Ágyúzó idő

A Duna túlpartján az autók tetején s üvegén megtörik, visszalövel vörösen ideátra   ágyúk torkolati tüzeként ferde sugárban az esti, de még üde fény.   Ezt hagyta a háború hátra.   Akkor is, itt is, ezen a helyen álltunk. Romban a fél ház már. De a balkon tartott még valahogy. Forrt, villámolt a világ odalenn: ránk a halál s a remény sivitolt vegyesen,   ha szóltak az ágyúk a parton.   Most az idő: ugyanúgy! Villognak ránk a napok gyilkosan és gyönyörűn. Valamennyi ajándék- s – bombacsomag. Biztat. S lám vele jő, amitől meginog végleg a ház. De ma még – örömünkre ragyog   az alkony s ez a balkon is áll még. (…S ott a Sikon az a félroncs Őrtorony!… És az örök Hang – ügető lovasé? – valahonnan a Lápból: azért se! Voltak, akik – kéz-kézbe – barátném, sortűz előtt dallal mámorosodtak – nem hajtani főt:   nézni fölénnyel a vészbe.)   Tíz év még – s ha ezer? – s úgy szétlövi nyomtalanul emlékünket is ámitó lövedékeivel ez az ostrom, hogy – mi marad? A csodából! Mely örökös vigaszul itt kelt – emberi kézből! Szent cél – két dobogó szivből! S úgy tovamúl   mint a Dunában a fények a fodron!