A nagy nemzetek büszke fiai

Oratórium

1

Nagy szobortalapzatukról a nagy nemzetek büszke fiai

nem tudnak – mikor is tudtak? – messzibb előre elpillantani,

el az időbe addig, ahol – mert a szemük is szobor-vak –

paloták, házak, erős várak, városok elromolnak:

mind hamarabb már! S vár népre háztalanul és

vár- s várostalanul mindre egyenként megfeleltetés,

hogy: mit csináltál? Testvéreiddel! No, mondd csak! És lesz

szóra-szólítás egymás után egyenlőként birói székhez,

nem – Isten elé! Oly könnyű nem lesz az a felelet!

Számoltat meg majd földi hang idelent benneteket.

S dehogyis tragédiai hang! Komédiai is. Mert hisz egyszerre voltatok s vagytok

dermesztők, mint a tigrisek s pukkasztók, mint a majmok.

Mert mi, magas körötökön kívüliek, idelenn

csak mi nyujthatjuk föl a kezünket: vértelen!

Mert alulnézetből, ahogy a kis-iskolások és a szolgák,

mi láthattuk jól csak világi pódiumi-nagyságotoknak emberileg be törpe mivoltát!

S mert, ha csak azért és akként bűntelenül,

hogy egyre kivül,

más ki magasodhat itélet-

szóra kivülünk fölibétek?

2

Elszabadult bikától ahogy az utca-nép falhoz visszakozik:

rettegtük, örök bennszülöttek, önhittségteknek tébolyait –

No de nevettük is, ahogy dromedár, elefánt, kézen-vezetett paripa hátán

fölvonultatok kegyesen, gyönggyel-arannyal terhesen megannyi barbár bálvány:

a nagy bajnok! a nagy bíró! a nagy író! sofőre mellett a nagy vezér,

megannyi régi nagy barátunk. Nyakukban itt lánc, ott szalag, amott lótusz-füzér,

s velük a szépfogu milliomosné, ahogy templomainkba lépdel,

keblén új kézi mozigéppel, karján legújabb stricijével,

tovább mind a nagy tekintély, a tudástól már arc- s pilla-mozdulatlan,

a nagy, a nagy, a nagy, a… mind, aki attól van oda fönt, ami lent alatta van,

s ím épp azért nem látja meg az időt, mutassa bár a holnap:

paloták, házak, erős várak, városok omolva romolnak,

máris és mi marad? A kézben? No meg a kezeken?

Hova törlitek azt a szennyet? S mi lesz a szájon a „védekezem”,

ha nem más, csak a hűség

lesz az ügyészség –?

No de csak szaporán a menettel, de tovább előlünk, el csak gyönyörűk, veletek,

hogy kedvünkrevalón kiröhöghessük, örökös egerek,

magunkat és kulissza világtok,

monstrum macskák, kacér Kacor-királyok.

3

Eltüntök sorra, fölülünk, kik alant itt sárból gyúratunk láb-taposással;

de kő-sorsú lehet (ha szívós) ez a sár is: a tégla-agyag!

Ám ti, emelt fejűek, ti, törődni vakok az alapozással,

meginogtok már a talajvíz fölhatolása alatt.

Meg volt, hogy oszlopul álljon a kő, meg a terv: kariátida-eszme:

mint váljon múló kézből is itt Mű: oly maradó

hogy dacoló zord éggel is olyképp; az idő meg ne repessze,

de edzze a fagy, meg a hó.

Volt helyetek, piedesztálon! kivilágítva, iránymutatónak,

fényesen attól is, már hogy milyen éjeken át

nézte milyen bizalom! De ti vakon arra, hol a holnap,

– hova sakkoztátok a mát?

Csontváz lesz rég a tigris,

ám az egér

csont-kaparászva elél.

Ám ha ledér

e búcsúdal:

szólalhat föl az ünnep igénye szerint is

lentről a kisdedi Kar:

Fordul a viz- s por-csöpp, ha vihar dúl,

tenger s föld mélyeibe,

ámde a márvány-fórum,

– mint a szklerotikusok űr-kerítette szive –

ám de ti, mint Karakórum,

Urr, Babilon, Ninive.