Nyilatkozások

Szeretem a dómokat – mint a hajdani kölni dómot is –, amelyeknek egyik tornyát már nem építették föl; nem azért, mert a pénz hiányzott. Féltérden áll a hit, de még küzködik talpra állni. Isten szava ott szólal hallhatón, még könyörögve és rémült biztatással. Terveim voltak veletek. („Terveink!”) Az a földobott félkar – vizbefúlóé – embertörténelmileg is: letört remény. Hálafohászból kín-üvöltés, már idelentről. Szeretem voltaképp a hidat is, amelynek utolsó pillérjéről kőboltozat már nem ível oda túlra! – közben másfelé fordulván az út. Értők szemében szebb a szobor is, emberibb, ha némely tagját az idő – megfelelően – leharapta s megette. Zord küzdelemnek áldoz a márvány-torzók kultusza. Ki nem szeretné, aki csak életet kapott, kimondani, ki ám! amit kimondani, ha belepusztulna is, képtelen –? Legbeszédesebben akkor beszél a költő is, amidőn épp csak dadog már, de így a pap is, a szerelmes, a bíró, a vádlott, a tudós, a… ti, mind, a holnap faggatói, megvallatói… Kudarcaikkal nyilatkozik az ismeretlen, legbiztatóbban.