Különös testamentum¹

1977

Arc és nyom

Kik jöttök, évek – évek?…

Egy év után vonok versre papírt elébem.

Költeni – mit lehet?

Visszanéz a betű rám, fekete a fehéren:

mi lesz – végrendelet?

Különös testamentum! Magamnak is titok még,

hogy kikre mit hagyok:

hogy végső vallomásként szivemből mi iródnék,

ha „ihletet” kapok.

Jó volt-e, rossz-e élni? Hol ezt, hol azt sugallja

a perc, mely épp repül

s a vén száj változóbban, akár a kisded ajka

fintorul és derül,

aszerint, hogy viharba suhan-e ama Sajka,

vagy napfénybe kerül.

Ura vagyok-e még szavaimnak? Beszélek,

fülelve, hogy konok

szivem vall-e még híven? Vagy – kín közt – már a Végzet

megtört foglya locsog?

Kik jöttök, évek – évek? ne csigázva, oh pribékek,

csínján vallassatok.

Úgy igaz: nincs, hogy ennyi – s ilyen! – utak után ne

tudja titkát a vén:

miért is nem terül el, sőt lépdel még tovább? Te

beszéld ki, Költemény!

Várakozások

Várakoztam. Talpammal vertem

a földet: iparkodj, jövő!

Fektéből csökönyös bivalyt,

rugdaltam rest Históriánkat.

Fölvevő irodák előtt

vártam izzasztó napsütésben.

Jártam le s föl előszobákban,

nem másként, mint rács közt a vad.

Áttetsző kezével kezemben

vártam ősz mesterem halálát,

fölfogni még akkor se birván,

hogy lehet úgy, hogy nincs remény.

Vártam itélethirdetésre.

Vártam rendőri vallatásra,

míg – csattanás és – fölüvöltött,

akit előttem bevezettek.

Vártam személyadataimmal

nem zsebemben, csak koponyámban,

sorozó bizottsági döntést

kézzel födve férfiasságom.

Vártam klinika folyosóján

szövettani megállapitást.

Vártam gránát-találta háznak

pincéjében, ledől-e ránk is?

De meddig lehet várakozni?

Meddig szabad még várakozni,

ha árulás lehet a várás,

ha várakozni: gyávaság?

Hittem, hogy mint idomított eb,

a végzet megnevelhető.

Várakozni, szinte vakon, hisz

várakozni a végső bástya.

Várni, az a mustból a bor.

Várni, az a kenyér, ahogy kel.

Várni, a rend jut uralomra.

Várni, hisz rossz is elmaradhat.

Elfult szívvel vártam a lányra,

lépjen ki már a varrodából;

egy kis megváltás szállt felém, mig

futtában föltette kalapját.

Rabtartóm volt, szoros pórázú,

mind, mind, aki megváratott,

aki magamtól visszatartott.

Örömre is kinlódva vártam.

Vártam anyámra: hazahúz majd

a behavazott iskolából

szánkón a szél-örvényes pusztán.

Vártam gőzhajók érkezését.

Vártunk vissza katonatestvért,

hadifoglyot és számüzöttet.

Vártam jó hírt szülőszobából.

Vártam légiriadó végét.

Várakozni: zabla a szájban.

De pezsdítő korty szesz is.

Várok és várok. Hogy befutnak,

mint vonatok, új események,

föllépek és már mozdulatlan

szállok rég áhított hazába.

Mint fennsikon az árvalányhaj,

lengnek az ősz fürtök a szélben.

Magányosul a vén. De vár még.

Mit vár? Ne kérdezd. Nem halált.

Szeretem a gyümölcsfát, melyen

előbb van virág, mint levél.

Vártam, hogy mint a rügy s a bimbó

versenyt fakadjon tett s igéret.

Vártam úgy: puskacső meredt rám

és puskacsőnél hidegebben

hiúz-szeme az ölhetnéknek.

Vártam még egy, még egy, még egy szót.

Vártam s lapult, s dermedt, de bárhogy:

úgy várt, vert szivem, mint akit

nem semmisít meg az a perc sem,

csak rettentőkről okosít meg.

