Ünnepi leleplezés
| Gyorsan! Odanézz! Igy csodáld |
| – már csak a széles, ünnepélyes lendület miatt –, |
| ahogy a föld-ég közti őszi kék homályt |
| (köd-függönyt) szétcsapja a déli Nap |
| s ott áll (ahogy kétszáz éve is állt), |
| mint szinpadon, a hű túlparti hegy |
| a kocsmával, az óllal, a dőlt kúttal az ól felett! |
|
| Roskatagon, de oly szilárd |
| daccal, mint kinek év s perc egyre megy, |
| mert, íme, ő nem adja meg magát… |
|
| Sokan sokáig emlegettük azt a „ments-hely”-et. |
| Dicsérve régvolt asszonyát, borát! |
| A kémény hosszu mosolyu füstöt bocsát, |
| pártolni, hű tanu, az ingatag- |
| lengeteg: ember-agyi emlékezetet. |
|
| S a vak reményt, hogy úgy lehet, |
| mit elsirattunk ott is egykor: megmarad? |
| Hova mi is, a baljós ég alatt! |
|
|
Talajtalanul
| nem szülőtalajukon s gallyaikon: |
| zöld füge, sárga paradicsom. |
|
| Fagy a föld, de az édesanyás |
| Nap mosolyog, biztat, magyaráz. |
| Folyik a cukros átváltozás |
| e lefejezett főkben is konokul. |
|
| És színt és zamatot kapnak |
| érlelve de micsoda akaratú agynak |
| düh-vörösen, talajtalanul. |
|
| Lesz már a levegő is jeges. |
| De átdöfi sugarával tőrként |
| a telet is, és tesz ujra törvényt |
| kegyesebbet ő, a főkegyes. |
|
| Nem gyökeren, rég nem talajon, |
| de érek még én is – mire érek? |
| Bozsog a vén fő, mint a malom – |
| Hajtsátok, égbeli fények! |
|
|
Megalázatlan
| Csapkod őslény-bőgésü szél. De fák |
| nem hajlanak. Egy ág se hajlik. |
| dal ki madárból, vinnyogás kutyából? |
|
| Száguld szél, de levél, füszál, |
| egy füstfonál nem lebben. |
| Száll év, évezred, de kopár |
| a kezdet s vég léghuzama kereng csak. |
|
| Szaggat szabad zsarnokként, bőg, tipor |
| – mi is? Ítél fönt s lent, de – rajtam? |
| végső jogát: hogy szembeköpjelek, Szörny. |
|
|
Mikor már egyenes az út
| nem képzelhetjük ma sem azt a férfit. |
| S így – pihenni is hol pihenhetne vajon? |
| Útmenti csárda előtti padon talán, ahol |
| asztal sincs, hol melléd, a padra hoznak |
| csigert, szalonnát, égett héjú kenyeret? |
| Ott ülne még, botjával lába közt ő, |
| ha volna még útmenti csárda, |
| ha egy jó bot még útitárs lehetne. |
|
| Maradjon hát csak uton ez a férfi, |
| hisz oly mindegy már, hol is alszik, |
| gondja az út, a hátralevő, |
| vagyis hogy nap süt-e, vagy esik-e, |
| s hol is lesz ma találkozó az éjszakával, |
|
| Rövidülnek, lám, a napok. |
| Az évszak hidegül, bőrön-mérhetően. |
| Ami utána jő, még hüvösebb lesz, |
| és most már bizonyos, hogy |
| nem térnek vissza a lágyabb hetek, |
| megszünt a négyes körbeforgás, |
| egyenes irányú, lám az idő |
| letérő sincs, szétágazás sem. |
|
| Ezen a vissza nem kanyarodó uton |
| halad tehát ő s egy-egy pihenő után |
| mind okosabban, helyzet-ismerőbben. |
| Ritkulnak s alacsonyodnak a fák. |
| Fönt a sziklák közt az a füst talán |
| betyároké már, vagyis az utolsó |
| majtényiaké! – aztán nemcsak a veszély, |
| maga a történet is megszünik. |
