Közügy1

1981

 

 

 

 

Föllebbezhetetlenül

 

 

 

 

Szemben a támadással

Etiam periere ruinae

M. A. Lucanus

 
 

I

Rángatja pányváját a ló.
Lánca ducát az eb.
Vasmacskáját a csónak és hajó. Ledőlt
a Gnossos-i templom. A Luxor-i.
Kitépetett, de gyökerestől
Enkidu minden oszlopa; Salamoné;
Huang Ti-é. Pórázon
ráng a Parthenon s az Érechtheion.
Rugdaltuk bokánkról, vadászok,
az őszi vadszeder indáit, a folyófűt.
Nem szakadnak a fonalak. Lerántva
ledőlt Kheopsz, le – messze szórva köveit –
Mykérinos,
Borobudur (Jáva), Kapotezván (India),
Sagquara, Teotihuacan.
Ingatja rongy-szallagján a riadt
kotlós az ólat, amihez kötötték. Lobognak
kifeszülten, majd lanyhulón a győztes lobogók.
 

II

Lám, így a múlt. S már ismét alkonyul. Két cserje-ág
közti hálóján levonult a pókcsalád.
S másznak föl – maguk hálóin – a csillagok.
Öregszem, így – úgy: tisztázódik az arány –
legmesszebb félvakon – majd vakon? – láthatok.
A szívnek és éjnek mennyboltozatán.
 
 Vágynak s törvénynek foglyaként!
Fürkészni rácson át – s végül talán –
fejteni új Champollion gyanánt
 
 rendet; reményt;
rejtező idők hieroglif nyelvtanát!
 

III

Miközben itt a napratett nyugszék mögül
idehallom, miként
buzdítja két szép ifju nő
azt az új, bukdácsoló jövevényt,
hogy lépjen csak át – hopp! – a küszöbön
 
 és mekkora a köz-öröm,
ha négykézláb ugyan, de sikerül.
 
 Győz a csöpp hű erő –
– az, ugyanaz, mely itt e székben lám pihenni dűl –
Mely átráng rajtam, úgy mégis hogy ellenáll
 
 és – de mire még? – megfeszül…
Miközben lábát megveti az Alcazar,
a Bab El Khemis (Marokkó) és mind a vár,
 
 cinterem-kerítette templom és torony
Marrekechben, Pisában és amíg
 
 – állt bár konokan bármily alapon –
mind főt nem hajt s térdre nem rántatik,
míg – etiam periere ruinae! –
míg el nem tűnik végül maga is a rom.
 
 Mert jó úré-e, gonoszé,
mert minden erő – no mondd, kié?
És minden dicsőség és hatalom.

 

 

 

Robinson szemével

Álló csontváza kútgémnek, tubaháznak,
fürészbak térdig földben; szertedülten
sajtár-dongák, küllők – ez is a század
harctere. Honnan én – megfutottam?
Atyai udvar! Mert hisz körben (ennyi
műemlékként sem) ifjú hitek, elvek
gyászmezei. Hány már csak földbetenni
való hullája hősi küzdelemnek.
…Rozsdás ráf, omladék sütőkemence,
kiszállt belőle – hány éve? – a láng!
Hanyatt a gazban fonyószék, kezelte
még dédapánk, ha már nem szépapánk.
Ez hat meg inkább, ez a sírkert. Itten
gyúlsz, tékozló gyermek – családi gyászra?
Itt villog még egy emberpárti Isten
terve, kedve; s megannyi jó tanácsa?
…Hason csuszkálgat soha el nem álló
esőben kéményünk kaini füstje.
Föl-fölszökell, szaglászva. Mire? Zászló
szerepre tán, bár torlaszokra tüzve?
S pöcegödrünk! – régésznek „kultur-akna”.
Kincs-érő lőcsvas, ösztöke – rakonca! – a tenger
hajóroncsai robinsoni partra –
Au choix! – ha megpróbálnánk még ez egyszer!…
Nos, szárazon én: óceáni rabja
s tán annak is – itt –: bízz a messzeségben.
Itt én, ősz fürttel, elhányt, rozsdamarta
töredékével annak – mért is éltem!

 

 

 

Sírbontás

 

I

Rugdalja már a rigó az avart.
 
 Eltünt a hó.
Kaparja már a madár a tavaszt
 
 a föld alól.
Vájja ki varjú, veréb és rigó,
 
 ami még jó falat.
Rugja arrébb, mi nem nyelni való:
 
 szakértőn válogat.
Biz: exhumálás! Hogy meg mit hagyott
 
 a tél: mi van
maradék moslék, rovarok, magok
 
 kriptáiban.
Fal életet – életet! –, így sürög,
 
 aki élni akar.
 
 Villáz a víg sereg.
Villogva száll a szélbe szórt avar.
 

II

Rongyos és foltos: szakadoz a tegnap
patolyat-tisztán feszülő nagy abrosz.
Latyak a földút. Puhul a vetés hó-
leple is – ott meg pockok alagútján
 
 tör ki a bősz föl-
támadás, éppúgy, kitakart tömegsír
hullaszagával! Süt a nap. A szennytől,
mintegy a bűztől hitelesülten száll
égre ős Nemzőnk: Ozírisz, a büszke.
 
 Orrt se facsarva,
zengi (fényhangon): Diadal! Nyomomban
Ő, a hány néven Keresztreitélt, a
hányszor el- és eltemetett, de végül
csak kitört égi vigaszunk, az évi:
 
 – Örök Igazság!

 

 

 

Föllebbezhetetlenül

A méltóságos ballagású órainga
rézvillogásaival a tanitói lakban
másképp mérte ki – boltosként – az életet,
mint az a másik, a zihálva vágtató, a sürgető szavú
a gépész-kovácsház konyhájában a sártűzhely fölött.
Ez itt hamarabb is vert.
Estefelé főleg, válaszul
– egy-egy asztmás fölhördülés után –
a sertés-sirámokra és egy távoli
üllő ritkuló csöngéseire. Miközben
a tűzhely lángjai a félhomályban
megtükröződve az ajtó üvegjén,
a katekizmus szentképeinek
máglyalángjait villogtatták szinesen
a zsámolyon kuporgó kisiskolás szemébe.
Miközben fülébe a falióra
vad futástól pihegve
jósolta – versenyt a malac-jajokkal –
izsáki itéletek közeledtét.

 

 

 

Ütközet előtt

Már megint meg is gereblyézte
veteményesét ez a kis nő
a frissen tűzdelt nád-palánk közt.
Lépeget benne, javítgatja
ez évi építkezését akár – no lám! – az is,
arrébb a megtért költöző madár.
Oly elégedett, ő is, a kis asszony
abban, amivel – mára – kész lett; úgy tekintget,
hogy meg tudná most ülni körben
az udvar fáit, a szomszéd tetőket
akár nyolc-tíz kikölthetővel, ő is.
Így lépeget, biztosan, de
hova lettek, hol is maradtak
a szárnyak (hátáról a szárnyak!) Fölbocsát
egy-egy mosolyt a fákra. Elsimit még
egy göröngyöt, egy gödröcskét. Kitart,
ki ő – s csak ő – szemben a kéklő dombsorok
mögött nyüzsgő atom-
stratégák táborával.

 

 

 

A mesterség címere alatt

Nem aludt ki a tűz. Egy pillanatra
 
 ki nem aludhatott
a patkoló kovácsok műhelyében.
 
 Megállt, megállhatott
sánta lovával kocsis vagy lovas
 
 bármely órában az ilyenkor
mindig középkorias éjben is.
Nem műhely az, járta gőggel a szó, amelyben
nem lobbanhat föl bármikor a láng.
Ült kimosdva is, fehér ingben
 
 vasárnap is a mester
segíteni készen, akár az orvos,
meglelhetőbben, mint a pap.
Jelezte kinyúlva a faluból
 
 a falun túl is büszke cégér.
 
 Én láttam még, bámultam hős címerként
 
 a kémények vasrúd hegyén
 
 a rézlapból kivágott paripát.
 
 A szélkakasok dühöt köpködve forogtak.
Vágtatott – minél vadabb volt a szél,
 
 annál vigabban – az a paripa.
 
 Vörösen, később zölden, mint a fü.
 
 Megnyugodva, nem ingerülten
 
 hallgatta, akit a pöröly
csöngése éjszakánként fölriasztott.
 
 Bizakodva aludt tovább
 
 nyereg-ringásban, jövője felé.

 

 

 

Külső Váci út

Fölöslegesen dől – konokul bár – itt az eső:
nem változnak, nem zöldülnek ki a salak-halmok,
a használt drótoknak, aluminium-forgácsoknak gubanc-bozótjai.
Földnek és égnek – túlvilágnak – semmi kapcsolata itt.
Hajdani óriási gépek széthányt végtagjai, mint
mítikus harcmezőn gigászok lábszárcsontjai. De itt
mindez valódiság volt. Ahogy valódiság ma is az, miképp
vasárnapoztunk egykor itt:
szalmakalapban, sétapálcákkal
inasok s inas-öccs diákok.
Merev-rozsda az emlékeken is,
kiegyenesíthetetlenül?
Csavarhatatlan csavarok, rég nem rugalmas rugók,
bőrük-levedlett huzalok ágboga közt
kergette párját egy itt-telelt rigó, de most megül
fekete heraldikai madár, címer-állat multam fölött – dalolna?
Előbb az egyre törpébb mamák vándoroltak innen el.
A töppedt házak azután, hátrálva szinte a mind távolibb temetők felé.
Ködben, esőben, Hannibál elefánt-hadaiként
nyomulnak egyre magasabb
tömbház-falanxok, élő kört kerítve,
visszaverhetetlenül.

 

 

 

Felülről nézve

Sátorban laktunk. Magunk is részt kivántunk
 
 – ötéves lánykánk is velünk
az ásatásban, azaz már csak az ujjnyi föld
 
 lefejtegetésében óvatosan
a hat-hétezeréves csontvázdarabokról.
A koponyák betörve. Lábak és karok
 
 elszuvasodva. De hibátlanok
 
 a kőkések, az obszidián-
 
 lándzsahegyek,
a napon-égetett agyag-edények.
Csaknem törpe – negroid – volt a nép, amely
Zengővárkony s Pécs közt mondhatni gyárat
 
 üzemeltetett. Délről idehordott
 
 nyersanyagokkal; szinte kézen
vezetve nemes-gesztenyeerdeit is.
Ürülékét – ahogy az ősi macska már –, atyáit is föld alá
úgy kezdte el kaparni az ember – fintorogva?
 
