Szüret-búcsúztató

Közel megint november, ázik,
ami még villog, a levél.
Szürkület van alkonyodásig
s mélységes – csillagtalan – éj.
Átjön ismét a füst-, a szénszag
a vonatzajjal a tavon.
Szétszed mindent a komoly évszak
és ugyanakkor összevon.
És van dal is még! Némely árva
madár hol itt, hol ott kiált
visszhangra várva: kalitkája
a végtelenülő világ.
Gazdag szüret volt. Ujra: „tőgyként
csüngtek a fürtök”! Reszketeg
állnak sárban a kifejt tőkék,
ridegbe hagyott tehenek.
Emlékszel? Régvolt évek őszén,
ha lomb lehullt, táj kopaszult:
hogy kitünt minden hegyi ösvény!
Mily messze nyilt és nyúlt az út!
Mennyit éltem! S mi vár ma még itt?
No, út meg út. De hova visz?
Élnék akár százezer évig,
kalitka lenne csak az is.
Fölnyúlni, hány arany gyümölcsre
hívtad rég, csillag-lombozat,
e kezet, mely – hogy föl ne döntse –
vaksin pohár iránt matat.
Örök a fény a gomolyon túl,
uralmadon túl, közel éj? –
No, egy kortyot még, bucsuzóul,
az Ittmaradónak: ne félj!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]