Talajtalanul

Maradék fényű őszi napon falusi ablakban érnek, nem szülőtalajukon s gallyaikon: zöld füge, sárga paradicsom. Fagy a föld, de az édesanyás Nap mosolyog, biztat, magyaráz. Folyik a cukros átváltozás e lefejezett főkben is konokul. És színt és zamatot kapnak érlelve de micsoda akaratú agynak rögeszméiként a magvak düh-vörösen, talajtalanul. Lesz már a levegő is jeges. De átdöfi sugarával tőrként a telet is, és tesz ujra törvényt kegyesebbet ő, a főkegyes. Nem gyökeren, rég nem talajon, de érek még én is – mire érek? Bozsog a vén fő, mint a malom – Hajtsátok, égbeli fények!