Arc és nyom

 

 

 

 

Kik jöttök, évek – évek?…

Egy év után vonok versre papírt elébem.
 
Költeni – mit lehet?
Visszanéz a betű rám, fekete a fehéren:
 
mi lesz – végrendelet?
Különös testamentum! Magamnak is titok még,
 
hogy kikre mit hagyok:
hogy végső vallomásként szivemből mi iródnék,
 
ha „ihletet” kapok.
Jó volt-e, rossz-e élni? Hol ezt, hol azt sugallja
 
a perc, mely épp repül
s a vén száj változóbban, akár a kisded ajka
 
fintorul és derül,
aszerint, hogy viharba suhan-e ama Sajka,
 
vagy napfénybe kerül.
Ura vagyok-e még szavaimnak? Beszélek,
 
fülelve, hogy konok
szivem vall-e még híven? Vagy – kín közt – már a Végzet
 
megtört foglya locsog?
Kik jöttök, évek – évek? ne csigázva, oh pribékek,
 
csínján vallassatok.
Úgy igaz: nincs, hogy ennyi – s ilyen! – utak után ne
 
tudja titkát a vén:
miért is nem terül el, sőt lépdel még tovább? Te
 
beszéld ki, Költemény!

 

 

 

Várakozások

Várakoztam. Talpammal vertem
a földet: iparkodj, jövő!
Fektéből csökönyös bivalyt,
rugdaltam rest Históriánkat.
Fölvevő irodák előtt
vártam izzasztó napsütésben.
Jártam le s föl előszobákban,
nem másként, mint rács közt a vad.
Áttetsző kezével kezemben
vártam ősz mesterem halálát,
fölfogni még akkor se birván,
hogy lehet úgy, hogy nincs remény.
Vártam itélethirdetésre.
Vártam rendőri vallatásra,
míg – csattanás és – fölüvöltött,
akit előttem bevezettek.
Vártam személyadataimmal
nem zsebemben, csak koponyámban,
sorozó bizottsági döntést
kézzel födve férfiasságom.
Vártam klinika folyosóján
szövettani megállapitást.
Vártam gránát-találta háznak
pincéjében, ledől-e ránk is?
De meddig lehet várakozni?
Meddig szabad még várakozni,
ha árulás lehet a várás,
ha várakozni: gyávaság?
Hittem, hogy mint idomított eb,
a végzet megnevelhető.
Várakozni, szinte vakon, hisz
várakozni a végső bástya.
Várni, az a mustból a bor.
Várni, az a kenyér, ahogy kel.
Várni, a rend jut uralomra.
Várni, hisz rossz is elmaradhat.
Elfult szívvel vártam a lányra,
lépjen ki már a varrodából;
egy kis megváltás szállt felém, mig
futtában föltette kalapját.
Rabtartóm volt, szoros pórázú,
mind, mind, aki megváratott,
aki magamtól visszatartott.
Örömre is kinlódva vártam.
Vártam anyámra: hazahúz majd
a behavazott iskolából
szánkón a szél-örvényes pusztán.
Vártam gőzhajók érkezését.
Vártunk vissza katonatestvért,
hadifoglyot és számüzöttet.
Vártam jó hírt szülőszobából.
Vártam légiriadó végét.
Várakozni: zabla a szájban.
De pezsdítő korty szesz is.
Várok és várok. Hogy befutnak,
mint vonatok, új események,
föllépek és már mozdulatlan
szállok rég áhított hazába.
Mint fennsikon az árvalányhaj,
lengnek az ősz fürtök a szélben.
Magányosul a vén. De vár még.
Mit vár? Ne kérdezd. Nem halált.
Szeretem a gyümölcsfát, melyen
előbb van virág, mint levél.
Vártam, hogy mint a rügy s a bimbó
versenyt fakadjon tett s igéret.
Vártam úgy: puskacső meredt rám
és puskacsőnél hidegebben
hiúz-szeme az ölhetnéknek.
Vártam még egy, még egy, még egy szót.
