Állomások hosszán

Nem várja a vonatot sehol senki más,

csak bundában a főnök és lába körül

vonagló hó-kigyóival a tél.

Már lent a fagy harapásra cikáz.

Bár fönt csak egy-egy acéltű röpül.

Ekként a napsütés is fény-csodás.

Ahány daraszem: drágakövet ér

csüggedt szemednek.

Türkiz villog; kereng: rubin, opál, topáz.

Vigasztalnak, azzal füzetnek.

A hazai szóejtés: ráadás.

Körben a fa mind feszes gyászruhás.

Csak a rétek füve fehér.

Sózza a dér

estétől-hajnalig.

Bakterház bakterház után pereg.

Valamennyi mond valamit.

Nagyanyánk olvasóján a szemek.

Halottak napjára megyek.

Ujjamba hajdani imádkozás

emlék-melege villan; gyerekkori láz

mozdulna mellemben, karomban.

S gúnymosoly rá nyomban a szájsarokban.

Most csattogtunk át a Sió felett.

Öt perc s a Kapos hídjának dübörgése robban.

A távoli – gyánti – dombsor mögött

a vén présház már grönlandi havak

s multak alatt.

Kurdnál még vastagabb a hó. A nyúl

úszni tanul.

Az egész vonatban magam vagyok?

Százszámra meszes koponya

szétszórva a lapályon a

vakondok-kúpok tábora.

Száguldok, de nem menekülnék.

Noha a kerekek:

mit tettetek velem, mit tettetek!

Hó-illat tölti meg a fülkét.

Az ablakrésen át

a szél kirántott egy félig beirt

szelet papirt.

Elfogadom a cenzurát.

Füzi tovább

a kerekek gyors jambusa

a penzum fonalát.

Miről is? Hogyan megy haza

vakációra a deák?

A modern versnek nem árt, ha kusza.

Sőt ihlető szerencse.

Pörög a szem mögött az elme filmtekercse,

jó sujet-t keresve

a canevas-ban, mely vetül, vetül,

mint kártyalap, jövőt – szerezve!

Ahogy igérte reggel a Sainte-Anne-ban a lecke

s a Révolution Surréaliste-nál az este.

A leghivebb, a legbarátibb társaság

tanácsadni a mult.

Bár ugy hív az is: be mégsem bocsát,

ugy nyitja: csapja is be a kaput.

A legnépesebb egyedüllét.

De száguldjak csak, bárhova kerülnék.

Szeretek nézni; egyre jobban. Ami szép

F. szemében a rútnál leleplezőbb való.

Kiállitási terem a vidék.

Festmény-alapozás a hó.

Aki jól rajzol, benyúl szinte

és visz nemcsak rendet a szívbe:

jó hírt is: mégsem hiábavaló

harca annak, ki egyre szebbre (jobbra!) tör.

Segédcsapat mindenfelől.

A mélyen látó szem nemcsak emlékez-e?

Nézte Belzacar a beírt falat.

Nézi elménk, mit a költő keze

elénk ró s érteni fölad.

Halotti koszorú zizeg

mellettem az üléspadon.

Halotti koszorút viszek

megülni születésnapom.

Úgy tetszik, száz esztendőt késve

kell száguldanom elfeledt

ünnepre, rokon-temetésre,

hol nem lenni ott nem lehet,

vagy épp úgy fontos születésre,

hol értem lesz gyülekezet.

Táncol a csöppnyi fülkeasztal,

mint holtak faggatóié.

Hány hit-moslékot – telj be azzal –

löktek emberfajunk elé.

Szállt szánkról hála- és panaszdal,

mint lakzin ebszájról a lé.

Rángatja kezemet kacérul

a gyorsaság – hova ragad?

Nézem az ablak üvegén túl,

mint roppant szemfödél alatt

– ránc iramul rajt, hol a szél fúj –

a multakat, a holtakat.

Emlékezz. Táncoltatta tollam

hány hullám rohanvást velem;

mentő-deszkámként szoritottam,

mig forradalom, szerelem

s dobált – nép-söprő áramokban –

köztéboly, hős hiedelem.

Ébredj! – Visz gyorsuló iramban

vállamat rázva itt vonat;

vitt tengeri hab, hogy kiadjam

(lelkemmel) a mentő rudat.

E galoppozó pad alattam,

mint fékezhetetlen lovad.

Jó volna így is jutni honba

olyanba, futni bár (miképp

ama köd-lovas hite-lopva,

mely egyre többször megkisért)

hol egy család volt úgy a nép,

gyűlt temetvén a férfi-torba:

mert kapocs a kezdet s a vég.

A sír után maga a kántor

kezdte, de már fönt a hegyen,

kortyintva pincénk legjavából:

Hajh, szerelem, sejh szerelem!…

Rágta kedvenc fia dalát, hogy

csordulni tudjon már a szem:

dünnyögte, hogy föl ne kiáltson

zord apánk is, emlékezem –

Emlékszel a télvégre, mikor – noha még

hó födte – mint megannyi pici vulkán,

a vakondoktúrások tetejét

– ott is a maga utján –

ugyanaz a tűz kilökte? S a fák

lába körül már sár vont karikát?

És persze megint a varjak, a varjak!

A havon halakként suhannak.

Mint perceink a képtelenül eltünők!

Árnyékukkal valóságosabbak:

szépítik: emberivé az időt!

Dől a magyarázat eléd.

Hálónk és fegyverünk a kép.

Az ott már a lápi Werbőczy-vár –

Legegyszerübb lesz: félvállra a koszorút.

Már ami tégla még –

Ki lesz taposva addigra a gyalogút

a hóból s a multból kiáll.