Konok kikelet

 

 

 

 

Ünnepi leleplezés

Gyorsan! Odanézz! Igy csodáld
– már csak a széles, ünnepélyes lendület miatt –,
ahogy a föld-ég közti őszi kék homályt
(köd-függönyt) szétcsapja a déli Nap
s ott áll (ahogy kétszáz éve is állt),
mint szinpadon, a hű túlparti hegy
a kocsmával, az óllal, a dőlt kúttal az ól felett!
Roskatagon, de oly szilárd
daccal, mint kinek év s perc egyre megy,
mert, íme, ő nem adja meg magát…
Sokan sokáig emlegettük azt a „ments-hely”-et.
Dicsérve régvolt asszonyát, borát!
A kémény hosszu mosolyu füstöt bocsát,
pártolni, hű tanu, az ingatag-
lengeteg: ember-agyi emlékezetet.
S a vak reményt, hogy úgy lehet,
mit elsirattunk ott is egykor: megmarad?
Hova mi is, a baljós ég alatt!

 

 

 

Talajtalanul

Maradék fényű őszi napon
falusi ablakban érnek,
nem szülőtalajukon s gallyaikon:
zöld füge, sárga paradicsom.
Fagy a föld, de az édesanyás
Nap mosolyog, biztat, magyaráz.
Folyik a cukros átváltozás
e lefejezett főkben is konokul.
És színt és zamatot kapnak
érlelve de micsoda akaratú agynak
rögeszméiként a magvak
düh-vörösen, talajtalanul.
Lesz már a levegő is jeges.
De átdöfi sugarával tőrként
a telet is, és tesz ujra törvényt
kegyesebbet ő, a főkegyes.
Nem gyökeren, rég nem talajon,
de érek még én is – mire érek?
Bozsog a vén fő, mint a malom –
Hajtsátok, égbeli fények!

 

 

 

Megalázatlan

Csapkod őslény-bőgésü szél. De fák
nem hajlanak. Egy ág se hajlik.
Maga ura lett a világ.
Mi hallik
dal ki madárból, vinnyogás kutyából?
Száguld szél, de levél, füszál,
egy füstfonál nem lebben.
Száll év, évezred, de kopár
szivemben
a kezdet s vég léghuzama kereng csak.
Szaggat szabad zsarnokként, bőg, tipor
– mi is? Ítél fönt s lent, de – rajtam?
Őrzi jól pecsétlő mosoly
hű ajkam
végső jogát: hogy szembeköpjelek, Szörny.

 

 

 

Mikor már egyenes az út

Másképp, mint éppen uton
nem képzelhetjük ma sem azt a férfit.
S így – pihenni is hol pihenhetne vajon?
Útmenti csárda előtti padon talán, ahol
asztal sincs, hol melléd, a padra hoznak
csigert, szalonnát, égett héjú kenyeret?
Ott ülne még, botjával lába közt ő,
ha volna még útmenti csárda,
ha egy jó bot még útitárs lehetne.
Maradjon hát csak uton ez a férfi,
hisz oly mindegy már, hol is alszik,
hisz bárhol ébred,
gondja az út, a hátralevő,
vagyis hogy nap süt-e, vagy esik-e,
s hol is lesz ma találkozó az éjszakával,
ha azt is még megérjük.
Rövidülnek, lám, a napok.
Az évszak hidegül, bőrön-mérhetően.
Ami utána jő, még hüvösebb lesz,
és most már bizonyos, hogy
nem térnek vissza a lágyabb hetek,
megszünt a négyes körbeforgás,
egyenes irányú, lám az idő
s az út;
letérő sincs, szétágazás sem.
Ezen a vissza nem kanyarodó uton
halad tehát ő s egy-egy pihenő után
mind okosabban, helyzet-ismerőbben.
Ritkulnak s alacsonyodnak a fák.
Fönt a sziklák közt az a füst talán
betyároké már, vagyis az utolsó
majtényiaké! – aztán nemcsak a veszély,
maga a történet is megszünik.
Diákok voltunk egykor Patakon?
Pápán, Utrechtben, Padovában?
Csak tovább. S a szivünk? S a muzsika?
S minden ami volt? A cél?
Mindez mögöttünk.
Mint paraszt nyomában az esti rétről
a bólogó ökör meg a keréknyikorgás,
szelidíteni a magányt.

 

 

 

Fehér fák

Hozzám ezek valók már,
 
a levéltelenül
fázó csontváz gyümölcsfák,
 
hófehéren a ház körül.
Kihámlott a zöld kertből:
 
szabad a ház.
Szabad szemem a galy közt
 
messze cikáz.
Csontvázak, talpra állók!
 