Várni: madár így lesz tojásból,

szorongásból szárnyaló eszme,

csak őrizd a keltető fészket,

tartsd forrón a várakozást.

Profécia nemcsak komor van.

Voltak jót jósló szellemek.

Szálltak máglyától is, keresztről

biztató szavak, dacolók.

Várt a család esőt, majd épp úgy

napsütést a kukoricára;

mint a szív-verés: igen és nem,

úgy vár élő ellenkezőt is.

Néztem az utca-sarki órán

konokan hogyan közelített,

kitépett pókláb-rándulással,

mi el volt rendelve reánk.

Várni: légvétel a jövőből.

Maholnap nem lesz hirmondó sem

közülünk, akik hangos szóval

nyaggattuk a sorsot, akár

apánkat, ha városba készült.

Vártam ágyamban forgolódva

torony s kakas szavát az éjben

s szólni fog tovább a kakas

és őrködni fognak a tornyok.

Előbb csak egy-egy bontott szárnyat

kortársaim madár-rajából.

De most már zeng az egész erdő.

Ürülnek a fészkek, az odvak.

Csak együtt várni volt vigasz,

tettre készen ama Jövendőt!

Egy-egy nemzedék: egy közös

várakozás.

Nem lesz hiába várakozni,

élesztgettem hülő türelmem,

forrnak, mint tűzlapon a bögrék,

főnek nyers tervek ehetővé.

Lobog a tél őszült hajával,

mereszt véres szemet a Nap.

De nem mindig az lesz a holnap;

tegnapok futnak ilyen arccal.

Azokkal vagyok egyívásu,

kikkel egy-egy diadalt vártunk;

velük lettem testvériségben

és árvaságban.

A közös baj, közös remény

legvérszerintibb két szülőnk.

Ahogyan a méhből a magzat,

úgy tartunk egyre uj világba.

Nem holt szakadék minden várás.

Szeliditettem Dánielként

oroszlánt szövetségesemmé

és szörny esélyt Józsefként kútban.

Valami magyarázatot

vártam mégis: mi végre várunk?

Várakozni: maga az élet?

Mert hinni tud, ki várni tud?

Lobog a tél őszült hajával.

Hátrálna barlangba a szív.

Könnyén át fürkész ki a szem.

Zárul a száj: melegét menti.

Nemcsak a te akaratod hat

irányként abban, ami jő!

Dolgoznak titkos viszonyok lent,

lentebb, mint tűz, föld, jég alatt.

Mint horográndulást a horgász,

lestem, mit ad föl az a mély is,

hova leszállnunk a halál tilt.

Szivemet kapkodta a sodrás.

Sok várható még mi magunktól.

Megszólalnak, mint kisdedek,

kompjuterek, számoló-gépek.

Jöhetnek nem-várt válaszok.

Vártam érveimnek hatását

fagyos szemben, fa-szálkás arcon.

Feszengve az emberi bőrben,

összevont szemölddel, szivósan.

Robbantott sziklát, trónokat

szívbe fojtott türelmetlenség.

Forgatott malmot jó búzának

habzó harag, sziszegő bosszú.

Vártam konokan, mint a fényre,

a csititóra a beteg,

ha dereng a kórházi ablak,

s valahol már ajtók csapódnak.

Szalad a tél szürke hajával.

Őrzi melegét a csukott száj.

De nyílik, lélegezni kell,

szívni kell így-úgy a világot.

Vártam csak még egy perc halasztást.

Vártam, ne legyen több halasztás.

Megtanultam állatként várni

és hogy ne várjak, mint az állat.

Vártam levél s pénz érkezését,

sorsdöntő telefonhivást.

Vártam női zokogás végét,

utolsó villamost esőben.

Fémjelző idő

Arc és nyom

Pénzen császárfőt, midőn már kopottan

fintorodik,

s kőarcot, mit porlasztó Nap s zúzó Fagy

cizellál, finomit:

láttam máson is a Perc meg a Korszak

kemény fog- s kéznyomait.

S dalokból is! – mennyi szépség, erősség

tűnik elő

(s igazság így!) – ha hozzányúl az ember

után még az idő;

úgy vers a vers, ha már neve-nincs száll föl

s hull, mint közkincs eső.