 Vagy félelemmel? Vagy szorongva (mint az ősi eb)
 
 számitva szűkösebb
időkre s – lelki éléstár ma is a temető?
 
 Terítve abroszt kőkorszakbeli
evőkészlettel kőkorszakban is fogyasztott
 
 vadhús- és gyümölcsvacsora
 
 köré hevertünk;
lámpa nélkül, ha teljes volt a holdvilág.
A csuprok hatezeréves üledéke alatt
 
 ott volt nyilván a mag-áldozat is
 
 az örök-életű isteneknek is.
 
 Nem fogyasztottunk belőle.
Volt bár vita: nem minket illet-e.
Azaz: nem lenne-e kötelező némi felelet
– hogy mégsem, mégsem történt minden hasztalan;
holmi békítő jelek – kódok! – a halhatatlan-
 
 vágyú lelkeknek, akik
érezhetően körénk gyülekeztek ki az éjből.
Fújt arrébb néha – dúdolt – népdalt az ifjuság,
 
 mintegy „hálaéneket”.
Nemcsak a ki-kiköpdösött arannyal és cseréppel
 
 vall meg tartós titkokat a föld,
 
 tartós igazat a Bolygó,
 
 a Mult
Illendőbb volt mégis előbb a tréfa, majd a csönd közöttünk.
Ültünk Olimpuszon szerényen, mi: a Jövő,
 
 Mi: a Remény, Mi: az Itélet.
Dicsérve a sült gesztenyét, majd körbe-adva
 
 a dóznit s a papírt,
már azoknak, akik tudtak még sodorni.

 

 

 

Sors-intézők

A régibb istenekhez – Aruruhoz például – közvetlenebb lesz,
mert volt a szavam – Mardukhoz – mint a későbbiekhez.
Közeli nekem a Biblia, akár a tegnapi hirlap –
Kartársak írták; suggalva írtak.
Inanna, Enki, Onurpa: mentől messzebbiek, annál
elhihetőbbek – Nergal, Zababa, Ningál,
s mind a hatalmas, a nyaktól föl még tigris, bika, karvaly:
példázva-ijesztve, hogy ég s föld lakosai egy faj:
egy eredet, félelmetesen! S mégis összevegyülve. – Lépcső
szolgált egyenest le az égből,
Nintu neked, Ninurta! Ningizzida! Nusku, a méccsel,
Isztár, a nyilakkal. Ningursu, a talpas ekével –
S mind, akik nem titkolták még kétkezi multuk, földi nevük,
vállalva, hogy ég s föld gondjait összetegyük.
Nem innen oda föl, hanem hogy legyen onnan alá, idejárás:
épült a torony, nemcsak a bábeli: ezer más!
Mind hasztalanabbul… Sértetten tüntek vissza honukba,
ősi honunkba: Ea, Aruru, Nintu, Onurpa.
Mlunku, a lenge, Mpamba, a szárnyas, Kulumbu, az esetlen,
Dengdit, Abuk, Njalich, Enki,
mind, akik úgy éltek még fönt az egekben,
hogy csak elismerve, de – tudták – nem imádva,
mert hisz – annyi a zaj s por – se fülük, se szemük a földi világra.

 

 

 

Antik boltív

A kő minden darabja
átveszi-visszaadja
a terhet – szinte táncol:
könnyül egyik a mástól.
Csak bámulom a két vént,
a két pillért: reményként
nyujtják, ha kézbe kapták
a munkát, mint a labdát.
Meghat, mily vad erőt tett
léglakóvá egy ötlet;
jól szárnyasítva össze
Istent faggat az eszme?
Járják így párba-téve
hányadik századéve?
Ennyi friss mozdulatban
így – megmozdíthatatlan!
Ma is még lüktetően
vércsere fut a kőben!
És minél magasabban,
csak diadalmasabban.
Illőn társulva egybe
buta suly, okos elme:
lám – végtelenbe jutva –
egekig szárnyasulna?!
Rom rég a templom. Itt van,
hol agg ura kiment… Hova?
Csak hol bejött, még ifjan,
ott maradt lábanyoma.
Bemegyek, visszatérek.
Remélek, nem remélek.
Fejteném, mint egy álmunk,
még mit lehetne várnunk.

 

 

 

Ős tél

Villogóra szálkásul a tócsa;
fagytól pöndörül a falevél.
Pléhkemény az elhagyott
madárijesztőn a condra.
Semmi sem él.
Minden vacog.
Tócsa, falevél, letört
 
 ágfa ropogó hangja:
agyarcsattogás a láb alatt. Ma
a tegnap puha bundáju föld
 
 elvadult ebként harapna.
Arcütés a szellőnyi szél.
 
 Valahol kitört:
árad vissza felénk csaholva-visongva
 
 ősvad, jégkorszaki csorda.
Ablakon kivül minden e lét-előtti tél
foglya, rabszolgai sorsra.
Minden vacog.
Kályha hüsége hátamig ér.
Király vagyok,
kitartóan, palásttal kevélyen.
„Szabadok!
Mindnyájatok képviseletében!”

 

 

 

Mellette és ellene

A gyermekversekhez
 

1

Ez a kedd is mellém szegődik.
Együtt nézzük: ő mivel árthat
a kórház most meszelt falának,
a tavaly épült uszodának.
Elnézzük mások új cipőit,
s szembe bottal baktató
véneket, a gyanutlan
nőket: rajtuk mára mi új van
mocskolni, törni, zúzni jó.
Aztán elköszön ő, a kedd.
Biztat a Nap, a kisütő.
Magam vagyok. Örvendhetek.
 

2

A fölfoghatatlan Idő!
A Nincs! A Nem-ízlelhető!
Benyomul mégis szájba-orrba.
Úgy hullámzik körém akár
akkor, hogy föl-le, sajka-módra
megjött, fázós gyerekkoromra:
beringott a rozsföldekre a nyár!
 

3

Teleszíva magamat többel, mint levegővel.
 

4

Jól gazdálkodom szép időmmel!

 

 

 

Utolsó társak

Fogy fényem. De vaksin is vezetget
még a – munka. Már-már gyermekül
nógat, hogy (ha mást nem) ásni kezdjek,
gazt nyűjjek: ne legyek – egyedül!
Kéz-kézben meg-megállunk pihenni
(én s a munkám), majd megyünk tovább még.
Azt az ős fényt nem tudjuk feledni,
az elsőt, a földi üdv honáét.
Sóhajtsak: nem leltem égi Úrra!
és így Ő se rám – s ki volt hibás?
És ha tán, mindenünnen kitúrva
Őt is itt várja – fiúi! – ház?
Két kezem, két vén rátarti társam:
szárnyaim, rén-szánt röpítő két ebem!
Fogyó fényben is – csaholva bátran –
csak híven a hó-végtelenen!

 

 

 

Távoli testünk

 

 

 

 

Mentőöv

Mentőövünk vagy! Idedobtak.
Hogy örültünk! Hittünk! S megint
tovább röpültél, lebukó Nap!
Fut a víz a sodrás szerint.
Kiáltottam. Nem válaszoltak.
Pedig csak ők, odatúl, odakint,
ők látták jól, bámulóink sorfala,
ez volt már a Niagara.

 

 

 

Csillagesés hava

Csillagokból jövőt mondani, ehhez sosem jós-tudomány kellett:
szövegolvasástan, fogalmazni-tudás; logika és nem ihlet.
Szemem ennek birtokában néz föl
s búcsúzik a vad tündöklésekkel magyarázó égtől.
Tetszik a csillag-ábrák, parabolák
mértani közlendője, kiszabott
mozgásuk tiszta stílusa, ahogy
a Szépet s Szörnyűt egy mondatba fogják!
Fölfedik értők számára kegyetlen
világossággal: így forog a Rend:
tudjatok ti is annyit odalent,
mint fent mi, kik a ránk osztott szerepben
kezdettől fogva más utat találni
még képtelenebbek vagyunk, akár ti.

 

 

 

Messze a közvilágítástól

Kültelki utcasarkon megrohanni
már ki mást akarnánk? magunkat volna rendjén
leütni végre, térdrenyomni; torkon
kapni a tíz ujj sziszegő
bosszújával, szorító szégyenével;
belefojtani a lelket: a zsákmányt!
Amivel meglépett, a lóvét!
Kirázni belőle a lelket,
lelket rázni az árulóba,
a cinkosba, beugratóba –
Messze a közvilágítástól,
hát megy végül az el- s fölszámolás,
ülvén együtt – úgy értve, hogy magunkkal –
ebben a jóhirű (még ismerős) csehóban,
nyelve kupicánként a tort is,
az áldomást is.

 

 

 

Távoli testünk

Jönnek hírek; s jönnek majd újra a hírek,
testünk tartományaiból.
Távoli világrészekről tehát. Megint a messzi
ős tájról, melyet bejártunk egykor ifjan;
föllázadt gyarmatokról olyan hírek, hogy
a szem fülelni, a fül látni próbál.
Jönnek harc-dúlta testünkről hadi hírek.
Volt győzelem, de lett rá vereség is, de –
de mennyi, ott s amott a hajdan oly regényes
távoli testünk hegyvidékein,
szorosaiban, kikötőiben.
Egyre kétségesebb a háború esélye,
mint minden lázadásé, melybe
eddig, mi jobbak, reményünk vetettük.
Szaporodnak a rémhirek, ihol
álarcuk levetve tigris-agyarral,
nesztelen talpon közelednek ezek a jelentések is:
hátrálni kezd hadnépével a lélek is,
hátrálni bekerítve.

 

 

 

Hegyi-útjain az idősödésnek

Igen, elmaradt a szem.
Jöttünk tovább. Elmaradt
a fül. Megint egy fog. Egy ujj. Nos, el-
elmaradozott, majd elmaradt az orr. Zihált,
meg-megállva a tüdő: elmaradt! Akadt
máris siránkozó közöttünk; hazugul
túlsajnáltatva magát, hiszen ezután
maradt csak el az agy.
És jelzett leállást a szív. Kitört
most már a jajveszék, a nagy, de egyre
szinészies túlzással, mert hiszen
jöttünk, csak jöttünk, ámulva tovább.
Elmaradt bár régtől fogva a láb.

 

 

 

Mezei séta

Mind közelebbről szeretem
nézni, amin csak megáll a szemem.
Tekintem addig – no, elköszönésül? –
hogy könnyet érzek; mint ki útrakészül.
Ez hát a rozs. A baltacim.
A len. A fű. S ezek az ujjaim.
Most barátkozhatnánk csak össze.
Isten hozzátok mindörökre.

