Tegező idő

Az a közhuszár-kard, amelyet – lecsatolván –

a szabadságos katona

kérőn kinyujtott kezembe adott:

nagyjából egy termetű volt velem.

Állammal a markolaton

nyeltem távolság-tágító beszédét,

város-csodákig el-láttató szavait

a kék-piros mundérban is szerény

juhászlegénynek,

a tisztelgő rokonnak,

míg nem-messze a Péter-Pál napi búcsú

réztrombitái szóltak

s a tűzhelyről szállt már a fánk szaga.

Most nagyjából a volt bojtár-legény,

ma nyugdíjas juh-gondozó (Rácegresen)

olyan magas, mint akkor az a kard volt –

amelyet kérésemre aztán

félig ki is vontak, de rögtön

akár azt a messzi varázs-világot

fényeivel, veszélyeivel

vas-hüvelyébe visszadugtak

lisztes kezü anyánk szavára.

Araráti-matuzsálemi tájra

szolgál ugyanaz a lazsnakos ajtó

ám hogy ma is én magázom őt s ő tegez

a – „Csak megvan, Pali bátyám” – „De lám, te is, öcsém”

hű mérlegjátéka szivemről

egy-egy percre (de ujra s ujra)

évtizedeket sulytalanit.