Eltünt a bölény, de az ősi barlang

falán a kép

kiált, idáig, tollamig, te is csapd

át a halál szivét!

Küzd a vár és küzd az oltár, amig csak

egy szép romkövük ép.

Beszélj öreg arc tükrömben. Csatázz csak

hűre kopott,

fogdosott, mocskolt szív, tán fölemel még,

ki eldobott;

bámul a földnép s bán – hogy összetörték –

aranyon Arcot (és Nyomot).

Kisértet

Ma délelőtt a lég üvegszerű.

Üvegfalon s új üvegfalon át

ámulva lépdelek,

hogy – este bár szívem majd szétrepedt –

ládd

mily egyszerű

élni csodát,

élni tovább.

Hódolat a szigeti Zrínyinek

Elvész ki megadja magát. El az is. Tehát

vissza a csűrt-csavart föltételekkel is, hogy

„szabad elvonulás” meg „biztosíték” –

A fölvonulás útjába esik a vár.

Meg kell szerezni; tudjuk; selyemzsinóros parancs. Tehát

bármily esetben az várhat, ami

Temesvárnál Losonczira – Tehát

tehát, tehát – nyújtsd még egy töltetért

poharadat a szivélyes háziasszony üvege alá,

fogadd el a készséges ifjútól ezuttal is

cigarettádra a tüzet

s lebegj, mintegy a füst hullámán, ringatódz

a tájékozott társaság,

az emelkedett társalgás hab-mormolásain, hogy

mi is az uj lirai és drámai

jelképiség Beckett (és Maeterlinck) nyomán –

csak nem megadni magadat egy másodpercre sem,

egy tized-másodpercre sem,

nem egy barázdát sem, egy talpalatnyi

hátrálást sem, függetlenül, hogy

jő-e vagy nem a császár fölmentő hada,

van-e had egyáltalán, van-e császár,

legyen magadé a halálod,

az legalább a lenti locsogások,

a fenti árulások közepette.

Mi készül?

Nem bizonyítja a régi hitellel

a falilámpa, a tűzhely, az óra,

hogy a vizsgáztató próbák után is

kitartanak velünk; hogy érvényes a vásár,

a rabszolga-piaci, mely után

hozzánk kerültek. Állong félszegen

a ruhásszekrény s jó igavonóként

láb-váltva szinte az asztal. Fülelnek,

főleg (a székek is), ha szól a rádió.

Hadüzenet vajon, az ismert indulókkal,

hogy száguldjanak ismét a lakásból

szétfröccsentve az ablaküveget?

Vagy himnusz mégis? Távoli iskola-dalkör?

Fülel a teljhatalmú gazda.

Sistergő rózsa

Kései rózsa korai hóból

kinyúlva vissza a nyárnak hódol,

véreres szemmel pillogat

keringő hó alatt.

Jeges rajukkal hogy be ne lepnék,

űzné a fehér darazsat, lepkét:

ő itt a Nap, a hű Meleg!

Úgy pusztul – szinte sistereg.

Na és te? És te? Küld fagyos eszmét

nyári szivünkre zúzós öregség.

Pillog a szív – nincs tél, ami

nem korai!

…Hull, hull a hó s fog hullni csak eztán.

Fejet dug, fart vet a nyáj a pusztán.

S pásztora? láttad utazó:

gyúrta síremléknek a hó!…

Tihany, 1974. XII. 28.

Állomások hosszán

Egy rokkant jegenyéhez

Haladunk; mindenki öcsénknek,

húgunknak marad el.

Aztán: nincs itt sem több rokon-ház.

Csak egy-egy fa felel.

Előtted kocsiztam apámmal:

tisztelegsz, jegenye?

Visszatisztelgek, ifjuságom

utolsó őrszeme.

Hol vannak bajtársaid? Akkor

még egész sorfal állt.

Míg el voltam, ki veszített még

itt is – itt is! – csatát!

Szabadjára ki eresztette

a vad-bika halált?

(Ugyanazon a papíron:

Az idő nem úgy győz,

hogy multtá lustul a jelen:

a jövő lesz vad-eleven

és vág a földhöz.)

