Ami a palackból még kitelt

Nappal vitorlások suhannak a tavon. Sötétedéskor, lassulóban és ott, ahol az égbolt elhajol, villanylámpás hajók szinte a csillagok közé. Aztán – a hold előtt már – búcsúmenetként, őszi felhők. És már megint magam maradtam, ülve köpenyben, dülve a hegyi ház falának. Karcsúak voltak, dámaszerűek: ünnepiek a vitorlások már pusztán haladtukkal is (csipkeuszállyal, kigyómódra rándulóval) és – teremszerűen – ünnepi ez az egész: – innen a hegyi kőasztal mellől – ahogy a fák be és ki, sebbel-lobbal, az egyre tarkább köntösökben – majd a megrakott, méltóságos szekerek; a rendre ideért lengyel vadludak, finnországi fecskék! Az évszakok hát elvonultak. Vonulnak valahol ma is szabály szerint. Az emlékek afféle karavánok, mindettől szinte valóságosak, ahogy ím hozzák hozzám, azazhogy viszik is jobbadán az árut, rizsföldjeimről, fűszer-ültetvényeimről –, gazdag vagyok és száműzött vagyok; ajándékozok s koldulok – várva, de mire is? – szigetemen! Diákként ültem az imént – hol is? Eső csupálta az esti présházablakot, mely alig volt nagyobb, mint a szöllőlevél, mely rárepült és rátapadt. Kinéztem, kinézek, újra – újra hajókabinomból, mely vitt, visz, tőled és feléd: Europe égalitaire, toi ma mère adoptive!