A törzs szavai

 

 

 

 

A budavári torzókra

Így orrtalanul, ajaktalanul:
szépnek úgy tudd látni őket – hallani!
Így beszélnek hatalmasan.
Így – feje nélkül a fejedelem,
letört keblei csonkjával a Szűz,
így kardja s karja nélkül a vezér:
így magyarázzák kórusban a te
anyanyelvedet, a kimondhatatlant,
így, e szemét-gödörből kikerülve
így, Művészet, a te ős szólamaidat, itt,
európai fényben, ekként
harsányan, szemkápráztatásban!
Egy kis maradék trágya s pata-nyom
még csak emelné hatásukat, azt a
bizonyos, mesteri villanyütést:
az értéknek azt a kisugárzását,
azt a legvégső immanenciát, amely
valóban tán isteni rész gyanánt
egyenest a hátgerincbe nyilal, kiáltva
rejtelmes ráadásként:
nincs kibúvás, vállald te is!
Légy több annál, ami lehettél!
Mert két felől folyik a munka: innen
mi, a vésősök, kalapácsosok, amonnan
ő, a hires díszt-szaggató,
a csontváz-kedvelő, a puritán Képromboló.
Ringass, női térd, csak egy anya-ölnyi
jövőt: itt ez marad belőled,
vigaszul, hogy tovább!
Repülj ki, kard, megvonni a Határt:
a szétzúzott marok mered csak,
például ezt kövesd!
Harc folyik és gyakorlat.
A küzdelem maga a győzelem.
Ha lent maradsz is, törmelékben, századokra!
 

1974. VI.

 

 

 

Ami gyógyít

Ez az anya attól gyógyul,
bár süket, néma s vak,
pusztán csak attól gyógyul,
ha szólsz vele,
bár Dél-Amerikából,
forgolódó félrebeszélésben
rémálmaidban és vágyálmaidban,
tudva, de végképp tudva, hogy
majd megcsitít, majd karba fog!

 

 

 

Otthon-rakás

Se kő, se fa, se hitel, se telek.
 
Csak fagy, félholt gyerek.
Csak „megbolondult?” Csak – esetlenül –
 
az édes-fanyar vigyor: nem lehet
 
(noha tán most se sikerül)
 
„a nagyvilágon e kivül”!
 
(De mire is feleletül?)
Kortyintva butykosból loppal szeszedet
 
farzsebből, férfi becsület.

 

 

 

Tudj rendet

Vágtató szekéren viszik és ütlegelik elrabolt gyermekeinket. Loholunk utánuk mezétláb az ősz-végi út sarában. Két felől bokrok közül nem úgy nyúlik ki buktató lakkcipő és facipő, hogy csak a láb látszódnék. Látszik biz az egész termet, csípőre tett kezekkel. A harmadszori fölhemperedés után se úgy állj föl a már jegesedő pocsolyából, hogy legalább egyszer csak szembe kellene fordulni a jókedvű buktatókkal. Legalább kíméletüket kérve. Legalább a gúny mérséklését. Legalább ott a csípőnél. Légy türelmes. Hisz egyrészt szem elől vesztenéd a mind sebesebben távolodó szekeret és gyermekeket. Másrészt a szekér az útszéliek szerint eleve nem volt utolérhető s így a kinyúló lábaknak és csípőre tett karoknak még igazuk is van, az idő szerint. Érdekedben is cselekedtek! Nem jobb-e előbb, mint utóbb (ha úgy is késő) – teneked is? Épp teneked, teneked!

 

 

 

Szótváró asszony

Szóljatok, keressétek csak a szót,
ki ahogy képes. Próbálkozzatok
susogást kinálva – szellő fűszálnak,
mosolyt kinálva – szemérmes szerelmes,
s kivánva válaszul épp csak mosolyt,
de pattogva is – magánnyelvű lángok,
magánnyelvtanú záporok s pörölve,
szótárt nem kapott parti hullám,
magában dödögő tanyai szú,
homlokráncaival is további harcot
szavaló szabadsághős a kötélen,
szélütötten is még torz fintorokkal
jól végrendelkező öregapánk,
jajkiáltással – fagytól dörrenő fa –
rianás dörejével tavi jéglap –
Nem igaz, hogy meghalt a lehúnyt szemű asszony.
Vagyis, hogy nincs kinek beszélni,
mert hogy már senki nem vár ily beszédet;
csak elszokott a szótól, ott heverve
az az asszony csalánban, Tisza-mélyben,
sír-mélyben, hogy ha mégis eltemették.
Attól ül föl, ha szót leltek ti, ha
fölfülelhet a ti szavaitokra,
bár kőfalon keresztül, attól áll föl,
áll neki főzni, meleget
fiainak,
attól terít meg a tiszta szobában
kanalat osztva vendégeknek is.

