiban.
Fal életet – életet! –, így sürög,
 
aki élni akar.
 
Villáz a víg sereg.
Villogva száll a szélbe szórt avar.
 

II

Rongyos és foltos: szakadoz a tegnap
patolyat-tisztán feszülő nagy abrosz.
Latyak a földút. Puhul a vetés hó-
leple is – ott meg pockok alagútján
 
tör ki a bősz föl-
támadás, éppúgy, kitakart tömegsír
hullaszagával! Süt a nap. A szennytől,
mintegy a bűztől hitelesülten száll
égre ős Nemzőnk: Ozírisz, a büszke.
 
Orrt se facsarva,
zengi (fényhangon): Diadal! Nyomomban
Ő, a hány néven Keresztreitélt, a
hányszor el- és eltemetett, de végül
csak kitört égi vigaszunk, az évi:
 
– Örök Igazság!

 

 

 

Föllebbezhetetlenül

A méltóságos ballagású órainga
rézvillogásaival a tanitói lakban
másképp mérte ki – boltosként – az életet,
mint az a másik, a zihálva vágtató, a sürgető szavú
a gépész-kovácsház konyhájában a sártűzhely fölött.
Ez itt hamarabb is vert.
Estefelé főleg, válaszul
– egy-egy asztmás fölhördülés után –
a sertés-sirámokra és egy távoli
üllő ritkuló csöngéseire. Miközben
a tűzhely lángjai a félhomályban
megtükröződve az ajtó üvegjén,
a katekizmus szentképeinek
máglyalángjait villogtatták szinesen
a zsámolyon kuporgó kisiskolás szemébe.
Miközben fülébe a falióra
vad futástól pihegve
jósolta – versenyt a malac-jajokkal –
izsáki itéletek közeledtét.

 

 

 

Ütközet előtt

Már megint meg is gereblyézte
veteményesét ez a kis nő
a frissen tűzdelt nád-palánk közt.
Lépeget benne, javítgatja
ez évi építkezését akár – no lám! – az is,
arrébb a megtért költöző madár.
Oly elégedett, ő is, a kis asszony
abban, amivel – mára – kész lett; úgy tekintget,
hogy meg tudná most ülni körben
az udvar fáit, a szomszéd tetőket
akár nyolc-tíz kikölthetővel, ő is.
Így lépeget, biztosan, de
hova lettek, hol is maradtak
a szárnyak (hátáról a szárnyak!) Fölbocsát
egy-egy mosolyt a fákra. Elsimit még
egy göröngyöt, egy gödröcskét. Kitart,
ki ő – s csak ő – szemben a kéklő dombsorok
mögött nyüzsgő atom-
stratégák táborával.

 

 

 

A mesterség címere alatt

Nem aludt ki a tűz. Egy pillanatra
 
ki nem aludhatott
a patkoló kovácsok műhelyében.
 
Megállt, megállhatott
sánta lovával kocsis vagy lovas
 
bármely órában az ilyenkor
mindig középkorias éjben is.
Nem műhely az, járta gőggel a szó, amelyben
nem lobbanhat föl bármikor a láng.
Ült kimosdva is, fehér ingben
 
vasárnap is a mester
segíteni készen, akár az orvos,
meglelhetőbben, mint a pap.
Jelezte kinyúlva a faluból
 
a falun túl is büszke cégér.
 
Én láttam még, bámultam hős címerként
 
a kémények vasrúd hegyén
 
a rézlapból kivágott paripát.
 
A szélkakasok dühöt köpködve forogtak.
Vágtatott – minél vadabb volt a szél,
 
annál vigabban – az a paripa.
 
Vörösen, később zölden, mint a fü.
 
Megnyugodva, nem ingerülten
 
hallgatta, akit a pöröly
csöngése éjszakánként fölriasztott.
 
Bizakodva aludt tovább
 
nyereg-ringásban, jövője felé.

