Isten vén malmai

Út előtt

Magába gömbölyödve fészkel a vén az ágyba,

akár az embrió,

s emlékezik a nyűtt test, ringattatásra vágyva,

hogy is volt lenni jó.

És földereng – a testnek! – nincs egyedül: szelídség

övezi! – őshoni

melege egy világnagy uralomnak, mely ismét

titkosan asszonyi.

S tán küld az is, ahogy rég az az első (az „édes”)

erei lágy levén,

küld sót, meszet, reményt – gén-t (rajta is túli léthez),

erre gondol a vén.

S térdét öleli – most úgy, mint légi gépből éjbe

ugró harcos, aki

szorong (bár nem szoronghat): kinyílnak-e – s mivégre? –

hátán mű-szárnyai.

1974. XI. 1.

Isten vén malmai

Gyorsabban, mint a fiatalokon

hogy futsz idő, az öregeken át!

Hogy csobog-zuhog multtá a jövő!

Hogy forog, űzve egy a másikát

szív és agy – a két malombeli kő!

Szaporábban, mint akár tavaly is,

mind sebesebben, sorsom gépei,

jártok vásottan is! Vagy épp azért?

De meddig birtok még úgy őrleni?

S ér lisztem, amennyit a mag igért?

Sürgetőbben, mint akár tegnap is,

meddig öntesz még belém gabonát,

Gazda? – hogy én is megnevezzelek!

Javíts, olajozz. Járjak úgy tovább

– kenyérváróid megkeressenek.

Müködtetőbben, mint valaha is

ömölj, idő, forogjatok ti, agg

szivek, agyak, higyjétek, lesz, aki

számba veszi hű buzgalmatokat –

Őröljetek, Isten vén malmai.

Csikorgóan, még csikorgóbban is

ocsút, követ, port kirostáljatok.

Nem titeket Ő: ti méritek Őt!

Hántsatok ki abból, amit adott:

embernek ehetőt!

Kontárok közt

„Rossz az ereszték!”

észlelte, hogy a fára fölszegezték,

az ács fia.

De késő volt már mester-apját hivnia.

Igényes hóhér

Ifjúkoromban a halál is ifju volt.

Torokgyík, vérbaj, ragályok, praecox dementiák:

kockázat kora volt az ifjuság –

S a háborúk! Akkor az is csak ifjakat tarolt.

Az öregek: Hova is lettek? Valahol láthatatlanul

rend-tudva tüntek el: jó, ha jött gyász-üzenet.

S most ők tolongnak, most ők küzdenek.

Rikong, ki győzi s rikácsol, ki hull.

Oh forradalmi ifjúság! Tüzet

– körülményesen – szivarra szítok.

Szent szó-fáklyák!? Szójáték. Rímbe tört szitok.

Oh, csapdátok, Dugonics-fiuk! Jeanne d’Arc szivű szüzek!

Válogató halál! Megvallod egyszer, mily ügyet

védve kellett, mily nyomorú titok

parancsára kardodba bukniok?

Sürgetve – hévvel! – földi vesztüket!

A lét akkor zsufolt volt

A lét akkor zsufolt volt; hisz azzal is, mit elvett:

kegyelt még: torkig („dosztig”) lakatott.

Könnyet, dühöt, bűnt faltunk, röhejt, szerelmet, veszedelmet

duskáló gazdagok.

Mit él meg, kit megkímél a föld ízéből épp a

legizzóbb, legvadabb?

Az tudja, mi a csók, kit – hány a legendás példa –

a csók visszaharap.

Cseréltetik a pénznek egyik felén a fő és

másik felén a szám.

De vall-e karátról végül más, mint a csöngés

a bankok asztalán?

Vagyonos ekként lettem. Úgy koldus, hogy no, dús is!

Az tündököl kezemben,

gond nélkül abból élek halálig, azon túl is,

mit – vesztve bár – akkor szereztem!

Téli hárs

Vén hárs, lám, megérted:

megint egy évgyürű!

Véd, forró gyökerű,

a kérged.

Van beléd irva

mennyi vihar-

ütötte jaj

lebírva!

Fagyodban daccal

tűz mennyi dúl:

s fény s illat ujra gyúl

tavasszal.

Benned betörve

zúg hány harag:

előre csak!

Előre!?

