Nyüszítés mögöttünk

Dolgoznak persze maguknak-valóan

az évek havasi vízesésekben is,

meg messzi passzát-szelekben. De engem

az okosít, ha szemmel láthatóbban,

hozzánk közelebb egy-egy rég üres ház

ki-becsapódó ajtaja tagolja

darabokra a végtelen időt,

emberi részvétel nélkül ugyancsak:

mégis már-már eszelős dohogással!

„Hát jó voltunk mégis Teneked, jó

nemcsak falánk falásra” – gondolom

elmenőben a ropogó cserép-

s fal-törmeléken, hátra sem tekintve

az egyre halkabb kutyavinnyogásra;

mert ott megkötve van, a nyomorult.

Helyes igazodás

Egyenletes szél, vizek szintjén is sima szél,

szigorú mégis; nem hizelgőn szolga-gyors –

Ilyentől boldog a vitorla és a füst –:

ősz jő ilyennel, nem tavasz.

Egyenletessé lassult az udvarokon át

a gazda lépte s ugyanugy lováé –

Volt malomkerék-katt-katt: jól lakott folyók

megbizhatóan segítették a falvakat…

Példáid, fáradt szív-verés! Szabályos mondatokba

írja szivósan máig s veti a sárga homok-

lapra hullámok fagya előtt a tó – igy

felel, felel, felel, napja és éje hosszat.

Minek is kérdés még, ha… Fölmerül és ekként

merül alá ismét mérhetetlenül tág

órasétáló útján az ilyenkor

már holdfény villogású őszi Vénusz –

S éppúgy a másik ingajárat, ott magasan. Észak

viziszárnyasainak műve, lám egyre kihagyóbban

míg – mondja a tudós – meg nem áll, mint

minden, amibe belenyúl az ember.

Ninivében

Nem. Ingerült se lettem. Ha parasztok

ejtenek ilyet, vagy prolik, az fölbosszant. De hogy

kandidátus mondta ki – élcül – azt, hogy

„s mi baj, ha ötödrangú nyelvek népe fogy?”

„Végül is nem lesz üldözött!” „Se ír, se kurd, se

baszk, se…” Azt hiszed, nem kapcsolom,

micsoda ócska téma ez már s hogy hova kerül amúgy se

változatos művem e nem up to date falovon?

Nem is azért némultam el, mert kifogyott az érvem,

s mert szemmel jelt adott („beteg vagy!”) feleségem;

hanem, hogy támad-e egy kis csönd e szó körött,

afféle baljós holdudvar, hogy üldözött.

De gomolyult tovább az őrület; csak éppen

bomba, lobogó város, pernye és üszök

helyett édes Camel-füst fellegében.

Nyeltem is jóslatom, bús agg Jónás, Ninivében.

Két háborús haiku

Roham előtt

Átszáll a folyón a kürtszó forró-fűszeres ize.

Marja a katonák dobhártyáját vad déli fény.

Ki akar hóditani? Senki! De

új csata hangja bizsereg a vezér tenyerén.

Napraforgók

Fejek, fejek – karóba húzva mind?

Karóba vert szemek!

Az iszonyra nyilt

pillák üvöltenek.

Menetszázad

Vonulunk be a kaszárnyába.

Előbb vetkezés, aztán mundérba-bujás.

Dörögnek az őrmesterek.

Harsog a kürtök nyelv-tanfolyama.

Nos igen, ez az a másféle rendszer,

nincs kibúvás a reglamák alól.

Az egyenlőség érdes egy kicsit.

Nincs kritika, nincs visszaszájalás.

A fekhelyek is évjárat szerint.

A kivonulások hasonlón.

De hasznos kitartón figyelni.

Lehet előnyhöz jutni itt is.

Békén hagynak, mikor a többi izzad.

Több kimenő, sőt – ha ez imponál –

valami kisebb sarzsi, főleg,

ha kintről jön a beajánlás.

Megvan persze a messzi, a magasztos

érdek, mely szentesíti a fegyelmet,

minősíti az érdemet

és ebbe beletanulni: nehéz.

Még nehezebb: mikor lehet, szabad s muszáj

követni, nem a felsőbbség parancsát,

hanem – vaktában – a lelkiismeretét.

