A fönn lengő holdhoz

Falusi gangról nézem: kerekül   óriásra december holdja oly szűzi gőggel, mintha ember   nem hágta volna. Tudassam ujra vele, hogy mi érte? A   kutyák régi lázzal ugatnak. Száll csak a régi dölyffel hű egében   alvó falunknak. Hárfát hol penget ma Dávid király?   Cecilia hol hegedülget? Isteneink egy állomással   arrébb repültek. Új hadi célért, tudós adatért,   hány láb fog még rajtad tapodni? Szememből hála néz rád! És kezem kész   koszorút dobni. Nekem a régi vagy! Még istenibb,   hogy közelibb, hogy – emberibb! Sappho szerelmes holdja! Vért-köpő   Vitézünk virrasztó cselédje. Börtönpriccsekhez surranó fény,   Batsányi mécse! Röpít hajód mást a jövőbe – lásd –   engem a multba ringat. Honnan jössz? Arról vesd föl egyszer fátylát   a titkaidnak. S ti csillagok, mit fedtek föl, ha majd   legszélsőtökre jutva eseng az ember még merészebb   további utra?! Parányok vagyunk, vagy hatalmasok?   Lesz válasz végre? Vagy száll lángelme- s kutya-bú örökké   párban az égre? Nő s nő az űr! De akár törpülünk   benne, akár növekszünk: nincs hátra! Föl! Ha előre törünk, ha   vert éhes had, menekszünk! …Szó, szó: vau! vau! Lesvén (mint hajdan ő, a   gondolás, bús világfi): tudsz-e, mint pont az i-n, majd egy kis úzdi   fatornyon is megállni?