Szüret-búcsúztató

Közel megint november, ázik, ami még villog, a levél. Szürkület van alkonyodásig s mélységes – csillagtalan – éj. Átjön ismét a füst-, a szénszag a vonatzajjal a tavon. Szétszed mindent a komoly évszak és ugyanakkor összevon. És van dal is még! Némely árva madár hol itt, hol ott kiált visszhangra várva: kalitkája a végtelenülő világ. Gazdag szüret volt. Ujra: „tőgyként csüngtek a fürtök”! Reszketeg állnak sárban a kifejt tőkék, ridegbe hagyott tehenek. Emlékszel? Régvolt évek őszén, ha lomb lehullt, táj kopaszult: hogy kitünt minden hegyi ösvény! Mily messze nyilt és nyúlt az út! Mennyit éltem! S mi vár ma még itt? No, út meg út. De hova visz? Élnék akár százezer évig, kalitka lenne csak az is. Fölnyúlni, hány arany gyümölcsre hívtad rég, csillag-lombozat, e kezet, mely – hogy föl ne döntse – vaksin pohár iránt matat. Örök a fény a gomolyon túl, uralmadon túl, közel éj? – No, egy kortyot még, bucsuzóul, az Ittmaradónak: ne félj!