Öreg hárs, vén társ,

zord-kérgessé válsz

s bozontod

törik, de boldog

vagyok, hogy

még állsz,

akármi tépáz!…

Színész-barátaimhoz

Egy nyárvégi kertből

Hogy sürget, ami él: előre! Még előbbre!

Hogy nyomják maradék erejük a gyümölcsbe

vén fáink! Minden rakodik.

Arccal derüsen bár nézve a szorgos nyárba,

csak én tapogatok lábbal naponta hátra

és ejtek el jót valamit:

csak én visszakozom: Jaj, meg kell halni! Meg kell.

De – légy fegyelmezett! Asszonnyal és gyerekkel

„rovom”, jó képpel, az utat.

Álarc, no de olyan, mely ki s be egyként: rostély!

Játssz jól és szivedig – igy mondtad? büszke testvér! –

az leszel, mit a szerep ad!

Fac ut credas… igen, csináljam úgy, hogy higyjem!

hogy vallja szivem is, ha el kell mennem innen:

nemcsak játék, mi véget ért.

Sok volt, vakít a fény. Távozni, ritka példák,

ha megtántorodunk, legyetek ti a minták

halni, Hamletként, hős ügyért.

Így meztelenre mi sose kopjunk, sem arccal,

sem lélekkel, fiuk. Bennünket az vigasztal

s tisztít, hogy tudunk lenni – más!

Okádja szennyeit látványra, ki úgy támad

életre újra, de utánam mint utánad

ne maradjon, csak ámulás.

Mákgubók

Szemelte, érlelte a mák

fekete sok gondolatát.

Most zörgeti, már zörgeti.

A szél segít neki.

Rázza – mily ős csönd ellen ő? –

mint csörgőjét a csecsemő;

füleli, ujra csörgeti.

A szél segít neki.

Jogar, mellyel király legyez;

kézigránát, még fanyeles;

szenteltvíz-szóró, hinteni –

A szél segít neki.

De volt gyümölcsünk is a mák,

tiltották pedig az anyák.

Vágtuk a kontyos koponyát

fakardos katonák.

Épp mert csak lopva lehetett,

nyitogattuk a fejeket;

faltuk a fekete velőt,

ifjú emberevők.

Itt van a nyár, érlel a nyár,

zörgeti főnket a halál,

füleli, mivel van teli –

A szél segít neki.

Amikor a rím közbeszól

Ha zöldek a falevelek,

ha sárgák: egyként ismerősök!

De mind lucskosabbak az őszök

és hidegebbek a telek

és minden gyorsabban pereg…

– És mi magunk vagyunk az ősök.

A krétarajzok írójához

Ősz? Tél?! Tombol a szél? – Vele

a malom kereke!

Önti? – ott künn! – dühödt vizét:

bent – bő lisztet a Séd.

S mert a zaj elnyelte a szót,

csapkodta-dörzsölte csak lisztporos kezét

az egresi molnársegéd,

vág Lekszink (de genere Csók).

Csak szembe mi is, mig pöröghetünk,

Bandim! s őrölhetünk.

Isten velünk.

Omlás előtt

Az ősök, kik mögötted

álltak, leomlanak.

Mikhez hátad vetetted,

ledőlnek a falak.

Állsz – ember vagy – magadban.

Dagály moraja nő.

Árad az irgalmatlan,

emberevő jövő.

Ott, ott elől – s nem hátul –

tombol a pusztulás.

Csibe sír, kanca száguld.

Állsz. Vársz. Nincs tenni más.

Azután

Azután persze nyüszítés lesz,

törleszkedés, ahogy

kutya a gazda lábfejéhez,

ha dühöng már a bot.

Azután, épp mert így se, még se

mosolyog kegyelem,

heverek gőggel, megvetésbe

fagyott fejedelem.

Fogtam a kezük

És Lőrinc most, Szabó – mi már? Igen:

egy marék „gyémántszikrázású” mondat!

És egy hosszú csontváz a földben.

Bár fogtam a kezét.

S Mihály, Babits, – mi? Igen, az az „aranytiszta” jaj –

És egy hosszú csontváz a földben:

S még Gizi is, Bajor? Igen – de Jóska, a jó evő –

és Etuska, a gyerekágyas –

Egy-egy hosszú csontváz a földben.

És Sárközi és Áron és Paul és –

Bár fogtam a kezük.

