A budavári torzókra
Így orrtalanul, ajaktalanul: |
szépnek úgy tudd látni őket – hallani! |
Így beszélnek hatalmasan. |
Így – feje nélkül a fejedelem, |
letört keblei csonkjával a Szűz, |
így kardja s karja nélkül a vezér: |
így magyarázzák kórusban a te |
anyanyelvedet, a kimondhatatlant, |
így, e szemét-gödörből kikerülve |
így, Művészet, a te ős szólamaidat, itt, |
harsányan, szemkápráztatásban! |
|
Egy kis maradék trágya s pata-nyom |
még csak emelné hatásukat, azt a |
bizonyos, mesteri villanyütést: |
az értéknek azt a kisugárzását, |
azt a legvégső immanenciát, amely |
valóban tán isteni rész gyanánt |
egyenest a hátgerincbe nyilal, kiáltva |
nincs kibúvás, vállald te is! |
Légy több annál, ami lehettél! |
|
Mert két felől folyik a munka: innen |
mi, a vésősök, kalapácsosok, amonnan |
ő, a hires díszt-szaggató, |
a csontváz-kedvelő, a puritán Képromboló. |
|
Ringass, női térd, csak egy anya-ölnyi |
jövőt: itt ez marad belőled, |
Repülj ki, kard, megvonni a Határt: |
a szétzúzott marok mered csak, |
Harc folyik és gyakorlat. |
A küzdelem maga a győzelem. |
Ha lent maradsz is, törmelékben, századokra! |
|
|
Ami gyógyít
Ez az anya attól gyógyul, |
pusztán csak attól gyógyul, |
forgolódó félrebeszélésben |
rémálmaidban és vágyálmaidban, |
tudva, de végképp tudva, hogy |
majd megcsitít, majd karba fog! |
|
Otthon-rakás
Se kő, se fa, se hitel, se telek. |
|
Csak fagy, félholt gyerek. |
Csak „megbolondult?” Csak – esetlenül – |
|
az édes-fanyar vigyor: nem lehet |
|
(noha tán most se sikerül) |
|
Kortyintva butykosból loppal szeszedet |
|
farzsebből, férfi becsület. |
|
|
Tudj rendet
Vágtató szekéren viszik és ütlegelik elrabolt gyermekeinket. Loholunk utánuk
mezétláb az ősz-végi út sarában. Két felől bokrok közül nem úgy nyúlik ki buktató lakkcipő és
facipő, hogy csak a láb látszódnék. Látszik biz az egész termet, csípőre tett kezekkel. A
harmadszori fölhemperedés után se úgy állj föl a már jegesedő pocsolyából, hogy legalább
egyszer csak szembe kellene fordulni a jókedvű buktatókkal. Legalább kíméletüket kérve.
Legalább a gúny mérséklését. Legalább ott a csípőnél. Légy türelmes. Hisz egyrészt szem elől
vesztenéd a mind sebesebben távolodó szekeret és gyermekeket. Másrészt a szekér az útszéliek
szerint eleve nem volt utolérhető s így a kinyúló lábaknak és csípőre tett karoknak még igazuk
is van, az idő szerint. Érdekedben is cselekedtek! Nem jobb-e előbb, mint utóbb (ha úgy is késő)
– teneked is? Épp teneked, teneked! |
Szótváró asszony
Szóljatok, keressétek csak a szót, |
ki ahogy képes. Próbálkozzatok |
susogást kinálva – szellő fűszálnak, |
mosolyt kinálva – szemérmes szerelmes, |
s kivánva válaszul épp csak mosolyt, |
de pattogva is – magánnyelvű lángok, |
magánnyelvtanú záporok s pörölve, |
szótárt nem kapott parti hullám, |
magában dödögő tanyai szú, |
homlokráncaival is további harcot |
szavaló szabadsághős a kötélen, |
szélütötten is még torz fintorokkal |
jól végrendelkező öregapánk, |
jajkiáltással – fagytól dörrenő fa – |
rianás dörejével tavi jéglap – |
|
Nem igaz, hogy meghalt a lehúnyt szemű asszony. |
Vagyis, hogy nincs kinek beszélni, |
mert hogy már senki nem vár ily beszédet; |
csak elszokott a szótól, ott heverve |
az az asszony csalánban, Tisza-mélyben, |
sír-mélyben, hogy ha mégis eltemették. |
Attól ül föl, ha szót leltek ti, ha |
fölfülelhet a ti szavaitokra, |
bár kőfalon keresztül, attól áll föl, |
attól terít meg a tiszta szobában |
kanalat osztva vendégeknek is. |
|
|
Bosszúálló biztatás
Csavard ki szélvihar, csavard csak és csupáld azt a már magányos jegenyét, az utolsót
azon a kaptató-tetőn, s ha félre rántaná is azt a foszló üstökét, forgasd a sunyi fejénél fogva, a
kopott kobakját kezelve, s ha meghajlik is derékban a nyomorult, hát a ferde gerincénél, a
nevetséges bordáinál fogva, szorítsd és nyomd és facsard, s ha tán földig hajlik az irány-pofonoktól, de hisz már a pofonok elől is a gyáva lakája, pörgesd s tekerd a teljes termetével,
kapd kézbe ott a gigájánál is, hengerítsd és örvényesítsd addig, eladdig, amig az alávaló nem
kezd fúródni még alább a földbe, vascsavarként a gyökereivel és ugyanakkor nyúlni is nem
próbál föl s fölvékonyulni, kerengő tornádó, a föllebbezés vad forgatagaként, miközben fölülről
már nem is a víz a zápor, hanem tűz, a kiszakadt zsákból, s ami csak volt villám. |
Az altiszt szemében
Népvándorló koruk nekik vajon ujra kezdődött, vagy be sem fejeződött? Aki
elárulhatta, elárulta, aki leköphette, bár utánuk futva, az leköpte őket. A rajtakapás örökös, mint
hajdan az eretnekeké, a cigányoké. És hamis a valódi útlevél is és országhatár a párnázott ajtó.
