Szótváró asszony

Szóljatok, keressétek csak a szót, ki ahogy képes. Próbálkozzatok susogást kinálva – szellő fűszálnak, mosolyt kinálva – szemérmes szerelmes, s kivánva válaszul épp csak mosolyt, de pattogva is – magánnyelvű lángok, magánnyelvtanú záporok s pörölve, szótárt nem kapott parti hullám, magában dödögő tanyai szú, homlokráncaival is további harcot szavaló szabadsághős a kötélen, szélütötten is még torz fintorokkal jól végrendelkező öregapánk, jajkiáltással – fagytól dörrenő fa – rianás dörejével tavi jéglap – Nem igaz, hogy meghalt a lehúnyt szemű asszony. Vagyis, hogy nincs kinek beszélni, mert hogy már senki nem vár ily beszédet; csak elszokott a szótól, ott heverve az az asszony csalánban, Tisza-mélyben, sír-mélyben, hogy ha mégis eltemették. Attól ül föl, ha szót leltek ti, ha fölfülelhet a ti szavaitokra, bár kőfalon keresztül, attól áll föl, áll neki főzni, meleget fiainak, attól terít meg a tiszta szobában kanalat osztva vendégeknek is.