Sár-róna tölgyeseiből

Sár-róna tölgyeseiből fut rozsdabarna szél: mindent mi fényes-édes volt végleg avarnak söpör. Álló nap az utolsó gulya-kút gyászindulókat zenél. Betyár-fő a kiakasztódott ostorfán a vödör. Dániel úr már sértett korából szabadult vissza ránk egy ősz. Fűtetlen csárda zörgő ablakainál Mihály (a mindig-vert vitéz-fi) keszeg szelleme forspontot várni áll. Volt e tél-szag tinódi földinknek is már ősi ismerős! Borjád, Kakasd, Bikács, Úzd – rideg nyájak, hamar jurták távolából sír éh-juhnyáj-panaszú vihar szitkaival vigaszul: majd mindent hó takar… Hordva ahhoz, mit eddig kisöpört már, mai kisöprendőt, forog itt lent és – nem más elv szerint – ottfent jó-szitkú szél: mernek még szembe szállani vele új módik, új hitek, új – legújabb verseink? Legidőtlenebb évszak! Leghűbb! – ki magyarul szólni dühöngő szélnek legillőbb hangokat adott! Tudjátok, miket írtunk? Társ-lelni kavarog ki a szivból a régi panaszokhoz az új… Vörösrézfényű széllel száll egyre mindig-egy idő! Volna papír kezemben, azt tépi-szórja – így szaggatja csak fejemből (már hullt lombként söpörhető népekről) egy – no, még egy! – meg-megdúlt elme ráhagyott eszme-rongyait!