 

 

 

Lábadozás

Lábadozás az elmúlás. Beteghez
voltál hasonló, ahogy öregedtél.
Már járni kezdesz
– újul a kedved –
megállva az emelkedőknél:
odabólintva csendes
igent maholnap minden naplementnek.

 

 

 

Állott vasárnap

Az ásványvízből a pohárban
kiszállt a szénsav.
Nincs bugyborék.
Szikrázás nélkül száll föl a harangszó
alpesi falvakból is.
Túl soká élünk.
Túlsokat éltünk
át- és meg- és ki-
élve – miből mit?
Talán még távcsövemben
háza előtt díszbe-öltözötten
a kispadon az az anyóka
védi a Voltat.
Hamu-esőben.
(Pompéji őrszem!)
Le-lemosolygunk
rá, mi, utókor
két tea-korty közt.
Van, ki már oly magányban,
mit istenek se birtak.

 

 

 

Különös kannibál

Ez az idei év is, amelyet lám leéltem –:
megevett! Vagy – magával vitt csupán?
 
 S hova is? Hol a nyom?
Mi maradt még belőlem? Voltam egyáltalán?
 
 Nem kutatom.
 
 Esténte új meg új
elköltözés: temetés bennem.
 
 Vendégként, dicső lakomán
 
 – oly szépen alkonyul –
ülök fegyelmezetten
ház előtt, kerti székben,
művelt barátaim körében
 
 lám ujra túl
a napi önemberevésen.

 

 

 

Hegyi város

E rég nem látott városok, lám,
falják azóta is a népet.
Folynak beléjük, folynak ki belőlük
szüntelenül a nemzedékek.
E rég-látott, gőgösen ódon
csak belül modern városok –
nyelik be, mint ételt, a létet
s ürítik ki, mint salakot.
Kocsi hoz-visz. Itt-, ott se jártam
húsz éve. Feszít a torony.
Körben patricius házak, jól-ápolt
gótikus szent, római rom.
Kutyákkal egyre ifjabb iskolások,
sietnek nőkkel férfiak.
Emészt öröklétet a város.
Megy ki belőle a salak.
Dől le a völgyi temetőbe,
jövőbe, derítő-gödörbe.
Fintorog a barbár, fölénnyel,
mint kinek nincs tartania
attól, bekapja, majd kiveti őt is
az a vad perisztaltika –
Bisztró-teraszon (víg torozó nép közt
– Szent-Gallent rejti lent a távol –)
hitszegő, no még egy „Álmos fajából”,
elmélkedem, szkíta touriste,
s irígykedem s rendelek még egy
és még egy viszkit; nem kumiszt.
Fogtuk-faltuk a világot; de fordult:
ő töltekezik – mivelünk
uszítva ránk minden régi vadűző,
vad-marcangoló vérebünk;
lesz hallali, meg zaba, mit előre
látott s lát az utas, aki
(„még egyet?”) Jónás kínjától gyötörve
így várja, Isten vagy Ördög szököttje,
szünnének józan látomásai.

 

 

 

Menetkész

Dróton menetkész fecskerendek. Burkot
már sose nyitó bimbók. Mindegyikben
halott magzat már a virág.
Nem termelik tovább a cukrot:
leállt kohók a szorgos fügefák.
Csak a szöllő. És – de miféle hitben? –
a dac a kész – de mondd, mire is? – szivben.

 

 

 

Máglyák

Máglyák, korszerűen
üzemesített máglyák, melyek
emelvényére hány nép – Izráel! –
hurcoltatott föl oly bűn-okkal, hogy:
lám lent már meghurcoltatott! – A füstben,
Káin füstjénél mostohábban
adja vissza a lelkét
az Űr Urának
Máglyák, még ki se húnyt máglyák!
Az új meghurcolások
hány új fölhurcolásnak
korszerűsítik lángját – melyek:
majd küldenek ujra
füstöt az Űrbe az Úrnak, előre
bízva: szemet húny,
marjon akárhogy.
Úr – Űr: (– a száj két zárjele közt legalább –)
társíthassa keser gúny
össze a kettőt.
Mig épp csikorog csak a vád.

 

 

 

Búcsú L. Z.-tól

Rendjén úgy lett volna, hogy amikor
szembe-szöktél, düh-köpésként, a vonatnak:
az hátrál meg. A bűn! Az: a konok-vak
 
 világ fröccsen szét: a pokol!
S nem ami lett. Hogy a sakál dalol
 
 s a pacsirták vonítnak.
S fölkél a nap vad ragyogással ismét
magyarázva (nekünk megalkuvóknak):
mért nem lett, nem is lehetett segítség.
 
 S a tegnap az úr, nem a holnap!

 

 

 

Amerre a ridegcsorda elvonul

Sziklakemény fagy. Noha hó se, szél se.
 
 Kong a táj: bútortól üres szoba.
Távozás, lemondás okmánypecsétje
a földúton egy-egy csülök nyoma.
Meg a köd. Kit követek? Hova tartok?
 
 Megint egy ősz; megáll, vizel,
megy újra, egy év; mint a barmok;
 
 egy férfikor; a többivel.

 

 

 

Bőrömben elheverve

Nem is szerény bérlőként mondom:
szivesen laktam ezt a testet.
Amig rendesen folyt a takarítás,
jól működött villany s vizvezeték.
Kellemes időket aludtam benne.
Ki- és bejártam, oly szabadon, hogy már-már nem egyszer
dudolva. Fogadtam vendégül nőket is.
Volt aki kedves köszönéssel távozott.
Maradok hát csak hű lakó, noha lám
pókhálósodik már ez az ablak, amott a réseken behúz a fagy.
Koppanások az éji csöndben, reccsenések
gondoltatnak lakáscserére.
Pincéből patkány, padlásról egér,
szekrényből szú küld börtön morze-jelzést.
De inkább alvás, mint – bár gondolatban –
ismét költözködési herce-hurca.
Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó.
Heverek, vén csősz, bőrömbe burkolózó –
Csap őszi eső, holnap téli hó sűrűn le. És
 
 holnapután le mind a csillag,
 
 Tejút, halott hold, kihűlő Nap.
 
 De: a föld leszen alsó.

 

 

 

Rögzített időpont

Falusi mellékutca-közben (Tihanyban)
meszelt parasztház hátsó ablaka alatt
alacsonyan, karral fölérhetőn,
nem táblán, hanem pusztán a bevakolt terméskövön
emlék-jel fölirat,
nem vésetben, hanem domborítással,
ahogy a pallérnak kinálta az agyag:
 
 MDCCCXX III
A fallal együtt már azóta persze
újra s újra átmeszelve
lágyan, ahogy géz-szalagok
át- és átkötnek vérző testtagot.
A betűk, azaz a rég oly ellenálló, csupa-dac
éles évszámok mind lágyabbak lettek így,
föladva az idővel a harcukat,
köszöngetve az ápolást –
sugárzott magából szinte szelíd,
mind hálásabb és lelkesebb
mosolyt az a bukás-okozta seb
mutatva, lásd:
segít,
azért idő neked is segít.

 

 

 

Idegenvezetés

 

 

 

 

A lápi tölgyes száradása

Fujta az erdőt a szél,
fujt végül hét fát a szél,
fujt aztán hat fát a szél,
öt fát a szél,
négy fát a szél,
aztán csak hármat,
két fát a szél
erdőnek elég erővel,
aztán csak egy fát,
aztán csak őrült egymagát
űzve a szél.

 

 

 

Hangverseny a parkban

Kodályt játszik külföldön térzene.
Áll a tömeg, dohányzik. Két fanyar
arc összenéz (távolról): értene
bennünket bárki? Válik nyomban szét
e két tükörkép is, a két
öngúnyoló (mélytudati bűnét
rejtő?) fintorgás: dehát mit akar
akár tőlünk is ez a csupa jaj-
csupa-vád vén dal? Cigaretta-füst
útján oszlik a fák csúcs-lombja közt
a szembesülés-keltette zavar,
 
 a kéklő semmibe.
S vele egy percnyire
föllobbant lét légvétele.

 

 

 

Önhittek

A török hadsereg modern volt.
Korszerűbb, mint a vele szemben álló.
Francia ágyúk, olasz stratégia,
arab pengék és paripák és orvosok.
És fegyelem és hit.
S kémszervezet.
A foglyok első csapata: a főurak,
mezétláb már. A szultán Tomorit
sem igényelte a sátor elé, ahol ült.
Némi távolban rakták egyetlen gulába
a fejeket. A pontos munka része volt az is.
Harminc év s már fölépült fényleni messze földre
szépsége hirével is Pécsett a büszke dzsámi.
Az uj Siklós, Szigetvár, Eger és
a gyógyfürdők Budán. Csaholtak, nyüszítettek és
iszkoltak az éjben a gazdátlan kutyák.

 

 

 

Négy hold vigyor

Igazították volna délhez éppen
órájukat a napraforgók.
Bombázó-raj csillant a tiszta égen
Siettették? Késleltették a dolgot?
Téboly volt, ahogy az a boldog
négy hold napraforgó hiszékeny
arccal a jövőbe mosolygott.
Hol mosolygott, hol meg vigyorgott.
Tükörképem! Megannyi tükörképem!
Mert reméltem. Mert magam is reméltem!

 

 

 

Gyűrűk

Francia barátaimnak

 
Gyűlölet izzó gyűrűje szikrázik
egy nép körül itt; s épp olyan sűrű
dühtől sistergő gyűrűben a másik.
S a harmadikon épp ilyen gyűrű.
S a negyediken! Jól összeszorítva
megannyi transzmissziv fogaskerék
pörgeti társát reciprok kínokra,
hajtja tébolyuk órarendszerét.
Kaján aknák, orv örvények, harapni
leső-lapuló csapdák, fű között –
forgó tűzlap, forgó szinpad – megannyi
pokol-üst, mely pörögve füstölög;
nyúlnak ki mindből egymást főbecsapni
egymást egy kéjjel gyötrő bűnösök.
…Ez volt a tájkép, mes chers, ami várt,
hogy hiven, parolátokkal kezemben
lépdeltem akkor is jövőnk iránt,
 
 hogy – öklendve – kerengtem!

