Fogtam a kezük

És Lőrinc most, Szabó – mi már? Igen: egy marék „gyémántszikrázású” mondat! És egy hosszú csontváz a földben. Bár fogtam a kezét. S Mihály, Babits, – mi? Igen, az az „aranytiszta” jaj – És egy hosszú csontváz a földben: S még Gizi is, Bajor? Igen – de Jóska, a jó evő – és Etuska, a gyerekágyas – Egy-egy hosszú csontváz a földben. És Sárközi és Áron és Paul és – Bár fogtam a kezük. S ha volna szó a vádra, hogy a kezdet mást igért? Egy hosszú csontváz a földbe! Bárhogy kapott kéz kéz után. Szülői kéz vonat elrántotta kezek folyam elrántotta kéz fuldokló fölé nyúlt karok mind az elkésett tenyerek után – Minden eltünő kéz után – S ha mégis föltekintenénk? Mert hisz onnan, felülről… S mert ez a nyakfölemelés is menedék – S mert hátha mégis lehet egyszer onnan… Ujjhegyről bár… csak tréfaképp… No de, kedves, fölnőtt fiunk van, idenézhet. Eszerint szálkás bár – faálarc-szerű bár – ez a mosoly, de föl, és szembe így, bárhogy kopog, zuhog, mind hidegebben és – úgy tetszik – megállithatatlanul – miközben suttogtatik valami parancs – Kitől? Ő? Az? Amaz?! Elkaphatatlan, megszólíthatatlan.