Szótváró asszony

Szóljatok, keressétek csak a szót,
ki ahogy képes. Próbálkozzatok
susogást kinálva – szellő fűszálnak,
mosolyt kinálva – szemérmes szerelmes,
s kivánva válaszul épp csak mosolyt,
de pattogva is – magánnyelvű lángok,
magánnyelvtanú záporok s pörölve,
szótárt nem kapott parti hullám,
magában dödögő tanyai szú,
homlokráncaival is további harcot
szavaló szabadsághős a kötélen,
szélütötten is még torz fintorokkal
jól végrendelkező öregapánk,
jajkiáltással – fagytól dörrenő fa –
rianás dörejével tavi jéglap –
Nem igaz, hogy meghalt a lehúnyt szemű asszony.
Vagyis, hogy nincs kinek beszélni,
mert hogy már senki nem vár ily beszédet;
csak elszokott a szótól, ott heverve
az az asszony csalánban, Tisza-mélyben,
sír-mélyben, hogy ha mégis eltemették.
Attól ül föl, ha szót leltek ti, ha
fölfülelhet a ti szavaitokra,
bár kőfalon keresztül, attól áll föl,
áll neki főzni, meleget
fiainak,
attól terít meg a tiszta szobában
kanalat osztva vendégeknek is.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]