A gépész fiának fülével

1

Pöfögésével egy diesel-motor,

kattogásával egy malomkerék,

csöngésükkel szorgos kovácsmühelyi üllők

csépelték messze az időt, az érve-érlelőt,

a napközit: az embernek valót, kivervén

(mint akkor még a gazdák is, kézicséppel)

magvat belőle, „életet”, izlelhetőt –

Aztán, nagy ritkán, még távolibb vonatok.

Nem mentek üresen a nappalok

e régi tájban, mely úgy szülte meg

az embert, hogy helyben föl is nevelje!

Így e vízmalmok, cséplőgépek, gőzfürészek

mintegy zsákokba számlálták a perceket

– a meleg évszakok szapora perceit! –

s így ősszel a komoly apák a csűr felé

buzaszem-milliókkal vállukon

sebezhetetlen hősökként haladtak,

sőt valamiképp halhatatlanul, miközben

kint a megint esős határban őslényszerüen

dohogtak és dülöngtek párosával

az óriás szántó-lokomobilok!

2

Estefelé a munkájuk-tudó zajok

kötelességük teljesitvén

sorra – mintegy intésre – megcsöndesültek,

aztán az éjben már, úgy elheverve

egymás mellett, mint az ökrök a karámban,

füleltek dolog-inditó uj tülkölést.

Ha kedvező szél fútt, hajnal felé

nagy messze megrándult a láthatáron

s kigyódobálódzással átvonaglott

a még homályos égen s épp olyan szivünkön

egy-egy világszéli harangszó.

Borjádról, Pálfáról, Bikácsról!

Correspondances, összefüggések, megfelelések, csatlakozások, ráütések Dél-Tolnában

1

Tevékeny év

Végigment incselegve a szöllővesszőben a nyár.

Végigment Bépapnéban is – most mit tegyen?

Zúg Boreas! Esik!… Eresz alá beáll (a nyár),

benéz a könnyük-szipogó ablaküvegeken.

2

Honnan a dédszülők rajzása folyt

Vaskerítéses fehér kriptasor

minden utca a csinos faluban.

A rózsa szagtalan: nincs ráhajolni legénybajszos orr.

Menyecske sincs; az udvar mennydörögve gyermek-zajtalan.

3

Gyöngy-fűző fonal

Kinéz a szolgálatba kapkodva készülő

busz-kalauz rokon; veszi sapkáját, tarsolyát.

Nyár, ősz, tél, tavasz őt így várja, percre: végül ő

az értelem, mely rajtuk cél-tudva marsol át.

4

Ámen

Átment a nyár – bár megdöccenve egy kicsit

a kisebb B.-Pap lányon is; de átment.

A durcás száj helyett a szem mondja az áment,

hogy férjhez napa házába viszik.

5

Elhagyott őrszem

Favágó-nagy kezében piciny pipája megkopott

szárával, mely iránytü-érzékenyen jár, ez a pap,

mert ajtaján bajával egy lélek már be nem kopog,

vénen végleg Urára s dohányára marad.

6

Dupla út

Lányom, feleségem jókedvvel utazik

egy kocsiban, mégis más-más uton velem.

Fúlok, szédülök, úgy veti kátyuit

szüntelen énelém a zord történelem.

7

Százas sebességgel

Dalmand s Ürög között, ahol valamikor

a néptelen pusztákon szinte a sír alól

sírt föl Bartóknak egy nép: szép szántók; ház sehol;

a szélvédő sípol csak, a gyorsaság dalol.

Megpihenés

Tihanyi ágyban újra! Bánya-mély

antracit-éj.

Hallom a habok puha futamát.

A tó

csitítgató

Hűsége, a kutya-szelíd,

fülemen át

benyal a szivemig!

Valami visszafogadott.

Visszafogadna.

Kinyílhatok.

Magamból?! Vagy magamba?!

Az emlékezet – néma seb –

mind messzebbről zajog.

Mennyivel több vagyok,

amivel kevesebb!

Öröklét-percet alhatok.

Tegező idő

Az a közhuszár-kard, amelyet – lecsatolván –

a szabadságos katona

kérőn kinyujtott kezembe adott:

nagyjából egy termetű volt velem.

