A gépész fiának fülével
Pöfögésével egy diesel-motor, |
kattogásával egy malomkerék, |
csöngésükkel szorgos kovácsmühelyi üllők |
csépelték messze az időt, az érve-érlelőt, |
a napközit: az embernek valót, kivervén |
(mint akkor még a gazdák is, kézicséppel) |
magvat belőle, „életet”, izlelhetőt – |
Aztán, nagy ritkán, még távolibb vonatok. |
|
Nem mentek üresen a nappalok |
e régi tájban, mely úgy szülte meg |
az embert, hogy helyben föl is nevelje! |
Így e vízmalmok, cséplőgépek, gőzfürészek |
mintegy zsákokba számlálták a perceket |
– a meleg évszakok szapora perceit! – |
s így ősszel a komoly apák a csűr felé |
buzaszem-milliókkal vállukon |
sebezhetetlen hősökként haladtak, |
sőt valamiképp halhatatlanul, miközben |
kint a megint esős határban őslényszerüen |
dohogtak és dülöngtek párosával |
az óriás szántó-lokomobilok! |
|
|
Estefelé a munkájuk-tudó zajok |
sorra – mintegy intésre – megcsöndesültek, |
aztán az éjben már, úgy elheverve |
egymás mellett, mint az ökrök a karámban, |
füleltek dolog-inditó uj tülkölést. |
|
Ha kedvező szél fútt, hajnal felé |
nagy messze megrándult a láthatáron |
s kigyódobálódzással átvonaglott |
a még homályos égen s épp olyan szivünkön |
egy-egy világszéli harangszó. |
Borjádról, Pálfáról, Bikácsról! |
|
|
|
|