Pap, politikus, költő. Képzelet és álomvilág nélkül leginkább még az utóbbi gyakorolhatja a mesterségét. A legérdesebb, legpusztább valóságból is gyárthat árut. Az előbbi kettő csak állandó ihletettségben űzheti kedvére – jó lelki egyensúlyban – az iparát.

Egy-egy társadalmi rend milliók érdeke, de leginkább csak százak lelki gondja. De ugyanaz a rend éppúgy lehet százak érdeke és milliók lelki gondja. Fogalmunk sincs róla, hogy hányan töltenek álmatlan éjszakát értünk. És hányan miattunk.

Az állatoknak nem boldogság a nemi egyesülés. Rettegve készülnek rá, szenvednek tőle, utána pedig – nézd a kutyákat, mit kell utána elviselniök. S az ájtatos kabócák!

Az ember az egyetlen igazán speciálisnak mondható species, amely úgy-ahogy már állati korszakában orvoslást keresett. Meglehet, hogy egész emberi útját – észlényi fejlődését – ennek köszönheti. Szemben az ítélettel, hogy fájdalommal szaporodjék s verejtéket törölve táplálkozzék.

Képzeletem jóvoltából bennem lakik hát nevezetes énem minden eddig volt – s leendő? – lehetősége. Lázadó haddal kell küzdenem. A beláthatatlan Időnek lelki szemünkkel nagyon is látható terhelő tanúival s elégtételt követelő áldozataival. Micsoda család. Micsoda perpatvar a patrimónium körül! Atyánkfia a pacsirta, a sólyom. S a ruhatetű s kullancs miért nem az? Vállalom a béka ugró-izmait. Hangszálait miért kevésbé? Az idő síkján egyaránt ilyenek az örökölt s rendelt tartozékaim. Hogy előre szökjem. S hogy hírt adjak, mire vihetem. Ha nem tellne valamire szerény magamból is.

Mióta halottainkat a föld mélyébe eresztjük, azóta rögződhetett belénk, hogy egész életutunk lefelé vezet. Voltak népek, melyek elköltözöttjeiket fák, sziklák, errekészült tornyok tetején adták át az enyészetnek; férgek helyett a madaraknak. Ha ezt a szokást vettük volna át, úgy érzem, hogy világ- és életszemléletünk könnyedébb, kedélyünk derültebb lenne. Tán még nem késő. Próbáljunk meg minden utat. A transcendentia felé, odatúlra, a fenti túlakra? A Hitek és Vallások Iránytűjével? Ha krematóriumok kéménye abban a szerepben is nem idézi az emberiség egyik legrettentőbb bukását, tapogatózhatna az elme arrafelé is.

Készülő képét a festő hátra-hátra lépve ellenőrzi. Ilyesmit tanácsolnék neked is – történelmi távlatot – akár a tegnapi eseményt rajzolva. Én, a lírikus, beledobhatom magam az eseményekbe. Perspektiva nélkül téged egy perc alatt elnyel, megfullaszt közös anyagunk, az idő.

A végtelent nem tudjuk elképzelni. A térbeli határtalan – a tértelen – engem is rémülettel tölt el. Az időbelit – az időtlent úgy-ahogy még megközelítem. Itt – e téren – legalább szakaszolni tudok: periodizálni: az irodalomtörténészek szava szerint korokra osztani a fejlődést. Az alakuló emberi fajnak – hopp: az emberré alakuló őslénynek – egy-egy állomása lehetne a mérföldkő. Amikor hüllő ősünk kimászott a meleg mocsárból és uszonyait kúszásra alakítgatta, kettőből valamiféle lábat. Aztán ugyanazokból szárnyat. A giliszta emésztőszervének elejéből szájat. Hatalmas a távolság, amíg ez a száj elefánt-ormányt is fejlesztett, de ez az időmennyiség belefér az elmémbe. S hozzá mi minden! Mennyi játékot kinálva a képzeletnek, milyen szabad tereknek milyen föl- és visszaidézhető teremtményeit. A levegőben repülő hal máig akár lefényképezhető, de hova tűnt föltehető válfaja, a víz mélyén szárnyaló madár? Az isteni teremtés óráján nyilván csak egy pillanat, amíg a kígyó elhagyta a lábat, lemondott a szárnyról. De a költői szívbe fájdalmasan belenyilal a részvét, egy villanata az évbillióig tartó zuhanásnak, amíg a giliszta a porba rendeltetett. Vagy menekült? Vonaglásában, ahogy erre-arra veti magát, evezve szinte: ki ne látná meg: emlékezik még szárnyakra is. Akár mi.

Ha egyoldalúan hasznosítod az adottságaidat. A ló szemkápráztatóan használja a patáit. S ha azok is – valamikor – ujjak voltak? – nekem ez is eszembe ötlik. A majommód fákon szökdelő lovak!

Elképzelhető, hogy a madarak hátán eredendően mellső végtagok voltak. Addig forgatták, repülni vágyva – ahogy karjaikat a gyermekek –, amíg szárnyakká nem váltak.

Mit gondolt Batu kán? Rábízva a megkaszabolt kun népre a béke, a jog rendbetevése körét?

Egy öreg pasteur – Fülep

Lajos – emlékére

Cz. J.-nek

Nagyon jól tudom, hogy nem tenger, bár locsog ilyet ő is. Mert hisz kézbevehető, tenyérből tenyérbe – akár a búza – átönthető. Némi alkonyattal már térdre is ültethető. – Szóra bírható, anyanyelvünkön; azaz máris csak azon.

Kora reggel ő maga lépdel föl a kert meredek grádicsain. Megfésülködve, most már saruban is.

Illemtudásból nem céloz rá – egy mosollyal sem –, miért vált ki: surrant el szinte a hatalmas, hangos, világbirtokló családból, ahonnan néha idáig elhallik az óceánnagybácsik mennydörgő káromkodása, bősz hajórecsegtetése, a fjordok kamasz asztalcsapkodása. No meg hát a kereskedelmi bankettek pohárcsengései, a győztes flották díszlövései, az eget-ostromló himnuszok.

Itt van, ezt választotta, tudja a dolgát.

A ház mögé kerül. Elmossa az álom ételmaradékos evőeszközeit, a szennyes edényt, mindazt, amit az itteni tájnyelv együttesen csetresnek, a délkeleti parton csetresznek nevez.