Hű tükör

Ágyúzó idő

A Duna túlpartján az autók tetején s üvegén

megtörik, visszalövel vörösen ideátra

ágyúk torkolati tüzeként

ferde sugárban az esti, de még üde fény.

Ezt hagyta a háború hátra.

Akkor is, itt is, ezen a helyen

álltunk. Romban a fél ház már. De a balkon

tartott még valahogy. Forrt, villámolt a világ odalenn:

ránk a halál s a remény sivitolt vegyesen,

ha szóltak az ágyúk a parton.

Most az idő: ugyanúgy! Villognak ránk a napok

gyilkosan és gyönyörűn. Valamennyi ajándék-

s – bombacsomag. Biztat. S lám vele jő, amitől meginog

végleg a ház. De ma még – örömünkre ragyog

az alkony s ez a balkon is áll még.

(…S ott a Sikon az a félroncs Őrtorony!… És az örök

Hang – ügető lovasé? – valahonnan a Lápból: azért se!

Voltak, akik – kéz-kézbe – barátném, sortűz előtt

dallal mámorosodtak – nem hajtani főt:

nézni fölénnyel a vészbe.)

Tíz év még – s ha ezer? – s úgy szétlövi nyomtalanul

emlékünket is ámitó lövedékeivel ez az ostrom,

hogy – mi marad? A csodából! Mely örökös vigaszul

itt kelt – emberi kézből! Szent cél – két dobogó szivből! S úgy tovamúl

mint a Dunában a fények a fodron!

Itt az évszak

Az évszak eljött.

Itt van, hogy eldobjuk az utakat.

A gyeplőt oda a lovak nyakába.

A horgászbotot, a siető folyónak;

a szélnek a Szűz cérnaszálait,

a fonalat, mely tán még Ariadné

kezét dicsérte –

Az évszak eljött,

hogy mégse bontsuk föl a levelet;

a szólni kész, a tartalmas mosolyt;

csönghet a telefon, a kapu-csengő,

nem oltjuk el a lámpát,

mert föl se gyujtjuk.

Itt van,

hogy meggondoljuk,

hogy minek meggondolni is,

hogy nem is jut eszünkbe

fölvenni bármi kantárt,

horgászbotot, telefonkagylót,

bármi kötelet a kijutásra,

hágcsót, mentőövet, női kezet;

bár itt az emlék a tenyérben,

itt a szabadság a tenyérben,

itt a boldogság a tenyérben,

a parola-szomj, a győzelem előlege;

de itt az évszak.

Eljött. Az Eljövendő.

Beszélni sincs mit.

Beszéljen ő, ha van mit.

Hű tükör

Dalszöveg

Megsimogattam arcod.

Legyen tenyerem tükröd.

Lehet sokat kell türnöd,

sok ránc-hozó kudarcot.

Arcod bőrével nézzed:

épen él ifjú képed

és szebben, egyre szebben

szótartó tenyeremben.

Ki nem fogyó mosollyal

Odadobta előbb a körmeit,

fogát, fülét s még az imént is

épp oly hibátlan kebleit a tűzbe,

a petroleum-bűzzel lobogóba

vagy kénkövesbe,

odadobta, oda

a fogamzás, a vajudás

lepedőinek parázs-tüzébe,

füstjébe, hamujába,

oda,

ez a tegnap még uszoda-pezsditően karcsú lány,

oda aztán a szem hajnal-egét,

oda a ruhán át is mozgásmüvészű hasat,

bár tudta, hogy csak így lehet felezni,

tűzzel tüzet,

oda vetette, veti tovább

az átfogásra hajlékonyult derekat,

oda a kisded-karba gömbölyült nyakat,

a nyíló-hunyó gödröcskét a két

orcán a szinte pillantást lövelőt,

a hajat, térdet, ölet, szemöldököt,

ki nem fogyó mosollyal

tudva egyenest az irányt.

Tüzet tüzért.

Megköszönni

Még férfi-mód (még mielőtt

ég más képet nem ölt),

hű Nap hitves-tenyereit,

hű Föld bölcső-ringásait, amig

csont meg nem töretik,

szem s nyelv ki nem szaggattatik.