 

 

 

Bosszúálló biztatás

Csavard ki szélvihar, csavard csak és csupáld azt a már magányos jegenyét, az utolsót azon a kaptató-tetőn, s ha félre rántaná is azt a foszló üstökét, forgasd a sunyi fejénél fogva, a kopott kobakját kezelve, s ha meghajlik is derékban a nyomorult, hát a ferde gerincénél, a nevetséges bordáinál fogva, szorítsd és nyomd és facsard, s ha tán földig hajlik az irány-pofonoktól, de hisz már a pofonok elől is a gyáva lakája, pörgesd s tekerd a teljes termetével, kapd kézbe ott a gigájánál is, hengerítsd és örvényesítsd addig, eladdig, amig az alávaló nem kezd fúródni még alább a földbe, vascsavarként a gyökereivel és ugyanakkor nyúlni is nem próbál föl s fölvékonyulni, kerengő tornádó, a föllebbezés vad forgatagaként, miközben fölülről már nem is a víz a zápor, hanem tűz, a kiszakadt zsákból, s ami csak volt villám.

 

 

 

Az altiszt szemében

Népvándorló koruk nekik vajon ujra kezdődött, vagy be sem fejeződött? Aki elárulhatta, elárulta, aki leköphette, bár utánuk futva, az leköpte őket. A rajtakapás örökös, mint hajdan az eretnekeké, a cigányoké. És hamis a valódi útlevél is és országhatár a párnázott ajtó. Vajon üget még az útkereső ős félméterre a láp fölött a ködben? Az altiszt szemében, míg meghajolva átveszi a fölöltőt.

 

 

 

Bercsényi juhász-tánca

A gránicon
Duda a kézben, dali-dal a szájon:
– hej ihajlárom –
magyar nép,
virradtig járom,
mivel hogy immár vigadnék,
magam próbálom,
mert hol a nyájom
– haj ihajlárom –
vajh mi zivatar zavart szét,
hol is a nyájom
– hej ihajlárom –
szökkenhetek, mert ím nyughatnék,
bokázhatok paraszt pásztorképp,
mert hogy végre békén alhatnék,
mert hogy immáron
fejem és vállom
mi is nyomhatná baj s gond még,
– hej ihajlárom –
éljen a párom,
ahol tud és ahogy óhajt még
– hej ihajlárom –
járd bundában nyáron,
télben mezétlábon.

 

 

 

Súlyos évek szublimálása

A két vasgömb között a vasrudat,
azt a két hordónagy acélgolyóbist,
azt a ne is kérdezd már hány kilót
fölemelni, kitartani,
sőt forgatni pörgettyűként:
ehhez hasonló volt a föladat.
Agyamnak is, szivemnek is –
Hogy ne hagyjuk el a képes beszédet.
Együttesünkből egyedül maradván
így próbáltam a régi végeznivalót, amíglen
észlelnem kellett véglegesen, s kőporos
arcomat, megeredt orrom vérét törölve, lám
mire is jutottam,
s milyen istenhátamögötti helyen én! – közülük!
miközben kibotorkáltam a színről,
csak szájszögletből küldve hátra bókolást
a részvevő – résztvevő? – nevetésnek.

 

 

 

Üzenő ifjúkor

Emeltem bal-öklömet én is,
jel-adva: számíts rám, jövő.
Tavasszal (füvek ujjhegyén is)
visszaint az a nagy idő.
A csapongó agy (az enyém is)
végül szárnyaitól nehéz.
Szivemben (lám sírom felé is)
egy hűség szócserére kész.
Bizony egy nép (ifjú is, vén is),
mely fölnyujtott s most visszaejt,
az adott – el-elfulva – jelt
viharából, hogy: mégis, mégis!