Ha nyersz, nagy arany; ólomgolyó, ha elbuksz.

Vizsgáztatás, kihallgatás – lehetne idelopni

civilkoromból holmi vizsga-puskát?

Szorongatom papirjaim.

Már a sugásban sem bizom.

A szív szűköl, – mégis hova?

Csatlakozás! – tudatja a vezérkürt.

A helybenjárás így megindul, arra, hol

dala-fújva a roppant sereg menetel.

Nagy temetésen

Nem a föld s az idő

neki a temető:

szivünk, agyunk.

Itt s odaát.

Mi felelünk azért:

megél-e, ahogy élt?

S mint él tovább.

Cél, tett, hit, fénysugár!

Igen, égi király,

vagy – lehet szavazni még –

por és sár, dögbogár –

zaba és ürülék!

Egy nyárvégi nap

1

Hajnal. Nagy hal átlátszó tóban

Megszagolja a horgot. Eluszik.

Farkával legyint egy puszit.

Egy évnek is. Megint

meg-int.

2

Este. Hűvösödés, fölülről

Egyszerre vannak itt a csillagok.

A télidőre már testesedők:

tollasodók; az első árulók:

kirostálván magukból az esendőt

húzódnak ismét, távolodnak

romlékony bolygónk közeléből

érintetlen szállásaikra

kitisztálkodva, megközömbösülve

fagyos és finnyás ragyogással,

diáknyelvünkön: plépofával,

pilátusi kézemeléssel.

Bemutató

1

A vackor, a som, a kökény

dadogó szavai után,

a még vadon nőtt alma, cseresznye, füge

szelidülő szava után

a völgy felé a barbár hegyvidékről,

hogy lehet mégis megegyezés, valami

szóértés, kibontakozás – remény!

az ősi zürzavarból –

szólott végül a szöllők kórusa

még bátoritóbban, még érthetőbben

az évek, az évezredek

teltével örökös öregjeinknek!

Hogy adják ők tovább a szót.

Nem igért rossz látványt a létezés

föl-földerülő hajnalaival.

Nem rossz előadást.

2

De midőn – ujjal pssszt! jelezve engem is

idevezettek, az őszhajuak

e fönntartott helyére – lent a roppant

amfiteátrumban már félhomályban

elmosódó háttér előtt folyt

ki-kilobbanó szövétnekek közt

a magyarázat nehezen

követhető szöveggel, kapkodó

ügyelőkkel s gépmesterekkel,

szaknyelven: szétlazulva.

Kecskét áldoztak, dudaszóval. Vagy kamaszt?

hegycsúcson, nyakszegéssel? Vagy a lenti

város piacán, kürtzengetéssel? Betereltek egy bikát,

emberfejüt, azaz

egy bikahangú, bikajárású királyt – de mért vajon

tagló alá ugyancsak? és mért minden leszármazottját,

indokok nélkül?! A tumultus egyre nőtt,

most már a szín szélén is. Mert hogy onnan,

a nézők közül is, váratlanul

léptek be – rángattattak be – „szereplők”

tulénekelve – tuljajongva? –

a frissitő- s borárusok dalát.

Miközben

távolabb földre fektettek egy T alakú fát,

szakértelemmel rászögeztek

egy sast? egy férfit? Majd – úgy tetszik – ugyanazt

karóba nyomták, vagy parázsló székbe és

kimérték húsát s vérét a tömegnek,

a mindig dráguló kenyér és bor helyett.

3

Nehéz volt idősödni. No de nemcsak a haj szálai

szívták az évek leckéit magukba.

Vedd úgy, hogy bent az agy bozontja is

megőszülhet – ez történt mialatt

csak nem tünt föl a felhőrésben a Tenyér,

nem hangzott vezényszó-erejű Szózat.

Így midőn – szemsarokból intve: fegyelem! –

arról a fönntartott helyről egyszerre engem is

vezetni kezdtek detektivi markolással oda be:

oda föl, hova szem és fül tapadt, midőn

egyszerre körülöttem támadt az a csönd,

mely a szólásra szólitottat övezi,

hogy én adjak magyarázatot, vagy

én valljam be a dolgot, mert különben –!

