Búcsú a testrészektől

Szív, agy, tüdő, szem – mit akartok az összetartó kötelet tépdesve? Szöknötök lehet, azt hiszitek? Mert hogy a bajt az okozza, mi összetart? Kiméljétek az öreget! S te fog, te fül, s ti mind, vén cselédeim, kiket anyám, apám örökített reám –: ily sebesen mért futnotok oda, hova eltántorog a gazda is holnapután? Jó úgy volt, együtt! Ami zsákmányt adott a föld elejteni: egy falka fürge ebei keritettük, habzsolva lányt, országot, tengert, tudományt – Be égi volt az – emberi! Így voltunk urak e világon! S most mik leszünk külön-külön? Ősz jő. Koldulgat gyom-tűzön meleget a meredt kenyér. És jő s didergeti tél a lelket is egy tar mezőn. Tenger, jeges jő, s fagyos ujjak, úgy merülve, hogy ki-kinyulnak. Eredj, szemem, eredj, fülem s ti főcinkosok, ajkam, inyem. Hideg sötét! Szakad, igen: magamra hagy mind a kötés. Oh csak te tarthasd, vaksi kéz a hű kezet s csak az legyen velem itt – ősi-melegen sütő Nap üres egemen!