Színész-barátaimhoz
| Hogy sürget, ami él: előre! Még előbbre! |
| Hogy nyomják maradék erejük a gyümölcsbe |
|
vén fáink! Minden rakodik. |
| Arccal derüsen bár nézve a szorgos nyárba, |
| csak én tapogatok lábbal naponta hátra |
|
| csak én visszakozom: Jaj, meg kell halni! Meg kell. |
| De – légy fegyelmezett! Asszonnyal és gyerekkel |
|
„rovom”, jó képpel, az utat. |
| Álarc, no de olyan, mely ki s be egyként: rostély! |
| Játssz jól és szivedig – igy mondtad? büszke testvér! – |
|
az leszel, mit a szerep ad! |
|
|
Fac ut credas… igen, csináljam úgy, hogy higyjem! |
| hogy vallja szivem is, ha el kell mennem innen: |
|
nemcsak játék, mi véget ért. |
| Sok volt, vakít a fény. Távozni, ritka példák, |
| ha megtántorodunk, legyetek ti a minták |
|
halni, Hamletként, hős ügyért. |
|
| Így meztelenre mi sose kopjunk, sem arccal, |
| sem lélekkel, fiuk. Bennünket az vigasztal |
|
s tisztít, hogy tudunk lenni – más! |
| Okádja szennyeit látványra, ki úgy támad |
| életre újra, de utánam mint utánad |
|
ne maradjon, csak ámulás. |
|
|
|