 

 

 

Külső Váci út

Fölöslegesen dől – konokul bár – itt az eső:
nem változnak, nem zöldülnek ki a salak-halmok,
a használt drótoknak, aluminium-forgácsoknak gubanc-bozótjai.
Földnek és égnek – túlvilágnak – semmi kapcsolata itt.
Hajdani óriási gépek széthányt végtagjai, mint
mítikus harcmezőn gigászok lábszárcsontjai. De itt
mindez valódiság volt. Ahogy valódiság ma is az, miképp
vasárnapoztunk egykor itt:
szalmakalapban, sétapálcákkal
inasok s inas-öccs diákok.
Merev-rozsda az emlékeken is,
kiegyenesíthetetlenül?
Csavarhatatlan csavarok, rég nem rugalmas rugók,
bőrük-levedlett huzalok ágboga közt
kergette párját egy itt-telelt rigó, de most megül
fekete heraldikai madár, címer-állat multam fölött – dalolna?
Előbb az egyre törpébb mamák vándoroltak innen el.
A töppedt házak azután, hátrálva szinte a mind távolibb temetők felé.
Ködben, esőben, Hannibál elefánt-hadaiként
nyomulnak egyre magasabb
tömbház-falanxok, élő kört kerítve,
visszaverhetetlenül.

 

 

 

Felülről nézve

Sátorban laktunk. Magunk is részt kivántunk
 
– ötéves lánykánk is velünk
az ásatásban, azaz már csak az ujjnyi föld
 
lefejtegetésében óvatosan
a hat-hétezeréves csontvázdarabokról.
A koponyák betörve. Lábak és karok
 
elszuvasodva. De hibátlanok
 
a kőkések, az obszidián-
 
lándzsahegyek,
a napon-égetett agyag-edények.
Csaknem törpe – negroid – volt a nép, amely
Zengővárkony s Pécs közt mondhatni gyárat
 
üzemeltetett. Délről idehordott
 
nyersanyagokkal; szinte kézen
vezetve nemes-gesztenyeerdeit is.
Ürülékét – ahogy az ősi macska már –, atyáit is föld alá
úgy kezdte el kaparni az ember – fintorogva?
 
Vagy félelemmel? Vagy szorongva (mint az ősi eb)
 
számitva szűkösebb
időkre s – lelki éléstár ma is a temető?
 
Terítve abroszt kőkorszakbeli
evőkészlettel kőkorszakban is fogyasztott
 
vadhús- és gyümölcsvacsora
 
köré hevertünk;
lámpa nélkül, ha teljes volt a holdvilág.
A csuprok hatezeréves üledéke alatt
 
ott volt nyilván a mag-áldozat is
 
az örök-életű isteneknek is.
 
Nem fogyasztottunk belőle.
Volt bár vita: nem minket illet-e.
Azaz: nem lenne-e kötelező némi felelet
– hogy mégsem, mégsem történt minden hasztalan;
holmi békítő jelek – kódok! – a halhatatlan-
 
vágyú lelkeknek, akik
érezhetően körénk gyülekeztek ki az éjből.
Fújt arrébb néha – dúdolt – népdalt az ifjuság,
 
mintegy „hálaéneket”.
Nemcsak a ki-kiköpdösött arannyal és cseréppel
 
vall meg tartós titkokat a föld,
 
tartós igazat a Bolygó,
 
a Mult
Illendőbb volt mégis előbb a tréfa, majd a csönd közöttünk.
Ültünk Olimpuszon szerényen, mi: a Jövő,
 
Mi: a Remény, Mi: az Itélet.
Dicsérve a sült gesztenyét, majd körbe-adva
 
a dóznit s a papírt,
már azoknak, akik tudtak még sodorni.

 

 

 

Sors-intézők

A régibb istenekhez – Aruruhoz például – közvetlenebb lesz,
mert volt a szavam – Mardukhoz – mint a későbbiekhez.
Közeli nekem a Biblia, akár a tegnapi hirlap –
Kartársak írták; suggalva írtak.
Inanna, Enki, Onurpa: mentől messzebbiek, annál
elhihetőbbek – Nergal, Zababa, Ningál,
s mind a hatalmas, a nyaktól föl még tigris, bika, karvaly:
példázva-ijesztve, hogy ég s föld lakosai egy faj:
egy eredet, félelmetesen! S mégis összevegyülve. – Lépcső
szolgált egyenest le az égből,
Nintu neked, Ninurta! Ningizzida! Nusku, a méccsel,
Isztár, a nyilakkal. Ningursu, a talpas ekével –
S mind, akik nem titkolták még kétkezi multuk, földi nevük,
vállalva, hogy ég s föld gondjait összetegyük.
Nem innen oda föl, hanem hogy legyen onnan alá, idejárás:
épült a torony, nemcsak a bábeli: ezer más!
Mind hasztalanabbul… Sértetten tüntek vissza honukba,
ősi honunkba: Ea, Aruru, Nintu, Onurpa.
Mlunku, a lenge, Mpamba, a szárnyas, Kulumbu, az esetlen,
Dengdit, Abuk, Njalich, Enki,
mind, akik úgy éltek még fönt az egekben,
hogy csak elismerve, de – tudták – nem imádva,
mert hisz – annyi a zaj s por – se fülük, se szemük a földi világra.