Suhan szemem.
Csontvázakon át látok
 
túl mindenen.
Halott barátaim körém gyült
 
vázain át
látom mivé kopaszodik le
 
a lombvilág:
lombvilág, ifjúság! Dől,
 
termő kezek-
karok ligete, rád is
 
hóförgeteg!
Messzire látok, egyre
 
némább vagyok,
mint zord koruk jöttén a
 
rab állatok.
Kivirul a gyümölcsös
 
még győztesen,
de a tünt örömöknek
 
kertje sosem.
Szökken tavaszi ágra
 
szirom fehér,
fog oroszláni rácsba
 
engem a tél.
Rácsaim, ifjúi társak
 
csontvázai,
közületek nincs vágyam
 
kiszállani.
Ti vagytok hozzám illők,
 
testtelenül,
ti, ti holtan is élők
 
házam körül.
Dehogy szorítja szivem
 
látványotok;
de könnyül, honi hangon
 
ha társalog;
(elkérdve, meghallgatva,
 
hol jártatok;
hálásan mérlegelve
 
tanácsotok).
Így vagyok itt, de ott is
 
már veletek!
Legyek a sirból szóló
 
hű nyelvetek:
Tovább adni – mert új és
 
új nemzedék
lábain jár s lerogy, ha
 
nem lép a nép,
letünt hadunk utolsó
 
hátvédeként
kiáltani a régi
 
jelszót, aként,
mint kiket el nem némít
 
se gáncs, se kín,
se halál – ugy-e? én zord
 
barátaim!

 

 

 

Újév reggeli séta

 

1

A tetők már fehérben.
 
De nem a betonút;
csak meglehelted éppen,
 
tél, a hegyi falut.
Szerte kiüti zöldjét
 
a domb s attól vigabb.
Fölnyalod a havat még,
 
tűzvörös nyelvű Nap!
Fejem fehér, és fázik
 
éjente a szivem.
De reggel már vitázik
 
benne a nem s igen.
– Igen? – Nem! – Nem? – Ahogy száll
 
és sűrüsül a hó,
villog, felesel annál
 
kékebben lent a tó.
 

2

Meddig – miről – vitázol,
 
hab és sziv?!… Beragyog,
kicsal a Nap a házból
 
szívni egy kis – fagyot.
Mily tiszta valóság lett
 
az imént bonyolult.
Vezet a csupa sár meg
 
csupa fény betonút,
meg lent a – tó! Hogy járja:
 
mentve a kék nyarat;
hogy védi szebb korát a
 
hózápor-verte hab!
Főm fehér – nem csatázik.
 
De szökdell még szivem;
küzd konokul halálig
 
benne a nem s igen.
 

3

De – aztán?!… Mi a válasz?
 
Van irány arra, hogy
cél, munka – mind a láz, Az,
 
mi eddig mozgatott:
mozogni fog? – nem áll meg,
 
halad – bár zárja fagy –
attól is csak tovább, mert
 
rajtunk is átszaladt!?
Tiszta utat figyelve
 
lépek át hol jeget,
hol tócsát – vált az elme
 
jó s rossz feleletet.
 

4

…Őrzik útmenti szérük
 
a föld adott szavát,
letették véleményük
 
tőkék és almafák.
Szólni soron mi volnánk –
 
Mit nyujtunk, férfiak,
mi, kiknek vitte dolgát
 
hő, fagy, szél, Nap – mit ad
hálaképp mit ad ajkunk
 
melybe bús anya nép,
osztja sovány – és hajh, dúlt –
 
húsából fejt tejét –
s láng igéit! – amikben
 
dadogva is kiált,
hogy: életet, igen! s nem,
 
nem, nem és nem halált!
 

5

Mert nem lehet, hogy annyi
 
szív… – Már megint?! – Tudom,
tudom, hogy kell haladni
 
ily szikrázó uton,
sár s fény ilyen lobogva
 
égő útján, lezárt
szemmel… mígnem mosolyba
 
föllélegezve – kárt,
bút, bajt feledve, ingyen
 
kiadván haragom,
tél, tél, a te – s minden
 
magahitt hatalom
dühével szemben – ekként
 
leckét kinálva: mi
hogy közelítsünk szent célt,
 
szülénk hű fiai
átlépve lucskot, szennyet,
 
úgy fürkészve a fényt:
vakít bár, vajon nem vet
 
aranytányért elénk? –
 

6

…Búcsuzó, búcsuzóul
 
hadd hagyjam hát: sosem
búsan, de – hány buktatón túl –
 
példamód derüsen,
megpróbált nép kipróbált
 
vénjei – föl a főt!
Köszöntsük – bár kínmosoly ráng
 
ajkunkon – az Időt.

