Konok kikelet

Látom minél többször:   bámulom annál jobban: mennyi boldog   buzgalom. Mennyi sürgés alsó-felső   udvaron! Bámulom, hogy a rügy   ujra zöld, fű, fa, virág ruhát, arcot   régit ölt. Nem dühödött meg ránk most sem   még a Föld. Nem tudok betelni:   ugyanaz – hányadikszor is már? –   a tavasz! Semmi harag, se dac, se jaj,   se panasz. Barkás fűzfa-ág, a   lengeteg, viszontlátás örömével   integet. Nem öklöt ráz, nem kés-fénnyel   fenyeget. Látom, minél többször   jöttödet, ámulatom egyre   növeled, eszme-konok, gyermeteg-hű   kikelet! Tár a tégla közt is apró   kapukat, dől világosságra fürge   hangyahad. Sírba géppuskázott jaja   lent marad. Söpör széllel rothadt őszi   levelet, töröl fénnyel sáros téli   vizeket. Minden pici tócsát   levezet. Reggel érkezett s már   takarít, forgatja friss szerszámait,   tagjait. Teljesíti közösségi   terveit. Krumpliföldből újra – újra! –   krumpli nő, nem bolondgomba, bűzt   pöffenő, ahogy volna várható és   érthető. Hogy szörny-ember már megint mit   dúlhatott? Vesz annyiba minket is, mint   kost, bakot, sast, bikát, más esze-kurta   állatot. Lesz a keze napról napra   ügyesebb, csen a kérlő mord fákra is   rügyeket. Végzi dolgát agg diófa,   vén cseléd, ifjú hullák táplálják bár   gyökerét. Nézem ámulva az örök   jó Időt, keresem a rendületlen   rendezőt. A kiábrándíthatatlan   nevelőt. Föld mélyéből fényt-lövelő   agyvelőt. Leszel minél vénebb,   mind nagyobb ámulattal nézed   a Napot. Le nem megy képéről   a derű évről-évre nyiltabban jó-   hiszemű. Az egész teremtés tőle   együgyű! Tehén hozza rétről édes   aranyát, most se még a vadkan véres   agyarát. Száj-maró vackorrá vissza   nem vadul, jövő párti marad ranett   és batul. Csirkenép fut majd körénk, zeng   csipegést, nem vipera-   sziszegést. Dinnye-inda útja-tudva   sompolyog,   somolyog, kibírt, ki fog bírni minden   zsarnokot. Vad pipaccsá vissza csak nem   züll a mák, szelid szöllő sem gondolja   meg magát. Kivirágzik minden:   megbocsát. Úgy tetszik, nem reménytelen   a világ. Nézzem hetvenkettedikszer:   kezesebb, egyre nőibb természet a   kikelet.