 

 

 

Kezelés

Itt már nem fáj a fájdalom. Beadva
minden adag. Csak mint beteg
félálmában az arcideg:
ráng a jogérzet reflexe. Haragra
rég nincs tudat. Jól érzik bár, mi végre
viszik, szorgosan ők viszik, maguk
az anyák a lánykát, fiut
az agy-vakítások intézetébe.
Itt már nem hat a becsület- s a hit-hiány.
Nyüzsgő bogarak, kő alatt,
szökdelők is (ha odatűz a nap):
lián-őserdők mélyén indián
töredék törzs – lám végzi még
kard-táncát is e nép!

 

 

 

Idegenvezetés

E térdigérő várromok, az alapjukig szétszórt templomok:
nem a végromlás nyomai
ezen a tájon – gyökerek ezek itt:
mind a mai napig
nedvdusak; igy
a kripta-törmelékek
sem azt összegezik,
hogy ami leomlott,
fölrakhatatlan.
Tegnap és hajdan
aratott, igen, Újévtől Szilveszterig,
látástól vakulásig, de még holdfényben is
a jó-kaszás Idő, de kihajt
a tors a tarlón,
a törzs az erdőn – magyarázzák, vélik maguk is
a ciceroneként elősündörgő
bennszülöttek. Kihajt, kihajt még a föld alól
a megmunkált arany, a faragott kép,
a porfir oszlop. A diadalív!
az elvesztett csaták terén –
A példaadó hős vezéreket
dicsfényű mennybe húzza fölfelé
százával a hóhér kötél –
Az iszapfedte nyomdatermek, egyetemek, paloták
lélekzenek még odalent.
E szétszórt tégladarabok, csontkupacok
– hétpróbás műemlékeink – nem a szemnek
– erre emelj elméd elé látcsövet, ki itt megállsz –
nem a szemnek, nem látványul beszélnek
erőfeszitésről, inszakadásig, hanem
hűségről, hiábavalóságig,
tisztességről – így sem föladhatóról. – Ezt belelátóan
forgathatnak filmet valamiféle
megláttató előhívóval
a mult nyelvén tudók.
Kutyaszimattal előkaparható
elixirről a törzs nyelvén tudók.

 

 

 

Őshonos

Sárkolonccal ma is épp úgy a lábbelin,
mint száján kölöncével a ritka beszédnek,
jön ki integetéseimre a barázda-középről
a régi ismerős.
Körülfüstölhetjük az ördögüzés
ó és új ajánlataival,
rítus-fogásaival, varázsigével,
áll, ha nem is derékig:
térdig-bokáig egy sürübb időben,
melyben ő ma is honos.
Megtárgyaljuk Bori (a feleség)
tüdő-röntgenét, egy közös
unokatestvér (B. L.) épitkezését,
azazhogy épülését (rokoni kaláka);
megigértetik egy közös ebéd.
Megyek – meleg, de kétféle szólamú tenyerek
kézrázása után – tovább (gépkocsin)
számüzetésem
maradék esztendeibe.

 

 

 

Tájszólásukkal is hallgatag

Gyertyaláng. Egyetlen, szálegyenes gyertyaláng
ügyelt a levegőre: mer-e moccanni itt;
(meg a csendre) a csűrben itt, hol a hulla feküdt,
nyugalmat olyat teremtve szivünkben, szivükben:
nem az élet a legfőbb
védeni való
ezen a földön.
Utolsó csatánk, utolsó
hasztalan ütközetünk – a holtak ütközete
füstölt-veszett el odakünn a végül is leszállt
Napban, az a végső harc – tudod-e? –
odaát a Tiszán.
Álltak hát mereven
két továbbrohanás közt,
pihegést fojtva, mint a gyertyaláng
a duplán néma: mert saját
(oly távoli, hogy szinte emberibb)
tájszólásukkal is hallgatag katonák.

 

 

 

Zsilinszky emléke

Pullovert, kucsmát, hócipőt
széttestált rabtársai közt.
Ment – arc-szine bár a falé –
hólepte bitófa felé.
Szive dacában, mint a láng
egy nép dühe. Azt hagyta ránk.

 

 

 

Birtok

Vannak a nincsteleneknek is birtokaik.
Hontalanoknak telekkönyvezett örökségeik.
Eltulajdonithatatlan területeik:
itt, Muhinál a mező, amott
Mohácsnál a sík.
Elpörölhetetlen latifundiumok.

 

 

 

Sub revolutionibus

Nincs várni mit! Ledobták
a későn érők is gyümölcsüket.
Megtette földünk a maga évi dolgát.
Már a jövő évi szüret
a gazda gondja – „nincs megállás!”
mondja vidáman: „szöllőkapálás,
trágyakihordás!”
 
 Jólesik a járás
a megürült, a meghivesedett
völgy felett (mint két munka-nap közötti
csöndben), az atyák-nyűtte dombon!
Jó beszívnom az őszi lég
istálló-szagát – mintha a fönti,
 
 a zodiákus nagy Fordulat
 
 az örök ég
átforgása, a leghatalmasabb
legzordabb revolutio alatt
én is – hangyánál sorstudatlanabb –
megtettem volna – ésszel – itt a dolgom.

 

 

 

Fegyver és csoda

a csodafegyverek korában

 
Se ország, se had, se pap, se király.
Csak az a kicsiny bot, mit szélcibálta
ősz fürtjei fölé emelt Kodály.
Csak ahogy elhagyván a partot
lépett s nem sűlyedt szennyek tengernyi sarába
a krisztus-tiszta lábú Bartók.
S mind, aki birta még, utána…

 

 

 

Most

Most van egy pillanat,
egy szabad.
Ide gyorsan a ceruzát,
azaz a pisztolyt, a
gyorstüzelőt,
mielőtt,
huss, ez is cserben hagy
a telefont,
a morze-kopogót,
a lobogót,
a mérget, a
rögtönölőt.

 

 

 

Neveletlen épület

Apránként: évenkénti szemhunyással
 
 valamit megbocsátanak
 
 csunyaságán előbb a fák,
 
 a mégis felnövők,
a busz, mely ott szalad,
tízpercenként a téren át.
Elnézik neki majd ők is, a dombok
 
 a pökhendi ormot, pimasz tetőt
 
 és mind a születési anyafoltot,
 
 miket most már kérkedve vállal.
 
 Szégyenkezve, de közelebb
 
 lép hozzá egy jómultu várfal.
 
 A tornyok, bár a gőg
 
 pillantását váltják feje felett,
 
 meghajolnak a közizlés előtt:
 
 épp, mert annyit berzengtetett,
randevuzók közismert helye lett.
 
 Közöttünk él. Komoly
 
 terveinkbe is beleszól.
Még nincs botom. De már kezembe illenék.
 
 Hogy hátranézzek utamon,
bucsuzkodjunk, csunyácska völgyvidék!
Pupod síromig hordhatom.

 

 

 

Akivel éppúgy kezet szoritottam

Oda érezte fejére az esedékes (mindenkori) koronát,
vállára a palástot: így
volt királyi kéj gördülnie
lefüggönyözött gépkocsiban, így
sietnie mozifelvevők kereszttüzében
ajkán megbocsátó mosolyával: „nincs időm!”
Jövőnk várta, sürgetőleg
fél-isteni végzendők műhelyébe.
Himbált hajnali harangként arcmása tudatunkban,
majd alakjáé emlékezetünkben:
szélfútta száradó ing, körút fölött keresztben lengő zászló,
ez is, az is, még fölfelé-nézést kivánván,
csoda-fürkészést, míglen is
túlszállt szemünk látóhatárán,
csillantva gyémántosan, könnyedén,
de már ökörnyál-búcsúzással:
megérkezett
a történelmi űr-világba.

 

 

 

Hójelentés

Halottak Napja s dől a hó!
A bolyhos-cafatos puha,
a november elején már sűrű hó!
Milyen csunya,
milyen csúfan tolakodó,
tülekedő, helyt-foglaló.
Hivatlanul üli meg az üdezöld gyepet,
a még nyárian lengeteg
forzíciát. Februárhoz volna való.
Rázza magáról, mint a kutya a vizet
a friss-ültetés tulipánfa, úgy vacog.
Harcol akként a szüretvégi tarka kert, ahogy
a ráugrott maláj tigrissel az elefánt s bivaly,
mikor már háttal földre rogy.
Hörög az erőszaktevő fehér vihar.
Haragvó lángra szítva
izzik a birs, a mandula, a szilva.
Nem halványul, nem oltódik a szín
a gyümölcsfák szívós levelű ágain.
Csak a körte rongymeze kormos-bakacsin.
De küzd az is – mind – sziszegve-visítva!
Dől a hó másodnapja. S rá most még a szél!
Befúva minden út.
De a koldus sírokra is szekfüfehér
koszorút, halom koszorút,
krizanténfehér koszorúkat hord a szél.
Egyenlő mind, ki odalenn – a holtak tányérjából él!
És ott legtarkábbak a lombok,
hol az ág terhe már leomlott,
prüszköl mind a megmosdatott levél –
gyermekfrissre csípte képüket a tél.
Mint repülő-uton a felhők,
sűrül a hó világ-kavaróan.
„Párját ritkító frontátvonulás”
mentik magukat a mentők.
Utat törve a forgalomban
sikít a város ütőereiben is a veszély, a láz.
Egyhelyben zeng tülkölés, sipolás.
Gyolcsfehér színtől sötétül az ablak,
föllebbentve a gyermekkort, mikor
szemünkre hátulról kacsók tapadtak –
Hirtelen – rigó? Fütty dallama szól
a kavargás téboly-bokraiból –
ki lesz megmondhatója annak
hogy most-e, vagy valamikor,
itt melletted, vagy valahol
s hogy dicsér-e, vagy gúnyol.
Ki se indultunk – először mióta is? –
 
 még ha tán
fájdalom és orvos engedte volna is
 
 (tíz heti ágyőrzés után):
nem mentünk ki a temetőbe az idén.
Pisla emlék gyanánt
vágyunkban gyúl csak gyertyafény,
nemcsak a farkasréti két szerény
sírkő tövén –
évekre vissza hány s hány pici láng
ébresztően, emeltetően,
lobog hajdan-volt temetőkben,
hova gyermekként bennünket kivittek,
amiként kivittük kicsinyeinket
mi is ezen a – krisztusi? – pogány:
örök vigaszt világló éjszakán!
Ahol jótermőre már szöllő se nőtt,
takarékos szűkebb honom
dombtetőkön, hegyormokon
kerített temetőt.
Pásztor-tüzek, szellemtüzek –
tágabb társulást keresvén
valamennyi hírt vett s üzent,
nyujtottak példaként kezet
a lapály falvai felett
e túlvilággal szomszédozó estén.
Ezek neveltek, vagyis hogy emeltek.
…„Nyitva mind messzibb kört szemednek”
hallik nevetés az emlékezet
forró drótján át, majd vénasszonyos hang –
„Ha nem megyünk ki,
ők lopakodnak
hozzánk a holtak
éjjente tyúkjainkat űzni,
teheneink tejét kiszopják,
kémény sonkáját falatozzák.”
Rendje van mindennek. S ha nem
 
 övék a padlás és az ország,
ők lesznek többen, nemcsak odafenn
a hegyen, de idelenn, idebenn.
Mindennek rendje van.
Nem mentünk ki, fölmenthetem magam.
De ki se lépve a fütött szobából,
kint vagyunk. Falainkon is át
ránk törnek a fehér bikák,
ágaskodnak fölénk is,
megsemmisül közel és távol
hátrálhatunk, ugrik a tigris –
rázhatja fejünk, űzheti karunk
– riadtabban, mint őszi lomb s virág –
dől a hó, ropogtat a hó –
ha megfutunk, ha maradunk,
csontjában ropog ez az egy világ,
mely hozzánk volt való,
egy még a jó, hogy kéz kézben vagyunk,
együtt, az még a jó.
 

