Várakozások

Várakoztam. Talpammal vertem a földet: iparkodj, jövő! Fektéből csökönyös bivalyt, rugdaltam rest Históriánkat. Fölvevő irodák előtt vártam izzasztó napsütésben. Jártam le s föl előszobákban, nem másként, mint rács közt a vad. Áttetsző kezével kezemben vártam ősz mesterem halálát, fölfogni még akkor se birván, hogy lehet úgy, hogy nincs remény. Vártam itélethirdetésre. Vártam rendőri vallatásra, míg – csattanás és – fölüvöltött, akit előttem bevezettek. Vártam személyadataimmal nem zsebemben, csak koponyámban, sorozó bizottsági döntést kézzel födve férfiasságom. Vártam klinika folyosóján szövettani megállapitást. Vártam gránát-találta háznak pincéjében, ledől-e ránk is? De meddig lehet várakozni? Meddig szabad még várakozni, ha árulás lehet a várás, ha várakozni: gyávaság? Hittem, hogy mint idomított eb, a végzet megnevelhető. Várakozni, szinte vakon, hisz várakozni a végső bástya. Várni, az a mustból a bor. Várni, az a kenyér, ahogy kel. Várni, a rend jut uralomra. Várni, hisz rossz is elmaradhat. Elfult szívvel vártam a lányra, lépjen ki már a varrodából; egy kis megváltás szállt felém, mig futtában föltette kalapját. Rabtartóm volt, szoros pórázú, mind, mind, aki megváratott, aki magamtól visszatartott. Örömre is kinlódva vártam. Vártam anyámra: hazahúz majd a behavazott iskolából szánkón a szél-örvényes pusztán. Vártam gőzhajók érkezését. Vártunk vissza katonatestvért, hadifoglyot és számüzöttet. Vártam jó hírt szülőszobából. Vártam légiriadó végét. Várakozni: zabla a szájban. De pezsdítő korty szesz is. Várok és várok. Hogy befutnak, mint vonatok, új események, föllépek és már mozdulatlan szállok rég áhított hazába. Mint fennsikon az árvalányhaj, lengnek az ősz fürtök a szélben. Magányosul a vén. De vár még. Mit vár? Ne kérdezd. Nem halált. Szeretem a gyümölcsfát, melyen előbb van virág, mint levél. Vártam, hogy mint a rügy s a bimbó versenyt fakadjon tett s igéret. Vártam úgy: puskacső meredt rám és puskacsőnél hidegebben hiúz-szeme az ölhetnéknek. Vártam még egy, még egy, még egy szót. Vártam s lapult, s dermedt, de bárhogy: úgy várt, vert szivem, mint akit nem semmisít meg az a perc sem, csak rettentőkről okosít meg. Várni: madár így lesz tojásból, szorongásból szárnyaló eszme, csak őrizd a keltető fészket, tartsd forrón a várakozást. Profécia nemcsak komor van. Voltak jót jósló szellemek. Szálltak máglyától is, keresztről biztató szavak, dacolók. Várt a család esőt, majd épp úgy napsütést a kukoricára; mint a szív-verés: igen és nem, úgy vár élő ellenkezőt is. Néztem az utca-sarki órán konokan hogyan közelített, kitépett pókláb-rándulással, mi el volt rendelve reánk. Várni: légvétel a jövőből. Maholnap nem lesz hirmondó sem közülünk, akik hangos szóval nyaggattuk a sorsot, akár apánkat, ha városba készült. Vártam ágyamban forgolódva torony s kakas szavát az éjben s szólni fog tovább a kakas és őrködni fognak a tornyok. Előbb csak egy-egy bontott szárnyat kortársaim madár-rajából. De most már zeng az egész erdő. Ürülnek a fészkek, az odvak. Csak együtt várni volt vigasz, tettre készen ama Jövendőt! Egy-egy nemzedék: egy közös várakozás. Nem lesz hiába várakozni, élesztgettem hülő türelmem, forrnak, mint tűzlapon a bögrék, főnek nyers tervek ehetővé. Lobog a tél őszült hajával, mereszt véres szemet a Nap. De nem mindig az lesz a holnap; tegnapok futnak ilyen arccal. Azokkal vagyok egyívásu, kikkel egy-egy diadalt vártunk; velük lettem testvériségben és árvaságban. A közös baj, közös remény legvérszerintibb két szülőnk. Ahogyan a méhből a magzat, úgy tartunk egyre uj világba. Nem holt szakadék minden várás. Szeliditettem Dánielként oroszlánt szövetségesemmé és szörny esélyt Józsefként kútban. Valami magyarázatot vártam mégis: mi végre várunk? Várakozni: maga az élet? Mert hinni tud, ki várni tud? Lobog a tél őszült hajával. Hátrálna barlangba a szív. Könnyén át fürkész ki a szem. Zárul a száj: melegét menti. Nemcsak a te akaratod hat irányként abban, ami jő! Dolgoznak titkos viszonyok lent, lentebb, mint tűz, föld, jég alatt. Mint horográndulást a horgász, lestem, mit ad föl az a mély is, hova leszállnunk a halál tilt. Szivemet kapkodta a sodrás. Sok várható még mi magunktól. Megszólalnak, mint kisdedek, kompjuterek, számoló-gépek. Jöhetnek nem-várt válaszok. Vártam érveimnek hatását fagyos szemben, fa-szálkás arcon. Feszengve az emberi bőrben, összevont szemölddel, szivósan. Robbantott sziklát, trónokat szívbe fojtott türelmetlenség. Forgatott malmot jó búzának habzó harag, sziszegő bosszú. Vártam konokan, mint a fényre, a csititóra a beteg, ha dereng a kórházi ablak, s valahol már ajtók csapódnak. Szalad a tél szürke hajával. Őrzi melegét a csukott száj. De nyílik, lélegezni kell, szívni kell így-úgy a világot. Vártam csak még egy perc halasztást. Vártam, ne legyen több halasztás. Megtanultam állatként várni és hogy ne várjak, mint az állat. Vártam levél s pénz érkezését, sorsdöntő telefonhivást. Vártam női zokogás végét, utolsó villamost esőben.