S ha volna szó a vádra, hogy a kezdet mást igért?

Egy hosszú csontváz a földbe! Bárhogy

kapott kéz kéz után.

Szülői kéz

vonat elrántotta kezek

folyam elrántotta kéz

fuldokló fölé nyúlt karok

mind az elkésett tenyerek után –

Minden eltünő kéz után –

S ha mégis föltekintenénk? Mert hisz onnan, felülről…

S mert ez a nyakfölemelés is menedék –

S mert hátha mégis lehet egyszer onnan…

Ujjhegyről bár… csak tréfaképp… No de, kedves,

fölnőtt fiunk van, idenézhet. Eszerint

szálkás bár – faálarc-szerű bár – ez a mosoly, de föl,

és szembe így, bárhogy kopog, zuhog, mind hidegebben és

– úgy tetszik – megállithatatlanul – miközben

suttogtatik valami parancs – Kitől? Ő? Az? Amaz?!

Elkaphatatlan, megszólíthatatlan.

Tanú

Eleget rázott a teve

s a repülő, a tank. Leszállok.

Hogy semmi sincs készen a fogadásra?

Nem vártam fogadást.

Van fogadás. A talp

ősi nyelven társalog a talajjal.

Majd sorra megbeszéljük. Azt is,

mért öntetett ólom a fülbe

s tépetett ki a szem.

Dugovicsok

Nem érdekelnek, csak az öregek:

a csatárlánc a tunya had előtt;

az ellenséggel összegomolyultak, ők,

a kényszer-hősök, veszni kérkedők;

az elesők, fetrengők, már csak ők,

a tébolyultan küzdők vonzanak,

kik – védeni bár semmi nem maradt –

kitartanak, kitartanak.

Itt pusztulnak köröttem. Ki s milyen parancsot

vert belétek, belénk, belém is, társaim,

hogy – kivül király s Isten gondjain –

álljuk tetvesen s csont-bőr is a harcot,

várva a kontyost, legyen ok, s ne holmi,

egy jó bömböléssel a mélybe hullni!

Jogaink

Ahogy fogynak vén napjaink,

ős jogaink úgy szaporodnak:

kicsikarni már most, amit

megadnátok majd a halottnak:

későn, utólag! Lear király

dühe súg: egy morzsát, egy csöppet

nem hagyni el abból, mi jár,

kijár akkor a kutyadögnek.

Egy a rabság: nem lenni boldog!

Száműzött vagyok s fölkelő.

Térdre mind, amíg van idő;

míg kegyet oszt a trónja-fosztott.

Míg van időtök helyrehozni

– már most eleve – hogy kidobtok!

Ide mindent! Hisz meghalok s ti,

kiváltságosok, élni fogtok!

Bíráló önbíráló

Savonarola dörgi

Hogy minden rosszat bennem megtagadjak:

mire várni, hogy sirba haljak?

Halok előbb meg! – darabokban

ölve, mi bennem rontó bűn, ősi rossz van.

Az önítélés ércolvasztó lángján

megtagadott bűneimért, egyenként

gyüjtvén fejemre szentként eleven szént,

égjek oly tiszta bíróvá e máglyán,

hogy mind, akik ily bírát nem akartok:

rettegjétek, kik itt lent csak örömre törtök!

Teljhatalmi birátok lesz az ördög

zord önkinzástól én, lágyszivű zsarnok,

mindnyájatokat, sorra, hála-várva,

ezért vetlek ég-nyitó földi lángba!

Egy régi kéregető ének dallamara

Gondolat botlik,

szó dadog,

hasonlat sántít –

De szökkenést, de futamot,

ugyan ki vár itt

dallamot?

Vén vers, kopogó, mint a bot,

te támogass, ha csusszanok –

Te segíts, utfélre dobott

– nem is bot, hanem szélcibálta

úti fa lehullt aszú ága –

te, te már meg se faragott,

te, te, nem égvívásra

röpködő zenekari pálca

mása,

te már, éneklő koldusok

eb-űző kézi társa,

te vigyázz a

jégre-vittre, ha meginog,

te, te vezesd tovább a

köd-világtalanította vakot,

te tudod

utam, te keresd, te topogj,

verd ezt a földet, te dobogj,

dohogj, konok, helyettem.

Ha már szivem sem.