Állammal a markolaton

nyeltem távolság-tágító beszédét,

város-csodákig el-láttató szavait

a kék-piros mundérban is szerény

juhászlegénynek,

a tisztelgő rokonnak,

míg nem-messze a Péter-Pál napi búcsú

réztrombitái szóltak

s a tűzhelyről szállt már a fánk szaga.

Most nagyjából a volt bojtár-legény,

ma nyugdíjas juh-gondozó (Rácegresen)

olyan magas, mint akkor az a kard volt –

amelyet kérésemre aztán

félig ki is vontak, de rögtön

akár azt a messzi varázs-világot

fényeivel, veszélyeivel

vas-hüvelyébe visszadugtak

lisztes kezü anyánk szavára.

Araráti-matuzsálemi tájra

szolgál ugyanaz a lazsnakos ajtó

ám hogy ma is én magázom őt s ő tegez

a – „Csak megvan, Pali bátyám” – „De lám, te is, öcsém”

hű mérlegjátéka szivemről

egy-egy percre (de ujra s ujra)

évtizedeket sulytalanit.

A fönn lengő holdhoz

Falusi gangról nézem: kerekül

óriásra december holdja

oly szűzi gőggel, mintha ember

nem hágta volna.

Tudassam ujra vele, hogy mi érte? A

kutyák régi lázzal ugatnak.

Száll csak a régi dölyffel hű egében

alvó falunknak.

Hárfát hol penget ma Dávid király?

Cecilia hol hegedülget?

Isteneink egy állomással

arrébb repültek.

Új hadi célért, tudós adatért,

hány láb fog még rajtad tapodni?

Szememből hála néz rád! És kezem kész

koszorút dobni.

Nekem a régi vagy! Még istenibb,

hogy közelibb, hogy – emberibb!

Sappho szerelmes holdja! Vért-köpő

Vitézünk virrasztó cselédje.

Börtönpriccsekhez surranó fény,

Batsányi mécse!

Röpít hajód mást a jövőbe – lásd –

engem a multba ringat.

Honnan jössz? Arról vesd föl egyszer fátylát

a titkaidnak.

S ti csillagok, mit fedtek föl, ha majd

legszélsőtökre jutva

eseng az ember még merészebb

további utra?!

Parányok vagyunk, vagy hatalmasok?

Lesz válasz végre?

Vagy száll lángelme- s kutya-bú örökké

párban az égre?

Nő s nő az űr! De akár törpülünk

benne, akár növekszünk:

nincs hátra! Föl! Ha előre törünk, ha

vert éhes had, menekszünk!

…Szó, szó: vau! vau! Lesvén (mint hajdan ő, a

gondolás, bús világfi):

tudsz-e, mint pont az i-n, majd egy kis úzdi

fatornyon is megállni?

Finom fül magányos házban

Fenyőtoboz pattog kandallóban és

mérföldekre hallik az óraütés:

csillagokig hallik, ha az ük-öreg

paraszt falióra múlást ütöget.

Tépné e tűznél is bajuszát borus

kedvű férfi, volna csak képén bajusz –

lel fogódzót annyit se (csak ráncokat),

mint a vizbefuló szalmaszálakat.

Ketyeg künt az is már, az őszi bogár:

lefutott, le ujra, hányadszor, a Nyár!

Számol szerte percet: zörg a ház körül:

jár a szám-tudatlan őrült óramü.

Zörgött vala véle versenyt, mintha csak

tegnap hiúz, párduc, medve s – karmosabb

fegyverével – büszkén (most eszelte ki)

kőbaltával immár szomszéd törzsbeli.

Védtelen elődök futást-pihegő

törzsök fia elfult szivvel fülel ő:

hallga, eljut bár végpanasz úgy ide,

(hány határon át!) ne hallja senkise!?

Hall pissz-t néha rá jajt, mely bár fojtva szól,

bömböl mégis oly mult nádasaiból,

hol még ama főtlen hős el-elüget,

nem riasztva már csak hegyes eb-fület.

A niklai zord, a csekei esős

– ujra az a nyéki dúlt-szüretü ősz,

ujra (ujra!) a csucsai csupa kár –

kár-kár-szavu kert az országnyi határ?!

