Finom fül magányos házban

Fenyőtoboz pattog kandallóban és mérföldekre hallik az óraütés: csillagokig hallik, ha az ük-öreg paraszt falióra múlást ütöget. Tépné e tűznél is bajuszát borus kedvű férfi, volna csak képén bajusz – lel fogódzót annyit se (csak ráncokat), mint a vizbefuló szalmaszálakat. Ketyeg künt az is már, az őszi bogár: lefutott, le ujra, hányadszor, a Nyár! Számol szerte percet: zörg a ház körül: jár a szám-tudatlan őrült óramü. Zörgött vala véle versenyt, mintha csak tegnap hiúz, párduc, medve s – karmosabb fegyverével – büszkén (most eszelte ki) kőbaltával immár szomszéd törzsbeli. Védtelen elődök futást-pihegő törzsök fia elfult szivvel fülel ő: hallga, eljut bár végpanasz úgy ide, (hány határon át!) ne hallja senkise!? Hall pissz-t néha rá jajt, mely bár fojtva szól, bömböl mégis oly mult nádasaiból, hol még ama főtlen hős el-elüget, nem riasztva már csak hegyes eb-fület. A niklai zord, a csekei esős – ujra az a nyéki dúlt-szüretü ősz, ujra (ujra!) a csucsai csupa kár – kár-kár-szavu kert az országnyi határ?! Neszel néha mégis föl (épp ha recseg aszu ág és dül agg törzs): épitenek? Zeng a gyerekkor: ácsol tündér-falut tavaszi erdőben a megtért kakuk! (Higgye az a vén csak: jótét szellemek dolgaképp rakatik már oly mennyezet, gyül mely alá öt felől úgy pőre nép, mint juhnyáj, mit fagytól teste hője véd!)