Vajon üget még az útkereső ős félméterre a láp fölött a ködben? Az altiszt szemében, míg
meghajolva átveszi a fölöltőt. |
Bercsényi juhász-tánca
Duda a kézben, dali-dal a szájon: |
mivel hogy immár vigadnék, |
vajh mi zivatar zavart szét, |
szökkenhetek, mert ím nyughatnék, |
bokázhatok paraszt pásztorképp, |
mert hogy végre békén alhatnék, |
mi is nyomhatná baj s gond még, |
ahol tud és ahogy óhajt még |
|
Súlyos évek szublimálása
A két vasgömb között a vasrudat, |
azt a két hordónagy acélgolyóbist, |
azt a ne is kérdezd már hány kilót |
sőt forgatni pörgettyűként: |
ehhez hasonló volt a föladat. |
Agyamnak is, szivemnek is – |
|
Hogy ne hagyjuk el a képes beszédet. |
|
Együttesünkből egyedül maradván |
így próbáltam a régi végeznivalót, amíglen |
észlelnem kellett véglegesen, s kőporos |
arcomat, megeredt orrom vérét törölve, lám |
s milyen istenhátamögötti helyen én! – közülük! |
miközben kibotorkáltam a színről, |
csak szájszögletből küldve hátra bókolást |
a részvevő – résztvevő? – nevetésnek. |
|
|
Üzenő ifjúkor
Emeltem bal-öklömet én is, |
jel-adva: számíts rám, jövő. |
Tavasszal (füvek ujjhegyén is) |
|
A csapongó agy (az enyém is) |
Szivemben (lám sírom felé is) |
egy hűség szócserére kész. |
|
Bizony egy nép (ifjú is, vén is), |
mely fölnyujtott s most visszaejt, |
az adott – el-elfulva – jelt |
viharából, hogy: mégis, mégis! |
|
|
Sár-róna tölgyeseiből
Sár-róna tölgyeseiből fut rozsdabarna szél: |
mindent mi fényes-édes volt végleg avarnak söpör. |
Álló nap az utolsó gulya-kút gyászindulókat zenél. |
Betyár-fő a kiakasztódott ostorfán a vödör. |
|
Dániel úr már sértett korából szabadult vissza ránk egy ősz. |
Fűtetlen csárda zörgő ablakainál Mihály |
(a mindig-vert vitéz-fi) keszeg szelleme forspontot várni áll. |
Volt e tél-szag tinódi földinknek is már ősi ismerős! |
|
Borjád, Kakasd, Bikács, Úzd – rideg nyájak, hamar |
jurták távolából sír éh-juhnyáj-panaszú vihar |
szitkaival vigaszul: majd mindent hó takar… |
|
Hordva ahhoz, mit eddig kisöpört már, mai |
kisöprendőt, forog itt lent és – nem más elv szerint – |
ottfent jó-szitkú szél: mernek még szembe szállani |
vele új módik, új hitek, új – legújabb verseink? |
|
Legidőtlenebb évszak! Leghűbb! – ki magyarul |
szólni dühöngő szélnek legillőbb hangokat adott! |
Tudjátok, miket írtunk? Társ-lelni kavarog |
ki a szivból a régi panaszokhoz az új… |
|
Vörösrézfényű széllel száll egyre mindig-egy idő! |
Volna papír kezemben, azt tépi-szórja – így |
szaggatja csak fejemből (már hullt lombként söpörhető |
népekről) egy – no, még egy! – meg-megdúlt elme ráhagyott eszme-rongyait! |
|
|
A törzs szavai
Az 1975. évi Finn-ugor Világkongresszusnak
Donner un sens plus pur aux mots de la tribu
(Tisztább értelmet adni a törzs szavainak)
Mallarmé
|
szavak, kivert szavak, mi, |
hogy: együtt! bár űzöttként |
szavak, tépett szavak, mi, |
nagy percét is szereztük: |
ránk hagyatott: vezessük, |
szavak, rebbent szavak, mi |
szánjuk mi e szétszéledt, |
|
Szavak, rekedt szavak, mi |
csaholjuk, vészt körözve, |
szavak, szívós szavak, mi |
sasok, ebek, s ti jelszót |
vakkantók mind, vigyázók, |
szárnyas, fényszomjú férgek, |
féltékeny vércsék, solymok, |
hernyók, be- s kigubózók, |
molyok, szúnyogok, atkák, |
tetvek s ti mind, szegények |
szavak, gyávák s ha csak mi |
megcsalt szívnek se talmi |
|
|
|