1980. november 2–3.

 

 

 

Kéz a ködben

 

 

 

 

A szél, a hab, az agy

A szárnyalást, a madarat
a szél, a céltalan eszelte ki.
A halakat
a habjai gyötörte tenger.
A táncot, a verset, a dalt
az észnélküli
végtelenség-dobálta ember.

 

 

 

Őszi vendéglátás

„…lényem jobbik felével nem hiszek

a halálban, a másikkal, a hitványab-

bal, születésem óta készülődöm rá”.

D. T.

 
Kint még a vizen, vasmacskára kötve
egy, kettő, három vitorlás… de mind már
 
 fejet ráz, nemet himbál
a szikvizes, híg, nyári örömökre.
Sunyin megint, már némán (nem dörögve),
 
 jő majd vihar, oldalról osztva
hideg-gyors záport, visszkézről pofozva:
vissza, rabok, a téli tömlöcökbe!
Gyerünk, Tibor. No, vendég, menj elől te
(nyolc évvel bátyám). Élünk! És… mosolyra
 
 vár bennünket bent Böbe s Flóra –
 
 Dehogy tartozik ez a nőkre!
Grál-lovagok, próba-állt aggok, kéz a vállon
 
 bókolást nékik: itt vagyunk! Miközben
suhanunk is már távoli ködökben,
 
 kolumbustalan óceánon!

 

 

 

77

Életemnek dupla hetes évében
volnék vetni-valóknak még bővében,
(hallom a szót rádióban, tévében)
egyes kalász tarlott tábla szélében,
rengve a két kasza közel szelében.

 

 

 

Zsörtös szomszéd

a kerítésen át a névnapi gratulációra

 
Nincs már Mihály-nap,
 
 se János-nap!
Szentek nélkül jön,
 
 megy a hónap.
Húsvét és Pünkösd:
 
 fut Karácsony,
száguld pogányul
 
 a világon.
Hol hozza vissza
 
 szülőházad
nyugalmát fenyő-
 
 és kalács-szag?
Nézdel, szaglász a
 
 régi gyermek
eb-szimattal: hol
 
 pihenhet meg.
Hiába! Szent György
 
 ránk nem köszön.
Márton-nap nélkül
 
 ősz őszre jön.
Se úti táblák,
 
 se pihenők –
ragadnak rég el-
 
 vadult idők.
 
 Oroszlán, skorpió,
bak, rák, vérünk szivó
 
 bestia-had
hurcol hitetlent
 
 és igazat.
Pillogva könnytől
 
 tekint le ránk
Mária mellől
 
 öreganyánk.
Megköszönnéd még,
 
 ha zengene
érted is, mint rég
 
 könyörgő ávé-t,
 
 győztes rorátét
 
 özvegy juhásznék
 
 szent serege!

 

 

 

Babits visszhangján

 

[1] Ürülő ablak

Kár könyved nézned,
ablakod nézzed:
utolsó ábráit
lapozza a kert.
Hagyd az eszméket!
Ne azt, ami ámít:
láss egy kis valót:
bár bucsuztatót:
eligazít!
Bár betegágyból:
hívd be a távol
vigaszait!
mielőtt hó s köd
ránt köréd függönyt.
Az év (meg az élet)
könyvében a képet
immár napra nap
villantja vadabb
forgással a lap.
November, december!
Mind henyébb ecsettel
vázlatoz a mester,
mígnem abbahagyja
s az utolsó lapra,
a pusztán maradtra,
az üres vidékre
fehérrel fehérre
hó sűrű esése
írja, vége, vége,
– hány folyt. köv. helyébe!
 

[2] Tisztulás vihara

Őszi szél – magad is
légy – jajjaiddal is –
tisztulás vihara.
Őszvégi szél!
Söpörj és takaríts:
Csapj ide, csapj oda,
jövőm házasszonya,
rendrakó szenvedély,
repüljön a levél,
múlt piszka és pora –
Öregség vihara,
ha ezt a becsapott
szívet is elkapod,
vénségi ős harag,
zúzz ablakot,
repüljön a kacat,
csinálj léghuzatot,
földúlva a nyaram,
szellőztesd az agyam,
segíts nekem!
Kinálnak sírszagot
túlérett illatok;
mi reggel iny-öröm,
estére kiköpöm –
Öregség vihara,
bosszú bősz kardala,
dolgozz velem;
törj, tombolj, csináld jól
munkánkat: ne legyen
tegnapi virágból
sehol és sohasem
holnapi szenny –
légy hitvesem –
ragadj magaddal,
segíts nekem.
 

[3] Meszelés

Várj te (bűn-tagadó
szivem) ünnepre-szánt
kirakott ház gyanánt
a nagy folt-takaró
munkára, mit a hó,
a zord évszak mível
gyors meszelőivel –
Várjak, mígnem a tél,
a végső, ideér
s úgy dönti a világ
tájaira fehér
baj-ölő anyagát,
ahogy mi a tömeg-
sírokra a meszet…
Hidd, új idő jöhet!
Bár minden elveszett…
 

[4] Fölmagasultról

De ne csak ezt a példát,
ne csak szaggatott hangját,
amit adott a rossz torok –:
csodáld a másik próbát,
ahogy aprón rakott
sarkán elkopogott,
úgy futva útját, sorsát:
megtöpörödve, mégis
főt égre lökve mégis,
botolva és kifulva,
a kínok pokol-mélyből
rászabadult tüzétől
nagy árnyával azért is
zord istenéhez újra,
újra fölmagasulva…

 

 

 

Aranytaps

Sinkovits Imre ünnepére

 
Egy szakmában sem találtam annyi
önmagával azonos embert,
mint a jó szinészek között.
Ahány szerep, megannyi véső kifaragni
terméskőből: természet-adta
ősanyagunkból méltó önmagunkat.
Ahány szerep, megannyi gyónás,
megszabadulni – nem egy-egy bűnünktől:
teljes ördögi – rosszabbik – felünktől.
Veszélyes játék részesei vagytok
ti, napi jellem-formálók! Mert hová visz
ez a – hogy mondjuk? – jellemesedés?
Hányszor ijesztett – fejlődésetek.
Mert kohó is a szinpad! Vagy aranyat
olvaszt, vagy tartalom híján salakká
éget a végén. Elbukik ezen
a tűzpróbán bár dicsfény közepette
a balek, a ripacs, mind az, aki
csak kelleti magát, riszál, s nem úgy
alakít, hogy maga is alakuljon,
ráérezve, hogy szent bár az a deszka:
lépcső csupán, magasabb szintre, a
nép, nemzet, a végzet szine elé.
Szinpad az egész emberi világ.
Sok-arcuak ti, minél magasabbra
nőttök föl mestereknek, bent a szív,
mennyi a példa, érlelődik annál
gyermekiesebbé, meztelenebbé,
védtelenebbé, féltenivalóbbá!
De járhat-e másképp „magát-adó”:
önfeláldozó? Tépi az idő
naptárlevélként mindnyájunkról az
arcot s veti el álarcként, ha nincs
mögötte hűség, örök emberi
s e-földi! olyan, melyért ünnepelve
egy egész nép, ki mosollyal, ki karral,
de mindenki szorosan szívre
ölel ma, büszkeségünk, kedves Imre!

 

 

 

Úthálózat: szemgyönyörűség!

Szeretem ezt az egynéhány napot,
amikor csak kerülget
bennünket: épp csak ódalog
falvak és városok körül a tél.
Rejti fogát (mosolyt is ejt) még,
ha be-betér.
Nem az a pokol-küldte vendég,
ki majd mindent bevedel s fölfal –
A tanyán túl a domb, a rét
fehér, fehér, mint bemeszelt fal.
De országút s dülőút a föld melegét
őrzi: talaj-sötét.
Használja máris pata és kerék.
Van még kiút! Beút! Mint rég diákszemem
előtt Irány s Vigasz. Van: El s Tovább!
Helyzet s Végzet: nyügöz. De ládd:
szerte a holt-fehér völgyön-hegyen
győztesen ismét
emberkezünk nyomát!
Sző szemfödőt az ég, ránklöki majd –
De lent lám végsőkig kitart:
mi voltaképp? Az ember kezdet óta
emberre áhitó hite?
Éhe? Test-érdeke?
Testvériség-szomja?
Egyre megy! A végképp
elúttalanult határban, vén szivemben
ezt olvasd, a történelemben!
Gyönyörű – harci – térkép!

 

 

 

Nyári hajnal, hajóval

 

1

Virrad: lép lassan közelebb
 
 a szöllősor a házhoz.
Madár biztatja kedvemet,
 
 te is barátkozz.
 

2

Siheder korom óta most
 
 látogat álom újra:
szaglász máris az óvatos
 
 ész odatúlra?
 

3

Alva ma is mi kerített?
 
 Mezőtűz ismét!
Jelentve: soha senkinek
 
 nincs itt segítség?
 

4

De lám, a szöllősor ma is
 
 kilép a ködből, kérdez:
jössz velem? s kézfogva levisz
 
 a tó vizéhez.
 

5

Bókol és közeledni készt
 
 a Nap, vendégül tisztel.
Lábujj s boka szeretkezést
 
 kezd a bohó-szűz vizzel.
 

6

Fénnyel, éggel a szív! A hű
 
 jegenyesor is lám
jövőbe, tág világba hí:
 
 vezetlek, úgy tekints rám!
 

7

Beszél a vénnel is a lét.
 
