Újév reggeli séta

1 A tetők már fehérben.   De nem a betonút; csak meglehelted éppen,   tél, a hegyi falut. Szerte kiüti zöldjét   a domb s attól vigabb. Fölnyalod a havat még,   tűzvörös nyelvű Nap! Fejem fehér, és fázik   éjente a szivem. De reggel már vitázik   benne a nem s igen. – Igen? – Nem! – Nem? – Ahogy száll   és sűrüsül a hó, villog, felesel annál   kékebben lent a tó.   2 Meddig – miről – vitázol,   hab és sziv?!… Beragyog, kicsal a Nap a házból   szívni egy kis – fagyot. Mily tiszta valóság lett   az imént bonyolult. Vezet a csupa sár meg   csupa fény betonút, meg lent a – tó! Hogy járja:   mentve a kék nyarat; hogy védi szebb korát a   hózápor-verte hab! Főm fehér – nem csatázik.   De szökdell még szivem; küzd konokul halálig   benne a nem s igen.   3 De – aztán?!… Mi a válasz?   Van irány arra, hogy cél, munka – mind a láz, Az,   mi eddig mozgatott: mozogni fog? – nem áll meg,   halad – bár zárja fagy – attól is csak tovább, mert   rajtunk is átszaladt!? Tiszta utat figyelve   lépek át hol jeget, hol tócsát – vált az elme   jó s rossz feleletet.   4 …Őrzik útmenti szérük   a föld adott szavát, letették véleményük   tőkék és almafák. Szólni soron mi volnánk –   Mit nyujtunk, férfiak, mi, kiknek vitte dolgát   hő, fagy, szél, Nap – mit ad hálaképp mit ad ajkunk   melybe bús anya nép, osztja sovány – és hajh, dúlt –   húsából fejt tejét – s láng igéit! – amikben   dadogva is kiált, hogy: életet, igen! s nem,   nem, nem és nem halált!   5 Mert nem lehet, hogy annyi   szív… – Már megint?! – Tudom, tudom, hogy kell haladni   ily szikrázó uton, sár s fény ilyen lobogva   égő útján, lezárt szemmel… mígnem mosolyba   föllélegezve – kárt, bút, bajt feledve, ingyen   kiadván haragom, tél, tél, a te – s minden   magahitt hatalom dühével szemben – ekként   leckét kinálva: mi hogy közelítsünk szent célt,   szülénk hű fiai átlépve lucskot, szennyet,   úgy fürkészve a fényt: vakít bár, vajon nem vet   aranytányért elénk? –   6 …Búcsuzó, búcsuzóul   hadd hagyjam hát: sosem búsan, de – hány buktatón túl –   példamód derüsen, megpróbált nép kipróbált   vénjei – föl a főt! Köszöntsük – bár kínmosoly ráng   ajkunkon – az Időt.