Nem válaszoltam; annyival sem

legyek a bünnek részese.

4

Eltelt azóta nagy idő.

Nagy idő telt azóta el!

Eleredt valami eső,

az felelt; az felel –

Maradt valami zeneszerszám –

Hang abból még jöhet.

Vén vaknak is kijár a napszám,

dünnyögjön bármi nyomorultan.

A dallam bent maradt az – ujjban,

ha nincs is már szöveg.

5

Szitál, szemel, csöpög, esik, esik,

szemetel a ködből, köd esik,

az őszi köd permetezik,

az ősz esik,

korom esik, az év esik.

Elmultak az ünnepeink, esik,

elmultak a szüreteink, esik,

az Etna hamuja esik,

mióta eszedet tudod, esik,

tengeren, földön az idő esik,

a világ kezdete óta esik,

egy percre kiderül s esik,

esik, esik, esik,

elmult az ifjuság, esik.

Madár gubbaszt, eb rázkódik,

gerendában szú dolgozik,

padláson egér szorgalmaskodik,

asszir-babilon oszlopfő esik,

átszögezett kéz vércsöppje ömöl,

diadalív és dómtorony omol,

szónoki szájak nyál-habja frecseg,

futó szekerek bútora bukik,

átszúrt szivek savója dől,

kilukadt zsákok buzája folyik,

volt napkelte, de most esik,

alkony esik,

az elme beborulata esik.

Kis ernyője alatt új s új buszig

itt szerelmes leány várakozik,

amott a házajtóból a kútig

fejrevont szoknya alatt iramul,

avar mozdul, magasba kavarul,

az utolsó falevél is lehull,

rikácsoló madarak keresik,

Noé bárkája hol készittetik –

hadak-kavarta útipor esik,

pernye és sziporka esik,

leégett a fél-kontinens, szitál,

az elmúlás szitál és el nem áll,

az ember csüggedten törölközik,

keni szét arca szennyeit.

Sárba feszítve véres ujjait

a katona még fölül és amig

tartja magát, el-elmosolyodik,

köszön valamit, csak ő tudja, mit,

ujság, távirat, képeslap esik,

sáska- és nyilvessző felhő ered,

a beteljesedés esik,

repülők-szórta kiáltvány lebeg,

csillag suhan,

a kálvini predestináció esik,

bomba zuhan,

fülelheted az ősök egekig

küldött dalait, esdekléseit,

hang-győzedelmeit:

Dantéból makogás esik,

Plato szájából rágott kő esik,

ez eszelősen röhög, az nyüszit,

a meg-nem-állíthatóság esik,

a pitypang ernyős termése esik,

kard, korona és királyfő esik,

juhar légcsavaros magva esik,

anyák fölmutatják kisdedeik,

esik, esik, esik,

esik, míg másként nem végeztetik.

Hatalom

A mai tornyok magasabbak.

Szédítő magasak a házak.

S hogy magasodna még az ember!

Bokám körül csipognak

csillagaid, Fiastyúk.

Rettegek használni a lábam:

úgy alacsonyul, huzódik holmi

furulyukba a szív, a lélek.

Ülök majd óriásként,

kuporgok fönt hatalmasabban

mint a Nagy Medve, átkarolt

térdem között fejemmel egy csöpp

hazát melengetve magamból.

Lőtt lábú madár

Sütő Andrásnak

Énekelni – leszállhatatlanul.

Békehírt ararátlanul.

Korholva konokan a lenti vidék

vén süketeit s a fönti ég

süket – azt a süket vén istenét! – Míg hullnak

csöppek – „megannyi csillag”?

„Pecsét”?

Mert lehet szóló száj végül a seb?

S a hang attól is csak értelmesebb,

ha mindenek fölött s mindenek ellen?

Mert régtől fogva hősi, szép

e küzdelemben

az lett lehető, ami lehetetlen?

Erre gondolj: A kép

a legcáfolhatatlanabb beszéd.

Új határ

A legutolsó sas talán

a legutolsó ló fölött.

Bucsuzó kört keringve.

De űzve, ménesként, tömötten,

ügetve az út két felén

előre, előre, előre,

a csikószőr-fényű buzavetések!