 

 

 

Konok kikelet

Látom minél többször:
 
bámulom
annál jobban: mennyi boldog
 
buzgalom.
Mennyi sürgés alsó-felső
 
udvaron!
Bámulom, hogy a rügy
 
ujra zöld,
fű, fa, virág ruhát, arcot
 
régit ölt.
Nem dühödött meg ránk most sem
 
még a Föld.
Nem tudok betelni:
 
ugyanaz
– hányadikszor is már? –
 
a tavasz!
Semmi harag, se dac, se jaj,
 
se panasz.
Barkás fűzfa-ág, a
 
lengeteg,
viszontlátás örömével
 
integet.
Nem öklöt ráz, nem kés-fénnyel
 
fenyeget.
Látom, minél többször
 
jöttödet,
ámulatom egyre
 
növeled,
eszme-konok, gyermeteg-hű
 
kikelet!
Tár a tégla közt is apró
 
kapukat,
dől világosságra fürge
 
hangyahad.
Sírba géppuskázott jaja
 
lent marad.
Söpör széllel rothadt őszi
 
levelet,
töröl fénnyel sáros téli
 
vizeket.
Minden pici tócsát
 
levezet.
Reggel érkezett s már
 
takarít,
forgatja friss szerszámait,
 
tagjait.
Teljesíti közösségi
 
terveit.
Krumpliföldből újra – újra! –
 
krumpli nő,
nem bolondgomba, bűzt
 
pöffenő,
ahogy volna várható és
 
érthető.
Hogy szörny-ember már megint mit
 
dúlhatott?
Vesz annyiba minket is, mint
 
kost, bakot,
sast, bikát, más esze-kurta
 
állatot.
Lesz a keze napról napra
 
ügyesebb,
csen a kérlő mord fákra is
 
rügyeket.
Végzi dolgát agg diófa,
 
vén cseléd,
ifjú hullák táplálják bár
 
gyökerét.
Nézem ámulva az örök
 
jó Időt,
keresem a rendületlen
 
rendezőt.
A kiábrándíthatatlan
 
nevelőt.
Föld mélyéből fényt-lövelő
 
agyvelőt.
Leszel minél vénebb,
 
mind nagyobb
ámulattal nézed
 
a Napot.
Le nem megy képéről
 
a derű
évről-évre nyiltabban jó-
 
hiszemű.
Az egész teremtés tőle
 
együgyű!
Tehén hozza rétről édes
 
aranyát,
most se még a vadkan véres
 
agyarát.
Száj-maró vackorrá vissza
 
nem vadul,
jövő párti marad ranett
 
és batul.
Csirkenép fut majd körénk, zeng
 
csipegést,
nem vipera-
 
sziszegést.
Dinnye-inda útja-tudva
 
sompolyog,
 
somolyog,
kibírt, ki fog bírni minden
 
zsarnokot.
Vad pipaccsá vissza csak nem
 
züll a mák,
szelid szöllő sem gondolja
 
meg magát.
Kivirágzik minden:
 
megbocsát.
Úgy tetszik, nem reménytelen
 
a világ.
Nézzem hetvenkettedikszer:
 
kezesebb,
egyre nőibb természet a
 
kikelet.

 

 

 

Nyári újév

 

1

Kánikulában buja rózsafáról
nyesi a szomszéd már a – hervadót.
Úgy szólnak – s abban is az elmúlásról –
hogy túlvigan rikongnak a rigók.
 

2

A bohó-piros, a híg-édes cseresznye
mellett már savanyú-mosolyú meggy.
Kettős ízükkel nyelvem az eszembe
azt juttatja: minden jó s rossz: elegy.
 

3

Nem Szilveszter az év igazi vége –
Férfinak annál zordabb forduló
a június nap-éj-egyenlősége –
(Nyárfák pihéje dől, akár a hó.)
 

4

Januárban még minden újrakezdés,
naponta több fény: diadal, remény
föl s föl! S e nyárcsúcsban is ott a lent! és
megállni – hol? – túl év s remény felén!
 

5

…Kínja örömét: lányom holnap hozza
haza – már tizenkét napos! – fiát.
Új időszámítást kap szoba, konyha.
Perceit is másképp veri a világ.

 

 

 

Egy kisdedre

Köszörüli már szemében a cinkos
 
fény a tudás gyémántjait.
 
Pislog. Miket gyanit?
 
Micsoda hirt hoz?

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]