Vártam s lapult, s dermedt, de bárhogy:
úgy várt, vert szivem, mint akit
nem semmisít meg az a perc sem,
csak rettentőkről okosít meg.
Várni: madár így lesz tojásból,
szorongásból szárnyaló eszme,
csak őrizd a keltető fészket,
tartsd forrón a várakozást.
Profécia nemcsak komor van.
Voltak jót jósló szellemek.
Szálltak máglyától is, keresztről
biztató szavak, dacolók.
Várt a család esőt, majd épp úgy
napsütést a kukoricára;
mint a szív-verés: igen és nem,
úgy vár élő ellenkezőt is.
Néztem az utca-sarki órán
konokan hogyan közelített,
kitépett pókláb-rándulással,
mi el volt rendelve reánk.
Várni: légvétel a jövőből.
Maholnap nem lesz hirmondó sem
közülünk, akik hangos szóval
nyaggattuk a sorsot, akár
apánkat, ha városba készült.
Vártam ágyamban forgolódva
torony s kakas szavát az éjben
s szólni fog tovább a kakas
és őrködni fognak a tornyok.
Előbb csak egy-egy bontott szárnyat
kortársaim madár-rajából.
De most már zeng az egész erdő.
Ürülnek a fészkek, az odvak.
Csak együtt várni volt vigasz,
tettre készen ama Jövendőt!
Egy-egy nemzedék: egy közös
várakozás.
Nem lesz hiába várakozni,
élesztgettem hülő türelmem,
forrnak, mint tűzlapon a bögrék,
főnek nyers tervek ehetővé.
Lobog a tél őszült hajával,
mereszt véres szemet a Nap.
De nem mindig az lesz a holnap;
tegnapok futnak ilyen arccal.
Azokkal vagyok egyívásu,
kikkel egy-egy diadalt vártunk;
velük lettem testvériségben
és árvaságban.
A közös baj, közös remény
legvérszerintibb két szülőnk.
Ahogyan a méhből a magzat,
úgy tartunk egyre uj világba.
Nem holt szakadék minden várás.
Szeliditettem Dánielként
oroszlánt szövetségesemmé
és szörny esélyt Józsefként kútban.
Valami magyarázatot
vártam mégis: mi végre várunk?
Várakozni: maga az élet?
Mert hinni tud, ki várni tud?
Lobog a tél őszült hajával.
Hátrálna barlangba a szív.
Könnyén át fürkész ki a szem.
Zárul a száj: melegét menti.
Nemcsak a te akaratod hat
irányként abban, ami jő!
Dolgoznak titkos viszonyok lent,
lentebb, mint tűz, föld, jég alatt.
Mint horográndulást a horgász,
lestem, mit ad föl az a mély is,
hova leszállnunk a halál tilt.
Szivemet kapkodta a sodrás.
Sok várható még mi magunktól.
Megszólalnak, mint kisdedek,
kompjuterek, számoló-gépek.
Jöhetnek nem-várt válaszok.
Vártam érveimnek hatását
fagyos szemben, fa-szálkás arcon.
Feszengve az emberi bőrben,
összevont szemölddel, szivósan.
Robbantott sziklát, trónokat
szívbe fojtott türelmetlenség.
Forgatott malmot jó búzának
habzó harag, sziszegő bosszú.
Vártam konokan, mint a fényre,
a csititóra a beteg,
ha dereng a kórházi ablak,
s valahol már ajtók csapódnak.
Szalad a tél szürke hajával.
Őrzi melegét a csukott száj.
De nyílik, lélegezni kell,
szívni kell így-úgy a világot.
Vártam csak még egy perc halasztást.
Vártam, ne legyen több halasztás.
Megtanultam állatként várni
és hogy ne várjak, mint az állat.
Vártam levél s pénz érkezését,
sorsdöntő telefonhivást.
Vártam női zokogás végét,
utolsó villamost esőben.