Egy házaspár sírfölirata

1

A nő, aki szenvedő gyermekeket istápolt egy életen át

Gyere ki, gyere ki, gyere ki,

ez a házad ideki.

Gyere ki, gyere ki, gyere már,

ha van Isten, ide vár.

Gyere ki, gyere ki, gyere ki,

minket is megmenteni.

Gyere ki, gyere ki, gyere föl

Mindenünk a Semmiből!

2

A férfi, aki eszményeket vélt védeni egy életen át

Jó volna hinni persze: itt

őt fedi por, nem verseit,

nem elveit,

s fölszáll, ha zeng a Harsona

e sírból bár egy halk sora!

Kézben a jövő

Az volt, igen, az én korom, a néhány

pillanat, midőn ligetnyi lehántolt

fenyőfa rohant a vizen, fehér

vásznasan be-beszíva dagadóra

a szél dühét, midőn

szálerdőnyi recsegő szálfaderék közt

lett nekünk is egy karmozdulatomra

gyeplős lovunk a föl-föllendülő ladik!

Az volt a remény s a bizodalom

kora és helye. Te elől az orrban

kisdededdel, én meg

kezemben a ruddal s kötéllel

szembe veletek felelősen

vállalva legalább egy percre biztosan

a rám bízott jövőt.

Virágszál, virágszál után…

Virágszál, virágszál után – hányadik is az ott?

Gyüjtsd kezedbe a sötétlő égből sorra kigyúló csillagot,

kőasztalomnál némán megülő!

Negyven év!

Megállt – mert mit hozhat még? – az idő!

És mit nyujthatok én?

Tündöklő jutalom

gyűljön öledbe abból is, ahogy

pisla lámpáival a csönd-sima tavon

a keszthelyi hajó álmosan eldohog.

Mit vitt el az élet? S még mit vihet?

És ha volna ez itt oly Robinson-sziget,

hova mentő hajó már soha, de soha nem jöhet,

s ha se iránytű nincs, se csillagok közt jós-szöveg:

mi baj?

Amig kezembe vont kezeden át szived:

minden volt s lesz világ rejtelmes morse-leadója,

mondd, te tudod, milyen béke közeledtét kopogja?!

Mint a vak s mint a pap

És voltak kigyózó fölvonulások

csattogó diszlépést lökve ki, hogy: teret!

majd reszketeg tenyért nyujtva, hogy: kenyeret…

és dobd be ezt a levelet –

Vonultam én is egymagamban teljes

diadalmenet, gyászmenet –

Mindebből végre: félre. Eljött

a lebotorkálás kora

még hozzá olyan asszonnyal mögöttem,

aki bízik, mert gyermeket szült ifjan és

most végeznivalót hisz, telhetetlenül: örökre!

Csak a lépésre vigyázni. A mindig épp következőre.

A mécs az ilyen szélfúvásban hasztalan.

A kő világít. Lesz hó is talán.

Tájékoztat a kutyaugatás is.

Egy messzi gépkocsiduda.

De legjobban az ujjak ki-bejáró

csigaszarv-munkája az arc előtt.

Kinyujtott kézzel, mint a vak.

Kinyujtott kézzel, mint a pap.

Három költői katona-levél a kedveshez

1

Bálint Esztergomból Céliához

Elhagytalak, hogy elérhesselek:

karomba kapjalak!

Gyehenna-küldte had

ágyú füstjében látok szent Jelet,

háttal neked ekképp törve feléd

köszöntöm egyre közelébb,

üdvösségem hívó jelét:

megváltó angyal-arcodat.

2

Miklós Eszékről Violához

Harcolunk, fagyban. Őrjöngéseitől

télnek és szélnek lett egyik felől

markomban kardom egyre merevebb,

másik felől

– hű kezed folyton melegebb!

Mert fölöttem két Múzsa tündököl:

– ne feledd! –

az Istenanya s az Emlékezet!

3

Sándor Segesvár alól Júliának

Gyönyörű völgyben fut kocsim. Vidám

szemem szép csúcsról még szebb csúcsra száll:

csicsergő fecskepár

ott rakunk fészket

– szabadon röpködni szabad hazám

fölött – csillag-pár – tevéled –

ott, ott eresze alatt a nagy égnek,

a biztos diadal után!

