Kik jöttök, évek – évek?…

Egy év után vonok versre papírt elébem.   Költeni – mit lehet? Visszanéz a betű rám, fekete a fehéren:   mi lesz – végrendelet? Különös testamentum! Magamnak is titok még,   hogy kikre mit hagyok: hogy végső vallomásként szivemből mi iródnék,   ha „ihletet” kapok. Jó volt-e, rossz-e élni? Hol ezt, hol azt sugallja   a perc, mely épp repül s a vén száj változóbban, akár a kisded ajka   fintorul és derül, aszerint, hogy viharba suhan-e ama Sajka,   vagy napfénybe kerül. Ura vagyok-e még szavaimnak? Beszélek,   fülelve, hogy konok szivem vall-e még híven? Vagy – kín közt – már a Végzet   megtört foglya locsog? Kik jöttök, évek – évek? ne csigázva, oh pribékek,   csínján vallassatok. Úgy igaz: nincs, hogy ennyi – s ilyen! – utak után ne   tudja titkát a vén: miért is nem terül el, sőt lépdel még tovább? Te   beszéld ki, Költemény!