 

 

 

Fémjelző idő

Arc és nyom
Pénzen császárfőt, midőn már kopottan
 
fintorodik,
s kőarcot, mit porlasztó Nap s zúzó Fagy
 
cizellál, finomit:
láttam máson is a Perc meg a Korszak
 
kemény fog- s kéznyomait.
S dalokból is! – mennyi szépség, erősség
 
tűnik elő
(s igazság így!) – ha hozzányúl az ember
 
után még az idő;
úgy vers a vers, ha már neve-nincs száll föl
 
s hull, mint közkincs eső.
Eltünt a bölény, de az ősi barlang
 
falán a kép
kiált, idáig, tollamig, te is csapd
 
át a halál szivét!
Küzd a vár és küzd az oltár, amig csak
 
egy szép romkövük ép.
Beszélj öreg arc tükrömben. Csatázz csak
 
hűre kopott,
fogdosott, mocskolt szív, tán fölemel még,
 
ki eldobott;
bámul a földnép s bán – hogy összetörték –
 
aranyon Arcot (és Nyomot).

 

 

 

Kisértet

Ma délelőtt a lég üvegszerű.
Üvegfalon s új üvegfalon át
ámulva lépdelek,
hogy – este bár szívem majd szétrepedt –
ládd
mily egyszerű
élni csodát,
élni tovább.

 

 

 

Hódolat a szigeti Zrínyinek

Elvész ki megadja magát. El az is. Tehát
vissza a csűrt-csavart föltételekkel is, hogy
„szabad elvonulás” meg „biztosíték” –
A fölvonulás útjába esik a vár.
Meg kell szerezni; tudjuk; selyemzsinóros parancs. Tehát
bármily esetben az várhat, ami
Temesvárnál Losonczira – Tehát
tehát, tehát – nyújtsd még egy töltetért
poharadat a szivélyes háziasszony üvege alá,
fogadd el a készséges ifjútól ezuttal is
cigarettádra a tüzet
s lebegj, mintegy a füst hullámán, ringatódz
a tájékozott társaság,
az emelkedett társalgás hab-mormolásain, hogy
mi is az uj lirai és drámai
jelképiség Beckett (és Maeterlinck) nyomán –
csak nem megadni magadat egy másodpercre sem,
egy tized-másodpercre sem,
nem egy barázdát sem, egy talpalatnyi
hátrálást sem, függetlenül, hogy
jő-e vagy nem a császár fölmentő hada,
van-e had egyáltalán, van-e császár,
legyen magadé a halálod,
az legalább a lenti locsogások,
a fenti árulások közepette.

 

 

 

Mi készül?

Nem bizonyítja a régi hitellel
a falilámpa, a tűzhely, az óra,
hogy a vizsgáztató próbák után is
kitartanak velünk; hogy érvényes a vásár,
a rabszolga-piaci, mely után
hozzánk kerültek. Állong félszegen
a ruhásszekrény s jó igavonóként
láb-váltva szinte az asztal. Fülelnek,
főleg (a székek is), ha szól a rádió.
Hadüzenet vajon, az ismert indulókkal,
hogy száguldjanak ismét a lakásból
szétfröccsentve az ablaküveget?
Vagy himnusz mégis? Távoli iskola-dalkör?
Fülel a teljhatalmú gazda.

 

 

 

Sistergő rózsa

Kései rózsa korai hóból
kinyúlva vissza a nyárnak hódol,
véreres szemmel pillogat
keringő hó alatt.
Jeges rajukkal hogy be ne lepnék,
űzné a fehér darazsat, lepkét:
ő itt a Nap, a hű Meleg!
Úgy pusztul – szinte sistereg.
Na és te? És te? Küld fagyos eszmét
nyári szivünkre zúzós öregség.
Pillog a szív – nincs tél, ami
nem korai!
…Hull, hull a hó s fog hullni csak eztán.
Fejet dug, fart vet a nyáj a pusztán.
S pásztora? láttad utazó:
gyúrta síremléknek a hó!…
 

Tihany, 1974. XII. 28.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]