Búcsú a testrészektől

Szív, agy, tüdő, szem – mit akartok

az összetartó kötelet

tépdesve? Szöknötök lehet,

azt hiszitek? Mert hogy a bajt

az okozza, mi összetart?

Kiméljétek az öreget!

S te fog, te fül, s ti mind, vén

cselédeim, kiket anyám,

apám örökített reám –:

ily sebesen mért futnotok

oda, hova eltántorog

a gazda is holnapután?

Jó úgy volt, együtt! Ami zsákmányt

adott a föld elejteni:

egy falka fürge ebei

keritettük, habzsolva lányt,

országot, tengert, tudományt –

Be égi volt az – emberi!

Így voltunk urak e világon!

S most mik leszünk külön-külön?

Ősz jő. Koldulgat gyom-tűzön

meleget a meredt kenyér.

És jő s didergeti tél

a lelket is egy tar mezőn.

Tenger, jeges jő, s fagyos ujjak,

úgy merülve, hogy ki-kinyulnak.

Eredj, szemem, eredj, fülem s ti

főcinkosok, ajkam, inyem.

Hideg sötét! Szakad, igen:

magamra hagy mind a kötés.

Oh csak te tarthasd, vaksi kéz

a hű kezet s csak az legyen

velem itt – ősi-melegen

sütő Nap üres egemen!

Rendcsinálás előtt

Hogy él két karomban az űr,

ahonnan hiányzol;

hogy lüktet veled, áthevül,

milyen közeli a távol!

Egymagamban mit tehetek

ezzel az űrrel, mit tehetnék?

Ez a te legszükebb helyed

s maga a világvégtelenség.

Sötét viz partján ballagok

micsoda fénnyel telitetten;

lét-társaid, a csillagok

itt keringnek a szerveimben.

Vak vagyok s királyi ura

minden fölfogható világnak.

Enyém vagy s e paranoia

azt kéri, hogy most vagy soha

égen-földön rendet csináljak.

Ápoló halál

Oson messze a tó szintjén a szél

az ősz merénylő fegyvereivel már.

Setteng közel lábujjhegy-halk veszély.

A lomb is csupa sst-sst: hajcsi – kumjál!

Feküdni kell nappal is. A vigasz,

hogy ittkünn, hol szín, szó, szag – élet! – árad.

(Szórakozik a lekötött Utas,

útján, no mondd csak, milyen Ithakának.)

Szolgálni jön, ami csak fölkeres,

előbb a Nap, majd a Hold – mind a csillag!

Lett ő is lám beteg-ügyeletes

egy szöllőtőm: kész-édes fürtöt ingat.

Illemtudóan tesz-vesz a halál

hatalmas szobámban, ami a Föld lett.

Bölcső-békévé csitul zaj, viszály.

Ölbeli már hóhért is meggügyögtet.

Szüret-búcsúztató

Közel megint november, ázik,

ami még villog, a levél.

Szürkület van alkonyodásig

s mélységes – csillagtalan – éj.

Átjön ismét a füst-, a szénszag

a vonatzajjal a tavon.

Szétszed mindent a komoly évszak

és ugyanakkor összevon.

És van dal is még! Némely árva

madár hol itt, hol ott kiált

visszhangra várva: kalitkája

a végtelenülő világ.

Gazdag szüret volt. Ujra: „tőgyként

csüngtek a fürtök”! Reszketeg

állnak sárban a kifejt tőkék,

ridegbe hagyott tehenek.

Emlékszel? Régvolt évek őszén,

ha lomb lehullt, táj kopaszult:

hogy kitünt minden hegyi ösvény!

Mily messze nyilt és nyúlt az út!

Mennyit éltem! S mi vár ma még itt?

No, út meg út. De hova visz?

Élnék akár százezer évig,

kalitka lenne csak az is.

Fölnyúlni, hány arany gyümölcsre

hívtad rég, csillag-lombozat,

e kezet, mely – hogy föl ne döntse –

vaksin pohár iránt matat.

Örök a fény a gomolyon túl,

uralmadon túl, közel éj? –

No, egy kortyot még, bucsuzóul,

az Ittmaradónak: ne félj!