 

 

 

Antik boltív

A kő minden darabja
átveszi-visszaadja
a terhet – szinte táncol:
könnyül egyik a mástól.
Csak bámulom a két vént,
a két pillért: reményként
nyujtják, ha kézbe kapták
a munkát, mint a labdát.
Meghat, mily vad erőt tett
léglakóvá egy ötlet;
jól szárnyasítva össze
Istent faggat az eszme?
Járják így párba-téve
hányadik századéve?
Ennyi friss mozdulatban
így – megmozdíthatatlan!
Ma is még lüktetően
vércsere fut a kőben!
És minél magasabban,
csak diadalmasabban.
Illőn társulva egybe
buta suly, okos elme:
lám – végtelenbe jutva –
egekig szárnyasulna?!
Rom rég a templom. Itt van,
hol agg ura kiment… Hova?
Csak hol bejött, még ifjan,
ott maradt lábanyoma.
Bemegyek, visszatérek.
Remélek, nem remélek.
Fejteném, mint egy álmunk,
még mit lehetne várnunk.

 

 

 

Ős tél

Villogóra szálkásul a tócsa;
fagytól pöndörül a falevél.
Pléhkemény az elhagyott
madárijesztőn a condra.
Semmi sem él.
Minden vacog.
Tócsa, falevél, letört
 
ágfa ropogó hangja:
agyarcsattogás a láb alatt. Ma
a tegnap puha bundáju föld
 
elvadult ebként harapna.
Arcütés a szellőnyi szél.
 
Valahol kitört:
árad vissza felénk csaholva-visongva
 
ősvad, jégkorszaki csorda.
Ablakon kivül minden e lét-előtti tél
foglya, rabszolgai sorsra.
Minden vacog.
Kályha hüsége hátamig ér.
Király vagyok,
kitartóan, palásttal kevélyen.
„Szabadok!
Mindnyájatok képviseletében!”

 

 

 

Mellette és ellene

A gyermekversekhez
 

1

Ez a kedd is mellém szegődik.
Együtt nézzük: ő mivel árthat
a kórház most meszelt falának,
a tavaly épült uszodának.
Elnézzük mások új cipőit,
s szembe bottal baktató
véneket, a gyanutlan
nőket: rajtuk mára mi új van
mocskolni, törni, zúzni jó.
Aztán elköszön ő, a kedd.
Biztat a Nap, a kisütő.
Magam vagyok. Örvendhetek.
 

2

A fölfoghatatlan Idő!
A Nincs! A Nem-ízlelhető!
Benyomul mégis szájba-orrba.
Úgy hullámzik körém akár
akkor, hogy föl-le, sajka-módra
megjött, fázós gyerekkoromra:
beringott a rozsföldekre a nyár!
 

3

Teleszíva magamat többel, mint levegővel.
 

4

Jól gazdálkodom szép időmmel!

 

 

 

Utolsó társak

Fogy fényem. De vaksin is vezetget
még a – munka. Már-már gyermekül
nógat, hogy (ha mást nem) ásni kezdjek,
gazt nyűjjek: ne legyek – egyedül!
Kéz-kézben meg-megállunk pihenni
(én s a munkám), majd megyünk tovább még.
Azt az ős fényt nem tudjuk feledni,
az elsőt, a földi üdv honáét.
Sóhajtsak: nem leltem égi Úrra!
és így Ő se rám – s ki volt hibás?
És ha tán, mindenünnen kitúrva
Őt is itt várja – fiúi! – ház?
Két kezem, két vén rátarti társam:
szárnyaim, rén-szánt röpítő két ebem!
Fogyó fényben is – csaholva bátran –
csak híven a hó-végtelenen!

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]