J. Follain emlékének

Nem voltunk tengeri nép s így a magyar nyelvből hiányzik egy szó. A hajótörés után a hajóról partra sodródott holmik – tehát nem a hajó roncsainak – a neve. A szobácska túlzsúfolt és minden bútordarabja egy lezajlott háborút idéz. Az ezüstrámás szalon-tükrön egy karcolás sincs. Alatta a Bauhaus nikkelcsöves karosszékén sem. A kis olasz reneszánsz asztal éppúgy ép, mint rajta a villanyvasaló, a Zsolnay-zománcú hatalmas hamutartó és az ólomberakásos karikásostor. A főbérlőnő, akinek gondtalanul vadvörösre húzott ajkai fölött már a bajuszka is őszül, félméteres szipkából füstölve egymásbakeverülten vár – ha megfeledkezik magáról – hírt nyugatról Montevideoban élő leányától, Voronyezsnél nyugvó férjétől és ültében a végtelent érzékeli, valahányszor – éjfél felé – a társlakók moraja elcsitul s csak a radiátor sziszeg, békebelien.

Mivel nemcsak agyunkban vannak gócai emlékezőképességünknek, hanem talpunkon, gyomrunkban, fülünkben és szemünkben is, magamban hordom azt az időt, amikor a Váci utca épp úgy börtönfolyosó volt, akár a Bd Sebastopol, lévén minden kirakat cella-ablak (minél dúsabb és fényesebb, annál szűkebb és pókhálósabb), és minden járókelő foglár, pusztán azért, mert vásárló lehetőségemmel egy icike-picike kis üzletbe se léphettem be. Esztendők teltek, míg gazdagodásom megismertetett a szabadság tág izomzatával, míg minden emlékezetre képes tagomon az egyenlőségnek olyanfajta szárnyacskái nőttek és fejlődtek, mint a verébfészek fiókáin. Oh krisztusi felebaráti testvériség, lehettek próbarepüléseim a te légteredbe is.

Persze hogy gyanakodhattok lehallgatóra az én tekintetemben is. Kovácsné szemérmesen takargatott műfogsorában. De kit érdekelnek ma már – a „titkok”? Szegényeim! Világos, hogy vesétekbe lehet látni az én korszerüsített dobhártyámmal. Az elnök szekréciós allergiájával, a hóhér libidójával. Voilà! Nincs rejtekhely. Mi haszna is volna? Ha legféltettebb Harpagon kincsünk ott van a nyiltan kinyújtott tenyerünkben, illetve az atyafian vidéki parolában, a világ világossága pedig a haza csörtető óvodások orra hegyének villanykapcsoló gombjában.

A hajnali szendergéséből fölriadó N. N. ágyához öles gorilla ködképe közelgett. Ám az állat képtelenül nagy termete (kb. két és fél méter), hat hatalmas tépőfoga, nemcsak emberi, de állati mértéken túli vigyora s vele az ölhetnék oly álomszerű volt, hogy N. N. megnyugodva húnyta le szemét s hajtotta vissza fejét vánkosára. Lévén hite a világban kikezdhetetlen. Reggel – másnap-e, más évtizedben-e – véres darabokra szaggatottan lelte a Nap.

Lábam alá parancsolhatom minden hátralevő percemben a tengert. Le sem kell térnem a dülőútról, máris nyujtja a sajkát felém, hol hizelegve, hol alázatosan, tenyerét a koldus, pracliját a puli, beleegyező kacsóját a hölgy. Aszerint utazom, födélzeten állva, hajam lobogtatva, az önkéntes számüzöttek mosolyával. Nem hátranézve, hanem csak előre, már-már dudolva. Egy jó hajdani tengerésznótát. Kiürítettem minden poharat.

Szélfútta arccal térek meg vacsorára őseimhez. Egyre ritkább a kérdés: Ma merre jártál? Kedvem volna beszélni a szigetekről, tanulságos kalandjaimról, távoli barátaimról, tanácsaikról, de csak akadozva tudnám átváltani azokat a távoli („tengerentúli”) nyelveket erre az ittenire s azért csak legyintésem mondja: a szokott helyen. S ürítek még egy ráadás legutolsó poharat. Bucsuzóul folyvást.