 S ki más mondhatna többet?
Ne is aggassza szó (ha még
 
 szólna) Elkövetőnket.
 

8

Föld fia – foglya? Nincs szemem,
 
 hogy odatúl tekintsek.
Nem rázok vigasz-vesztve sem
 
 kriptakilincset.
 

9

Ez volt. Velem is. Így esett.
 
 Jött hajó, fölvett, útirány
szerint haladunk!… Tiszteleg
 
 hídján a kapitány.

 

 

 

Kéz a ködben

Az Ady-év nyitányául

 
Valami jótét tenyér mégis
munkál e gomolygó ködökben.
Egybe gyúrna valamit ujra,
úgy, ahogy együtt tán sosem volt.
Hű tenyér dolgozik ködökben,
puhábban, mint a szívben, agyban
az elvágyódás – hova is?
Honvágy nem földrajzi hazába.
Ahogy az ifjú szerelem,
midőn még csak keresi tárgyát,
csak gyúrja, nem másképp, ahogy
szobrász-főben tervét az ihlet.
Kilencszázhetvenhét legelső
napján, hogy hó alatt lapály s hegy,
vár tollvonást fehér lap úgy, mint
hóekéktől utat az ország.
Gyengébben, mint gyerek-marok, ha
hóból rak embert; finomabban,
mint fájó hason orvos-ujjbegy:
biztat az a ködbeli nagy kéz.
Dolgozik itt s oly messzenyulva,
hova repülő-út is több nap:
tapint túl minden út-határon,
időt dagaszt nagy anyakéz.
Láttam menekülők vonatját,
utca-sort futni éji méccsel.
Láttam vagon-várost, maláji
dzsunkák gyanánt ringva a létben.
Száz útját a szétszóratásnak.
Deportáltak és hadifoglyok
lassú menetét messzi dombra
giliszta-rángással – hova?
Tudd te a választ: földbe? tűzbe?
Munkál mégis az a szivósan
összedolgozó két tenyér.
Épít már a simogatás is?
Ennyi menedék-vágy is ország?
Aranylik a köd, megvilágol.
Gyúródik bele lám Nap is, mint
tojássárgája kalácstésztába.
Más lesz a jövő, mint a mult.
Nem igaz, hogy erőtlen elhal
költő-nyelvről is az ige.
Láttam meghajszoltak szemében
kérdésként: villanhat-e kínjuk?
Puskatusos nép-cserélőket.
Rács mögül jajt is csak jelelve.
Forog a köd, alakul mégis.
Összeáll, ami összeillik
több napnyi légút-távolából
a hontalanok birodalma.
Kigomolyog a szentek és
költők várta és védte ország.
Ady s a Boldogasszony arca
villog a pára-lobogókon.

 

 

 

Öreg szivekben élsz és…

Ady második évszázadára

 
 
 Öreg szivekben élsz és így a jó.
Hova tünt, sodródott az a Komp-Ország?
Csitt-csatt, néha még fönt az a Rongy-Lobogó!
De kik riadnak még rá? Mi (mint arccsapástól)
 
 pirulni biró, idő-kérges orcák.
 
 Jó társnak vénültél szivünkben – jó
 
 vigasz, rég hitlen-hit (s őrült okosság!)
Ki vagy, mi tudjuk. Vad vádló, bőszült biztató,
 
 agyunkba balzsamoztad be magad,
 
 élesztő méreg, sarkalló adósság.
 
 (S aki van, lám, ősi uton is hozzád –
 
 úgy készül: ne hullás-bukás hírét
vigye, de azt, hogy holt Lázári sorsát
betöltvén, buzog: próba-mélyéből kilép
 
 a Mohács-nép, a Búvópatak Ország!)

 

 

 

Szőnyi István teremtett világa

 

1

Csupa jövővel telve olyan szűz-tiszta ez a lány,
 
 hogy első látásra már messze-vissza
 
 anyám puha öléig ismerős.
 

2

Mitől oly szelíd ez a táj?
 
 Mert a férfi keze erős.
 

3

Ím hát sorsunkról egyenként a kép,
mely azzal is szép, hogy beszéd:
halkan s magyarul s mégis érthetően
minden földrészen és minden időben.
 

4

Karmesterpálca az ecset.
Festők, dalt is teremtsetek.
 

5

Sajkába települ a napszámos család
s úgy megy pihenve, hogy mégis, de mégis
 
 a leves mellé egy kis
melegebb jövő várja odaát.
 

6

Kevés a pénz, növekszik a remény.
Bízva néz össze az alku elején
a drága borjú s még drágább tehén.
Világ vétkét magára így veszi
kétoldalt a két pénztelen szegény.
 

7

Borul, de nem zokog még a világ.
Csupa könny, de még nem kiált.
Kapkodva, mint a vízbefuló
szed magába egy-egy utolsó
tündéri percet: egy boldog haza
legét, mely szégyen, hogy nem volt soha!
 

8

Munkából haza úgy ballagni: ott van
 
 az otthon már minden tagodban.
 

9

Az életünkben semmi sincs helyén.
A teremtésben nincs meg már a rend.
A szívben sincs semmi helyén.
Az emberek közt nincs meg még a rend.
De ha férfi szól róla, úgy beszéljen,
mint vitorlásnak a szél, mint ha a szélben
jaj bőgi már, hogy legszebb hang a csend.
Élek s van mégis mit remélnem.
Helyét kereste s meglelte a fa,
szerényen áll, neki lett igaza.
Ha rombadőlt is, ujra rakható
 
 kert, ház, haza –
S csak egy a titka: kezdd el.
 
 Fiadnak kell folytatnia.
Azért némán, mert tele tervvel
ballag cél felé a folyó.
 
 Neki dolgozik az idő.
 
S neked is, harc-türő.
 

10

A föld is tudja, nem csupán te, hogy
 
 – mi a dolog
 
 számunkra is, velünk is.
 
 Hull mindenünk itt.
 
 Semmink se fogy.

 

 

 

Öregkori versek

„Öregkori versek” – Arany kései,
Babits hatvan alatt irt keservei!
„Hullanak a lombok”! Ha így hullanak:
sugarat lövell a tar gally közt a Nap.
Köszönet az ősznek, mely ránk úgy köszönt:
rombolása résén is – meleget önt.
„Öregkori versek”, – milyen fiatal-
hitű, ha „időben” bucsuzik a dal!
Bár halálos fagyban didereg a test,
hogy fölgyúl a lélek, bár ha jajba kezd –:
 
 milyen fényesen
segít élni bár a halálfélelem!
 
 Ha költő beszél,
összefut ajkán a borzadály s a kéj.

 

 

 

Függöny mögül kinézve

Vonaton aludtam, zöld lapályokról suhanva. –
No lám, megint föl az Alpesekbe –?
Ugyan; – csak leesett a hó az éjszaka.
Nem én robogtam, a tél rohant felém.
December száguld ablakom előtt.
Kutya és borjú egykedvüen viseli az iramot az udvaron.
A tyúkok is, lépve csillagot a fátyolvékony friss havon.
Jöjj te is, rég-horpadt teáskannáddal, a frissen piritott kenyérrel,
rendezd hüségesen kitartó asztalunkra a száguldás alatt is
reggeli bizonyságtevőit örökös életünknek.

 

 

 

Esti szellő

Kaszálni is, igen, így lett volna jó, ahogy
 
 láthatártól-láthatárig ujra-ujra
 
 végigsimítja ezt a nagy buzamezőt
 
 elégedett tekintetem.
Sárgára hizottan már bölcsen bólogatnak
a fűmagból húszezer éve kinemesített:
ma is még nemesíthető kalászok.
 
 Helyeseljük a folyamatot.
Fú a történelem, szellő gyanánt is. Bár a fecskepár
 
 ugyanannak hiszi magát, úgy ivel – úgy karolj
 
 karomba. Nos, alkonyul. Gyerünk –
 
 százezerévesként pihenni!

 

 

 

Vallásalapító

Átfut férfiakon, rajtunk csak a lét. Örökös üresek
lettünk: méhtelenek.
Sírni, de rá éppoly mélyből mosolyogni csak ők
tudnak, a nők:
egyként befogadni örök
lételemet, csak a nők, a
szemre törékenyek, védtelenek
képesek, ők, a komolyszemű nők, a
minden Időkkel töltekezők, a
tartályként ürülők, ti,
belül – végtelenek!

 

 

 

Gyógypedagógia

 
 Míg – s még! – az esti képernyő előtt
 
 elálmosodásig így kézben a kéz
maradunk, mi vagyunk, mi ketten – odanézz,
 
 a sirályok,
 
 a párban föl s le cikázók, a merész
 
 széllel szemközt repülők,
 
 a vihar képébe kiáltók,
 
 így őszfürtösen is, mert igenis
elhihető, hogy lesz derülés (ha te látod),
 
 hogy jönnek idők és hoznak erőt
himnusszal zárni akár a rikácsot
úgy, úgy, mi vagyunk – mert „győz mégis a szív meg az ész!” –
 
 bár zuhanások előtt,
 
 mi, a fejen átpenderülők, a világot
 
 átfordítani kész
 
 hű hajdaniak, örök esti sirályok.

 

 

 

Közügy

 

 

 

 

Bírák és jósok

Rest szavaim okosabbak gyors
eszméimnél: vénebbek. Bölcsek.
Bátrabbak – hány kipróbált harcos –
 
 hiszik, ők győznek.
Szavaim jogtudóbbak ádáz
gondjainknál. Vér, szitok freccsen.
Őrültház rég hit- és tudásház.
 
 Írom a versem.
Rendtudóbbak, illemtudóbbak,
jövő-tudóbbak – régtül oly sok
titok tudói. Hallgatódznak:
 
 bírák és jósok.

 

 

 

Nincs kegyelem

Lázadó lakáj lett emlékezetem. Ő s nem
szivem könyveli, ki él még közületek.
Kortársaim sorából ő húz ki hány nevet,
ír vissza holtakat. Mind önkényeskedőbben.
Jogrendszerét magam sem ismerem. Ha olykor
közli is indokát – rég nincs föllebbezés.
Tartok igaznak bármit tiltakozásotokból,
vagyok már magam is bűnrészességre kész.
Jurisprudenciát? Rég megvet logikát,
és: demokráciát? – kiröhög ez a zsarnok.
Emberiesség?! Bah! És mégis ő – ti vagytok.
Vele ti diktáltok, ti: a régi hős Család.
Emlékezetem így lett önállóbb, mint az álom.
Így lett jövőnk helyett a mult szabad világom.

