A budavári torzókra

Így orrtalanul, ajaktalanul: szépnek úgy tudd látni őket – hallani! Így beszélnek hatalmasan. Így – feje nélkül a fejedelem, letört keblei csonkjával a Szűz, így kardja s karja nélkül a vezér: így magyarázzák kórusban a te anyanyelvedet, a kimondhatatlant, így, e szemét-gödörből kikerülve így, Művészet, a te ős szólamaidat, itt, európai fényben, ekként harsányan, szemkápráztatásban! Egy kis maradék trágya s pata-nyom még csak emelné hatásukat, azt a bizonyos, mesteri villanyütést: az értéknek azt a kisugárzását, azt a legvégső immanenciát, amely valóban tán isteni rész gyanánt egyenest a hátgerincbe nyilal, kiáltva rejtelmes ráadásként: nincs kibúvás, vállald te is! Légy több annál, ami lehettél! Mert két felől folyik a munka: innen mi, a vésősök, kalapácsosok, amonnan ő, a hires díszt-szaggató, a csontváz-kedvelő, a puritán Képromboló. Ringass, női térd, csak egy anya-ölnyi jövőt: itt ez marad belőled, vigaszul, hogy tovább! Repülj ki, kard, megvonni a Határt: a szétzúzott marok mered csak, például ezt kövesd! Harc folyik és gyakorlat. A küzdelem maga a győzelem. Ha lent maradsz is, törmelékben, századokra! 1974. VI.