| Diákok voltunk egykor Patakon? |
| Pápán, Utrechtben, Padovában? |
| Csak tovább. S a szivünk? S a muzsika? |
| S minden ami volt? A cél? |
| Mint paraszt nyomában az esti rétről |
| a bólogó ökör meg a keréknyikorgás, |
|
|
Fehér fák
| fázó csontváz gyümölcsfák, |
|
| Kihámlott a zöld kertből: |
| Szabad szemem a galy közt |
|
| Csontvázak, talpra állók! |
|
| Halott barátaim körém gyült |
|
| Így vagyok itt, de ott is |
|
| se halál – ugy-e? én zord |
|
|
Újév reggeli séta
| – Igen? – Nem! – Nem? – Ahogy száll |
|
|
| Meddig – miről – vitázol, |
|
| meg lent a – tó! Hogy járja:
|
|
| Főm fehér – nem csatázik. |
|
|
| De – aztán?!… Mi a válasz? |
| cél, munka – mind a láz, Az, |
|
| mozogni fog? – nem áll meg, |
| attól is csak tovább, mert |
|
| hol tócsát – vált az elme |
|
|
| Szólni soron mi volnánk – |
|
hő, fagy, szél, Nap – mit ad |
|
| osztja sovány – és hajh, dúlt – |
|
| hogy: életet, igen! s nem, |
|
|
| Mert nem lehet, hogy annyi |
|
szív… – Már megint?! – Tudom, |
|
| bút, bajt feledve, ingyen |
| tél, tél, a te – s minden |
|
| hogy közelítsünk szent célt, |
|
| átlépve lucskot, szennyet, |
|
|
| búsan, de – hány buktatón túl – |
|
| Köszöntsük – bár kínmosoly ráng |
|
|
|
Konok kikelet
| annál jobban: mennyi boldog |
|
| fű, fa, virág ruhát, arcot |
|
| Nem dühödött meg ránk most sem |
|
| Semmi harag, se dac, se jaj, |
|
| Nem öklöt ráz, nem kés-fénnyel |
|
| eszme-konok, gyermeteg-hű |
|
| Söpör széllel rothadt őszi |
|
| forgatja friss szerszámait, |
|
| Krumpliföldből újra – újra! – |
|
| Hogy szörny-ember már megint mit |
| Vesz annyiba minket is, mint |
| sast, bikát, más esze-kurta |
|
| csen a kérlő mord fákra is |
|
| ifjú hullák táplálják bár |
|
| Föld mélyéből fényt-lövelő |
|
| évről-évre nyiltabban jó- |
|
| most se még a vadkan véres |
|
| Száj-maró vackorrá vissza |
|
| Csirkenép fut majd körénk, zeng |
|
| kibírt, ki fog bírni minden |
|
| Vad pipaccsá vissza csak nem |
| szelid szöllő sem gondolja |
|
| Úgy tetszik, nem reménytelen |
|
| Nézzem hetvenkettedikszer: |
|
|
Nyári újév
| Kánikulában buja rózsafáról |
| nyesi a szomszéd már a – hervadót. |
| Úgy szólnak – s abban is az elmúlásról – |
| hogy túlvigan rikongnak a rigók. |
|
| A bohó-piros, a híg-édes cseresznye |
| mellett már savanyú-mosolyú meggy. |
| Kettős ízükkel nyelvem az eszembe |
| azt juttatja: minden jó s rossz: elegy. |
|
| Nem Szilveszter az év igazi vége – |
| Férfinak annál zordabb forduló |
| a június nap-éj-egyenlősége – |
| (Nyárfák pihéje dől, akár a hó.) |
|
| Januárban még minden újrakezdés, |
| naponta több fény: diadal, remény |
| föl s föl! S e nyárcsúcsban is ott a lent! és |
| megállni – hol? – túl év s remény felén! |
|
| …Kínja örömét: lányom holnap hozza |
| haza – már tizenkét napos! – fiát. |
| Új időszámítást kap szoba, konyha. |
| Perceit is másképp veri a világ. |
|
|
Egy kisdedre
| Köszörüli már szemében a cinkos |
|
fény a tudás gyémántjait. |
|
|