 

 

 

Dervis

 

I

Az volna mégis a csoda,
 
 e földi legnagyobb:
egyszer csak megvisszhangzana
 
 egy ország: hang vagyok!
S enyém e hang és – rab világ,
 
 mózesi szirtfalad
– hisz úgy öl már a szomjuság! –
 
 éltetőn kifakad.
Száj vagyok, mellyel, nagyvilág,
 
 nép szól hozzád, olyat,
hogy álmából – olyat kiált –
 
 maga is fölriad.
(Az lenne boldog csoda, ha
 
 nyitná is rá fülét-
szivét pap, kondás, katona,
 
 közeli, messzi nép.)
Rendtevő szavak! Fülleteg
 
 őserdőt, láp-vidék
kór-poklait mérnökileg
 
 csatornázó igék!
 

II

Hány volt hanggal is szótalan
 
 hangadó itt, konok
hittel úgy végül, ahogyan
 
 dervis dalol s forog.
Mert leckét én is, csillagok,
 
 vakító tanterem,
kerengve kinek csaholok
 
 fölvetve eb-fejem?
Leckét? Hol hű szóra viszály
 
 csap föl s félsz pisszeget?
„Hazámnak hangja gyenge bár
 
 de néma”… – Hidegebb
elmét, öreg, hisz egy füszál
 
 visszhangja nem rezeg!
Szóértés hangja gyenge bár,
 
 de néma nem leszek.
 

III

Ahelyt se? – tudod! – mely körül,
 
 nép ki temetni jött,
könnyet csupán azért törül:
 
 mért nem lett „jussa” több.
Hol szinészmód sír mind, amig
 
 mind le nem keverül
oly mélyre, hova – hallatik
 
 bár jaj – nem hat le fül.

 

 

 

Percnyi varázs

Nem állt meg az állomáson
 
 a tehervonat.
Röpdösött a vagon-rácsból
 
 gyürt papírdarab.
Megkeményitette arcát
 
 s lépését az őr.
Fölnézett, ég a tanúság:
 
 nem tud semmiről.
Vitte a szél pocsolyába
 
 a noteszlapot.
Söpri ki a vak világba,
 
 ha föl nem kapod.
Hol a papirdarabkákat
 
 lestük, hol az őrt.
Támadt egy-egy perc varázslat.
 
 Hazánk lett a Föld.

 

 

 

Catch as catch can

„Dühöngsz? – Dühöngj!” –nevettem, miközben a vitorla-
 
 kötélen s kormányrúdon át
fékezni kezdtem, fogva két marokra
 
 a szél szilaj akaratát.
Átjött karizmomba az esti orkán
 
 ereje azon vad-elevenen.
Gyötört, de rangot is adott: lám
 
 megküzd velem.
Végtagom lett: velem egy testi rész lett
 
 vitorla és kormánylapát.
Harc folyt, úgy benső, mint ha összevész egy
 
 rég „jobb” család.
Testemben – izmaimban – tudtam, mért folyt az angyal
 
 s Jákob közt – Kiért? – küzdelem.
Az ős rejtezkedő volt, a neve-sincs, vak haraggal
 
 irígy ellenfelem.
Ízleltem mind az antik
 
 gáncsokat – a sziszifuszit!
s ízleltem már (előre), hogy zuhan, ki
 
 megalkuszik.
Játékharc volt? De vallott mégis valódi könnyet
 
 s fintort szem és száj válaszul.
Nem érdekelt, hogy melyikünk lett,
 
 vagy lesz az úr: az Úr.

 

 

 

Au-dessous des mêlées

A hajdani hős genfieknek

 
– Mi végre élsz még? – Belelátom
új házba már meg-megdőlését.
Kihallok harsány despota-
torkok ércéből pléh-zörejt.
– Szem vásik, dobhártya fásul… – De fürkész,
fülel, szaglász a szivből kifelé
házőrző ösztön: rekedt susogóra
vénült kutyáké, jósoké.
vénült kutyáké, jósoké. Jöhetsz már
hozzám: ős-tölgyest zúgató Idők, ők
adnak tán hangot hangommal – nagy csönd előtt!
Így ihletetten láthatok bele
s láttathatok lám simára műtött és vakolt
szépasszony-arcba féregrándulást, feszes
országképmásba festményrepedést,
dadogó nyelvvel dodonai vigaszul
hirdetendő – kétkedők, lám vonagló számra is
parancsként tett igéket: lesz igazság!
Van pártfogónk! Rendet csinál
szövetségesünk, a halál!

 

 

 

Veszélyes hitves

Nem könyörületes hölgy a szabadság.
A szabadság: jóllakhatatlan
farkasanya. Az a hétszáju Szörny, mely
kap minél többet, nyelne egyre többet.
 
 Az az olajtűz,
mely olajtól égve olajért lángol,
mint a féltékeny szerelem; az a szertelen, mely
világrajöttekor emberevő még.
Szülő- és gyermek-evő a szabadság;
mindenfaló, tisztátlanul akár, mint
az emse és a szerelem (kinőve már
tejkorszakukból). Őrizkedjen is hát,
aki tudja: nem adssza-nesze jog
a szomj a szabadságra; s szerelemre;
a tisztítva is szennyezőkre,
a szennyezőn is tisztítókra!
Választanod kellene hát (ha kapnál
választást, férfi szív) hogy örökös
lánglobogásban élsz-e vele vagy
fölszarvaz az első sihederrel.
Veszélyes hitves a szabadság:
ő ledurrant, ha megcsalod. De te,
te, ősz fővel is… Civódva követlek,
vadóc leány. Becsüld meg, koszorúval
síromat, özvegyem, örök szűz.

 

 

 

Hol lesznek…

Hol lesznek legyalázóink?
 
 Merülnek: törlődnek.
Holtan álarc módra von mind
 
 magára szahara-földet.
Hol lesznek földicsérőink?
 
 Szavunk sokszorozzák.
Sarjadó vetés fölött ring,
 
 repül előre velünk örök ország.

 

 

 

Közügy

Hősöket szülő s temető, távoli
városból egy hír. S a teaasztalon a tetszetős
folyóiratban a fölösleges versek végleg
kiürülnek. A zenegépből
az opera is híg: fölösleges.
Röstellnivaló, amit tovább szellemeskedik gyanutlanul
a házigazda. Kristályosodni kezd egy addig
alaktalan igazság; röntgenképet ad lényegéről egy
zavaros történet-tudósi föltevés,
kórokozó áttételeivel.
Átvilágul – hasonló csontrendszer-derengtetésben –:
mit is rejt társadalmilag: ragályos alkoholizmus, vallási epidémia, depresszió.
A sejthasadás törvénye szerint nő az igény újra definiálni:
ki a köztolvaj, az osztály- és népáruló, a
demagóg, a szó-diarés
üzér s könyöklő s mind a törtető: mert hova is? – ez nappalodik elő.
Feszültségmérő tűjeként rezzen, de szemmel láthatóan mégis
a hitelesség szintje a frissen megjelent értekezésben,
vastag regényben, percnyi
fölszólalásban, hallgatásban.
Műhely s mező ebédszünetében kihull a nyomda-illatú papírlap
(épp attól ólom-sulyosan, ami belőle hiányzik) a göcsörtös, de épp azért
mindentudó kézből. Mit prédikál a pap? Fölszáll a szószék, mindegyik: úszik
parafaként a szófolyamban az össze-
összeboruló pillák sásai közt.
Talán csak mende-monda az a hír. Fajsúlyt cserél a közeg, amin átsuhan.
Ablakrést lel késpenge-élű légvonat. Fagyos
hideget húz a szobákba a mint, és köznapi
gond lesz a csecsemők
jövője messzi tartományokban.
De mi is tágul? S különül vízként-olajként?
Könnyebb a levegő, vagy nyomasztóbb? Maligán-foka
lett a mosolynak. Hőmérő foka tekinteteknek.
Etnikai határok rezdülését
jelzi szeizmográf-idegzet.
Nem is a legriasztóbb az a hír. Függetlenül attól, mit is nyujt,
– mint a placebóban a hiedelem – gyógyít vagy árt.
Van rossz rövidzárlat. De szaporodik az, amelytől
áramszünet helyett vakitóan
világít pisla lámpa is.
Gyorsabban nyílik segélyre az erszény akkor is, ha
lassúbb-szigorúbb számolással zárul bele a pénz.
Szerényedik az íny, a has. Nemzedék vállal élni böjtben
szűkös szobákban, csak: együtt akadálytalan
ismét a hozzátartozóval.
Eszmények – mint napsütésben delfinek csoportban –
merülnek föl – honnan is? És miképp ily változatlanul?
Férfiakra másképp figyel az ifjú nő. Falvak sora
mondja álmában bece-
névként gyermekkori nevét.
Ki tapsol? Országnyi nézőtéren az oldalpillantások, nyálnyelések szavaznak.
Ki a jó szomszéd? S ki a rossz? Székreccsenés jelent föl gondolatárnyalatot.
Biztonság kezdi fűtőtest-cirpeléssel titkos terjedését.
A türelem, mint a mikroszkóp.
A fegyelem, mint a látcső.
En effet! – „A király meztelen!” Köntösként, koronaként
hullnak álszakállul növesztett dísz-szakállak, dísz-talárok,
fakulnak emlékművek. Ül a bálvány-szobor, szisszenve minden nyíl-zizzenésre
mind jegesebb magányban,
Jupiter-lámpák tévé-olimpuszán.
Ki tapsol? A hír csöndre int. Mi árad mégis át a testen?
Az emlékképek jó-érzésével? A hűség. Jégmozdulatlan arcok váltanak
hangvilla-módra eszmét. Félelmetesek tanácsaikkal
a tükrök, a szegény (a duplán
elárvult) janicsárnak is.
L’amour ou l’honneur! Előrevágyó gyermeked előtt is ott a zöld s piros,
tisztes eleid törzs-jegyeit vagy letéped róla – ajkáról a nyelvet is, hogy boldoguljon – avagy…
de lehet-e boldog igy is, bár a célnál? – monológjukkal milliószám mennek át
„– Szeretet vagy becsület?” – a szinen
Racine-i hősnők, szájkosárral.
Ki az inter- s ki a sovén- (az infra) nacionalista? S kik-mik ők akik
vádként süvöltik? Fogalmak vetkeznek kacagtatóbban már, mint az a kövér király
s iszonytatóbban, mint kéjre-kész szadisták, ha ágyon már az áldozat, lekötve.
Jeges Berezinákon át vacogva
hátrálnak filozofiák.
Még cáfolható tán a hír. Egyre megy. Az évszakokkal is
más a viszony, országrészekként bár. Önbizalom, majd bizalom társaidban: ez
kerekít látóhatárt s jövendőt. Villámkisülés nélkül tisztul a lég
s e kohézió világrajötte nem kisebb
rejtelem, mint egy születés.
Hol van még Echo? A technika terjedése kiöli az erdők rejlő
s rejtő csodáit. Némul a Visszhang Istennője. Süketnek
térképezett rengetegen át jő, tapogat kérdéseivel a tétova hír. Itt-ott
halkan, amott dörrenve felel
emberi szót a vadon.

