Fehér fák

Hozzám ezek valók már,   a levéltelenül fázó csontváz gyümölcsfák,   hófehéren a ház körül. Kihámlott a zöld kertből:   szabad a ház. Szabad szemem a galy közt   messze cikáz. Csontvázak, talpra állók!   Suhan szemem. Csontvázakon át látok   túl mindenen. Halott barátaim körém gyült   vázain át látom mivé kopaszodik le   a lombvilág: lombvilág, ifjúság! Dől,   termő kezek- karok ligete, rád is   hóförgeteg! Messzire látok, egyre   némább vagyok, mint zord koruk jöttén a   rab állatok. Kivirul a gyümölcsös   még győztesen, de a tünt örömöknek   kertje sosem. Szökken tavaszi ágra   szirom fehér, fog oroszláni rácsba   engem a tél. Rácsaim, ifjúi társak   csontvázai, közületek nincs vágyam   kiszállani. Ti vagytok hozzám illők,   testtelenül, ti, ti holtan is élők   házam körül. Dehogy szorítja szivem   látványotok; de könnyül, honi hangon   ha társalog; (elkérdve, meghallgatva,   hol jártatok; hálásan mérlegelve   tanácsotok). Így vagyok itt, de ott is   már veletek! Legyek a sirból szóló   hű nyelvetek: Tovább adni – mert új és   új nemzedék lábain jár s lerogy, ha   nem lép a nép, letünt hadunk utolsó   hátvédeként kiáltani a régi   jelszót, aként, mint kiket el nem némít   se gáncs, se kín, se halál – ugy-e? én zord   barátaim!