Vágtató szekéren viszik és ütlegelik elrabolt gyermekeinket. Loholunk utánuk
mezétláb az ősz-végi út sarában. Két felől bokrok közül nem úgy nyúlik ki buktató lakkcipő és
facipő, hogy csak a láb látszódnék. Látszik biz az egész termet, csípőre tett kezekkel. A
harmadszori fölhemperedés után se úgy állj föl a már jegesedő pocsolyából, hogy legalább
egyszer csak szembe kellene fordulni a jókedvű buktatókkal. Legalább kíméletüket kérve.
Legalább a gúny mérséklését. Legalább ott a csípőnél. Légy türelmes. Hisz egyrészt szem elől
vesztenéd a mind sebesebben távolodó szekeret és gyermekeket. Másrészt a szekér az útszéliek
szerint eleve nem volt utolérhető s így a kinyúló lábaknak és csípőre tett karoknak még igazuk
is van, az idő szerint. Érdekedben is cselekedtek! Nem jobb-e előbb, mint utóbb (ha úgy is késő)
– teneked is? Épp teneked, teneked! |