 

 

 

Ne feledd a tért…

Forget not the field…

Moore után, Arany, Petőfi,

Vörösmarty nyomán

 
Ne feledd a tért, ahol elestek ők,
 
 a földet se feledd,
bárhol hulltak el ők, fajtánk hű férfiai, az a föld
 
 szent ügy hős-helye lett.
Mert hol tiszta ügyért s így lám temiattad –
 
 érted is hulltak el ők:
 
 terül az bárhol a föld,
 
 rejtelmesen egy terület!
Úgy az övék, hogy már a tied.
Ne feledd hát a teret, hol bár a lebírt had
 
 bár legutolsó hátvéde ledőlt!
 
 Míg nem feleded:
nem nyugszanak ők. Nem holt, nem letiport sereget
 
 emészt el ott – vagy akárhol – a sírhant.
 
 Új hont érlel a föld.

 

 

 

Ha ti nem is

Gyermekeitek, a lányok, fiuk,
ha ti nem is, megszégyenlik maguk:
gyomrukig érzik át már ők a bűnt,
 
 mit tettetek velünk.
Számra, anyám hangjára lakatot,
civilizált fegyelmet raktatok.
De zord a csönd, ha lentről rab-düh néz
 
 föl úgy: hallgatni kész.
Nos, némaság. De lám csak: él a jog
 
 s a hit; s a megvetés.
Fegyelmezem műveltre szivemet.
Hallgat a ház. De Kezdetek és
Végek fölmorgó légvonata vad-
 
 állat hangokat ad.
Mindnyájunkat egyaránt fenyeget.
 
 Zord figyelmeztetés.

 

 

 

Sors bona

 

 

 

 

Ajtófélfának döntve vállamat –:

…füleltem: a zajló messzeségben,

mi történik életem alatt. –

Paszternák: Hamlet

 
Akikre adhatnék: nincsenek itt.
Akiknek dicséretére adok,
akiknek rosszallására adok,
nincsenek itt velem.
Irányithatják rám távcsöveik
még fényt-se-kapott csillagok:
akiknek véleményére adok,
nincsenek körülem.
Akikkel együtt játszottuk a Szerepet
– égi tetszésre – idelenn! –:
nincsenek. Hidegen
küldi huzatát az üres terem.
Valami nyitva feledett
folyosó-végi ablak csapkod
ütemes-ridegen
csontkezű tapsot.

 

 

 

Aki úgy is él, hogy túlél

Aki úgy is él, hogy túlél: adóssá válik. Őnekik
tartozik, kik – úgy miként ő – részük már ki nem vehetik
abból a szép vállalkozásból, mely együtt volt hős föladat!
Állok naponta nyugtalanítóbb kötelezettség-súly alatt.
Elmentek. Egyedül vagyok. Én tudom, ez meg az miért
élt volna vállalva kivégző osztag előtt is: bölcsen élt!
Mert volt elvégzendő olyan, mi alól börtön, síri bolt,
kudarc, mellőzés, száműzés nem mentesit és föl nem old,
nem a feledés, nem a gúny s közöny (mibe egy nemzet sűlyed el).
Én tudom, hogy már a puszta lét (milyen beváltást) szótartást követel.
Kapkodok, járnak le a váltók, tömöm, kezes, a réseket. De ők
csak (úgy várják tőlem a rendezést, mint jégszivű) hitelezők.
Vakulok, gyengülök, dobálom – szórnám szét halom iratom,
aztán: micsoda gőg (s rögeszme) hogy: lám csak én szólíttatom?
Nohát, sok adósságlevél, ti: szélbe ki, szállni, – hinni kort,
lesz aki fölvesz s döbbenettől pirosan olvas: mit tiport,
miket a sárba, amikért, íme,
parancs talán kezesnek lennie!

 

 

 

Szétnézve egy-egy pillanatra még

Hajó a hegyi ház: lent csak a tó
s fönt csak az ég. Az évszakok! Futó
madaraikkal.
madaraikkal. És már nem is ők,
a madarak, tavasz-ősz meghozói-elvivői:
 
 mi suhanunk, egyszeri költözők,
 
 időnkből el-kitörni.
Hajó a ház és próbált utasa
visszaint: isten áldjon, kis haza –
 
 Óvjon az Isten és
 
 asszony-ész, férfi-kéz!

 

 

 

Ahol az ősök nyugszanak

(Cecén)
Menetelnek jobbra-balra dőlve
nevük-vesztett szurtos kopjafák
s köztük (libaúsztatóból jőve)
épp oly lépéssel (a nagy időkből)
nevük vesztett, egyelőre
hazatérő sárga kiskacskák.

 

 

 

Egy szüreti levélből

Londonba

 
…Ez már – no lám! – Ronsard-i hattyuk
légiskolája lehetne bőrző tavunk felett!
Ez már a Nagy Időszak. Akarjuk, ne akarjuk:
kertet, házat, hazát, kancsókat, kincseket,
hervatag koszorúnkat – mi is hát! – másra hagyjuk –
zárkózván, estetájt így szivvel is bandukolva,
„ujítók s hagyományőrzők” egyaránt be a sorba,
klasszikus búcsúzenével! akár a régiek…
…Még át-átlebeg az öblön Füredről lágy harangszó.
Majd – villámtalanul már – Somogy felől viharszó,
Nikla felől! – no, halld – mintha még a nagy Óda
zúgna, válaszra várva azon – békétlenül…
…Tollkés, hozzá – golyóstoll; négy kulcs és némi apró –
ennyi, mit kirakok naponként búcsúzóra,
– Styx-díj előlegül –
 
 hovatovább már ünnepélyesen.
 
 De mivel hát: naponta:
hajlamosan is már némi humorra.
 
 (Olyanra, mely rostély-mosolyt
 
 hord tartós harc-vigyort.)
 
 No meg a vén karóra:
foglárom s ellenőröm. Meg-megfeledkezem
fölhúzni. De nem ez itt: vén személyzetem
 
 legöregebbje: jobbkezem,
 
 még az otthoni háziszolga.
 
 Tapintatosan ő tartja à jour
 
 csukló-bilincsemen
 
 ama Nagy Időt is, számlálva konokul,
 
 hány még a perc a naprakész
 
 ítéletig.
 
 Halk percegés
 
 hangján susogva: csönd, vigyázz;
 
 mi haszna,
 
 ha fölriad a ház –
 
 Nem elég, ha a gazda
 
 tehetetlenül éjszakáz?
…„Életem képe ez”! Állni a régi posztot
 
 ki-kilép vigaszul a Csillag,
ugyanaz, akit a „pusztai prosztók”
 
 Kisholdnak hivtak.
Csősznek – maguk közt – a Vénusz! Ő
a multból épp oly friss-mód lép elő:
 
 oly tündökléssel, hogy a jegenyefenyő
 
 a parthosszán árnyékot ingat.
Tagadást: nemet ez is – de mire? S kinek? Annak,
aki rég messzibb szóra hallgat?
A hold árnyéka mindig – halotti ország.
 
 Lent merevek, de fönt, a főt
féltik a széltől a komor fák.
Veri mind jobbra-balra ormát.
Feszülnek trisztáni vitorlák.
Isten hozzád és Isten hozzád.
Repül gyászhírekkel a Föld.

 

 

 

Saskörmös fenyő

A kínai s japán ecsetforgatóknak
ősi modelljuk: szakadék fölött
puszta sziklaszálról ferdére nőtt
satnya fenyőfa; már ifjan
töpörödött és kérges-görcsös;
gyökere, mint a sasköröm;
maholnap fejjel lefelé csüng.
Szélcsendben is sugárzik belőle –
dehogy is a magánynak az a gőgje,
hogy megbirkózott! s birkózni fog még
a kopárositó hegyi szelekkel
s a füvet éppúgy szálanként kitépő
napsugarakkal – belőle csupán
az árad, és némán az is:
nem számitottam senkire,
s nem is fogok.

 

 

 

Megint egy könyv

„Itt az írás!”-ként
 
 Ajándék.
Készítgettem-szűrtem nekem magam,
betűt betűre házilag. Fél-titkosan
békítgettem csöppenként magam, legyen
úti szeszem, amig rohan,
rohant minden, nem állt meg semmisem!
Csöppenként is, lám, nem remélt ajándék,
akként amiképp csoda-ráadásként
hajnalodik, alkonyodik:
váltja arcjátékát feléd
a Nagymindenség, a Nagysemmiség.
Ahogy cseréli pillantásait:
csöppként villantott tavaszával,
őszével szemezni sem átall
vénen is kacér kedvesként az örök ég,
dalnok-vért ivó szörnyeit
maga mögé terelve: csitt
halljuk, mit énekelne, míg –
S vén széptevője! Mit tehet? Fejet
hajtva köszöni Árionként a kegyet,
hangolja megereszkedett
húrjait, nyomja közelebb ősz
tincsét a még megpendülőkhöz –
Mit válaszol a zeneeszköz?

 

 

 

Peroráció: záróbeszéd

„Vigan burittatom hazám hamujával”

 
Viszem vége felé rosszhirű munkámat,
Melynek irígység, düh, ellenség megártott;
Tűzzel, füsttel, gánccsal mit jövő továbbront,
Noha rontották már régtül vádak, átkok.
Mert Szkítia-kori űzöttségből vitéz
Vezér híján, voltam, szolga-fi én, merész
Állni kalauznak: bár szétszórt és kevés:
Legyen a vándornép tábor-tömör egész.
Szablya hijján vívtam úgy is ím a tollal,
Toldtam rövid röptét póri virtusokkal.
Követett híven lent csikasz-, fent holló-raj.
Száll hírem síromról szélverte homokkal.
Szálljon egekig bár, ott is e vég-szóra:
„Ne bánts magyar magyart!” – ott se panaszolva,
Mert lehet aliud, ha az a sors bona:
Hullj pajzsnak holtan is megszabdalt honodra.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]