Mikor már egyenes az út

Másképp, mint éppen uton nem képzelhetjük ma sem azt a férfit. S így – pihenni is hol pihenhetne vajon? Útmenti csárda előtti padon talán, ahol asztal sincs, hol melléd, a padra hoznak csigert, szalonnát, égett héjú kenyeret? Ott ülne még, botjával lába közt ő, ha volna még útmenti csárda, ha egy jó bot még útitárs lehetne. Maradjon hát csak uton ez a férfi, hisz oly mindegy már, hol is alszik, hisz bárhol ébred, gondja az út, a hátralevő, vagyis hogy nap süt-e, vagy esik-e, s hol is lesz ma találkozó az éjszakával, ha azt is még megérjük. Rövidülnek, lám, a napok. Az évszak hidegül, bőrön-mérhetően. Ami utána jő, még hüvösebb lesz, és most már bizonyos, hogy nem térnek vissza a lágyabb hetek, megszünt a négyes körbeforgás, egyenes irányú, lám az idő s az út; letérő sincs, szétágazás sem. Ezen a vissza nem kanyarodó uton halad tehát ő s egy-egy pihenő után mind okosabban, helyzet-ismerőbben. Ritkulnak s alacsonyodnak a fák. Fönt a sziklák közt az a füst talán betyároké már, vagyis az utolsó majtényiaké! – aztán nemcsak a veszély, maga a történet is megszünik. Diákok voltunk egykor Patakon? Pápán, Utrechtben, Padovában? Csak tovább. S a szivünk? S a muzsika? S minden ami volt? A cél? Mindez mögöttünk. Mint paraszt nyomában az esti rétről a bólogó ökör meg a keréknyikorgás, szelidíteni a magányt.