 

 

 

Sár-róna tölgyeseiből

Sár-róna tölgyeseiből fut rozsdabarna szél:
mindent mi fényes-édes volt végleg avarnak söpör.
Álló nap az utolsó gulya-kút gyászindulókat zenél.
Betyár-fő a kiakasztódott ostorfán a vödör.
Dániel úr már sértett korából szabadult vissza ránk egy ősz.
Fűtetlen csárda zörgő ablakainál Mihály
(a mindig-vert vitéz-fi) keszeg szelleme forspontot várni áll.
Volt e tél-szag tinódi földinknek is már ősi ismerős!
Borjád, Kakasd, Bikács, Úzd – rideg nyájak, hamar
jurták távolából sír éh-juhnyáj-panaszú vihar
szitkaival vigaszul: majd mindent hó takar…
Hordva ahhoz, mit eddig kisöpört már, mai
kisöprendőt, forog itt lent és – nem más elv szerint –
ottfent jó-szitkú szél: mernek még szembe szállani
vele új módik, új hitek, új – legújabb verseink?
Legidőtlenebb évszak! Leghűbb! – ki magyarul
szólni dühöngő szélnek legillőbb hangokat adott!
Tudjátok, miket írtunk? Társ-lelni kavarog
ki a szivból a régi panaszokhoz az új…
Vörösrézfényű széllel száll egyre mindig-egy idő!
Volna papír kezemben, azt tépi-szórja – így
szaggatja csak fejemből (már hullt lombként söpörhető
népekről) egy – no, még egy! – meg-megdúlt elme ráhagyott eszme-rongyait!

 

 

 

A törzs szavai

Az 1975. évi Finn-ugor Világkongresszusnak

Donner un sens plus pur aux mots de la tribu

(Tisztább értelmet adni a törzs szavainak)

Mallarmé

 
Szavak, öreg szavak, mi,
kik egykor létre hoztuk,
lépteit kormányoztuk:
merjen hittel haladni;
kik sok baját okoztuk,
de kórjait is űztük,
de kedvét is kerestük;
szavak, kivert szavak, mi,
fölszállva ujra önként,
ama harci ölyűkként
had-őrző keselyűkként
rikácsolni a törvényt,
hogy: együtt! bár űzöttként
futván együtt maradni!
elhullót fölragadni,
rendet meg nem tagadni;
szavak, tépett szavak, mi,
kik e zord tájra hoztuk,
rossz karavánt, de annyi
nagy percét is szereztük:
ránk hagyatott: vezessük,
bitangra ne eresszük;
puskacső elé halni,
lépre rabul ragadni;
szavak, rebbent szavak, mi
hogy ne sujtson ítélet,
nem kérdezve, mi végett,
szánjuk mi e szétszéledt,
szélesztett nemzetséget,
oly idegenbe tévedt.
Szavak, rekedt szavak, mi
károgjuk újra össze,
csaholjuk, vészt körözve,
ha nincs égi erő, se
földi, hogy egybe kösse:
mért kell bár ölő tűzbe
hajtva együtt szaladni:
szavak, szívós szavak, mi
sasok, ebek, s ti jelszót
vakkantók mind, vigyázók,
éjben örködő baglyok,
rablót szidó sirályok,
róka jöttét kiáltók,
csecsemő-jajjal alvót
fölverő denevérek,
szárnyas, fényszomjú férgek,
vadászra csörgő szarkák,
féltékeny vércsék, solymok,
bivalyt biztató dongók,
padlás huzatos sarkát
otthonná szövő pókok,
trágyára szorult bankák,
hernyók, be- s kigubózók,
földlakó pici fajták,
kőbe, fába fúródók,
mászó s repülő hangyák,
molyok, szúnyogok, atkák,
szuvak, szétrágni aktát,
tetvek s ti mind, szegények
társai, hű cselédek,
halálig konokak, ti,
szavak, gyávák s ha csak mi
tudunk már néma, néma
nyelvnek és béna, béna
fülnek igaz igéket,
megcsalt szívnek se talmi
vigaszt, hitet sugallni
és – büszkeséget?

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]