Neszel néha mégis föl (épp ha recseg

aszu ág és dül agg törzs): épitenek?

Zeng a gyerekkor: ácsol tündér-falut

tavaszi erdőben a megtért kakuk!

(Higgye az a vén csak: jótét szellemek

dolgaképp rakatik már oly mennyezet,

gyül mely alá öt felől úgy pőre nép,

mint juhnyáj, mit fagytól teste hője véd!)

Elalvás előtt

Le silence éternel des espaces infinis…

Így, így! Be rég volt

alkalom ilyen szabadon

mérföldes elnyujtózással feküdnöm!

Az ablakon a Tejút a függöny,

a csupa fényfolt-

lukasztgatta („azsuros”) égbolt?

Benéz egy ifjú holdvilág.

Elfeledt ángyikák

hosszu ingében a hideg

agyag-padlaton ágyamig tipeg.

Szószerint értem itten még a

baglyok hajdani nyelvtanát

és szószerint a kerti béka

ajkán az esőt-esdeklő imát.

Ki susog még? A székre tett

Pascal-kötet?

Aztán a cél előtt véve dolgát futóra

iramult egy utolsót s megállt a falióra,

majd életem helyett – mert úgy fülelt a csend –

ketyegtetett agyamba dermesztő végtelent.

Ne legyen gondunk jóban is a rossz

Egy völgységi présházban

Ivott, ivott a rokkant szöllőpásztor,

s kérdésemre, nem lesz-e másnapos,

ezt betűztem ki ráncos mosolyából:

„Reszkető kézbe kell csak a pohár bor!”

„Szent János áldásként vigasz a mámor!”

„Ne legyen gondunk jóban is a rossz.”

Aztán az őszi égen át

a rángó ostorok – darvak helyett – a vadlibák!

A hajdani

nyár-kiüzés égi karikás-hangjai!

S a szájhoz vett végső pohár fölött

a kitágult, a rém-űzött

pillantás, a vén Vörösmartyé,

a „tündértáj”, az ifjuság felé!

Görbő-Pincehely

Világomlás

Nem is magamat könnyezem,

hogy meghalok.

Inkább a házat Egresen,

hogy velem porbarogy.

Porba végképp és épp azért,

hogy rég nem áll.

Szétszedték jó húsz éve már

békebeli tégláiért.

Összeomlik a padlás.

Azon belül

bátyám birtoka, a galambház.

Minden végleg megsemmisül.

Összedül, szétrepül.

Futó torony

Az a torony, ez a tündöklő, az az enyém, amelyet

védőváramul őszi muslicák épitenek fölém.

Csapkodhatok, követ,

el nem ereszt a zengő tünemény.

Állomások hosszán

Nem várja a vonatot sehol senki más,

csak bundában a főnök és lába körül

vonagló hó-kigyóival a tél.

Már lent a fagy harapásra cikáz.

Bár fönt csak egy-egy acéltű röpül.

Ekként a napsütés is fény-csodás.

Ahány daraszem: drágakövet ér

csüggedt szemednek.

Türkiz villog; kereng: rubin, opál, topáz.

Vigasztalnak, azzal füzetnek.

A hazai szóejtés: ráadás.

Körben a fa mind feszes gyászruhás.

Csak a rétek füve fehér.

Sózza a dér

estétől-hajnalig.

Bakterház bakterház után pereg.

Valamennyi mond valamit.

Nagyanyánk olvasóján a szemek.

Halottak napjára megyek.

Ujjamba hajdani imádkozás

emlék-melege villan; gyerekkori láz

mozdulna mellemben, karomban.

S gúnymosoly rá nyomban a szájsarokban.

Most csattogtunk át a Sió felett.

Öt perc s a Kapos hídjának dübörgése robban.

A távoli – gyánti – dombsor mögött

a vén présház már grönlandi havak

s multak alatt.

Kurdnál még vastagabb a hó. A nyúl

úszni tanul.

Az egész vonatban magam vagyok?

Százszámra meszes koponya

szétszórva a lapályon a

vakondok-kúpok tábora.

Száguldok, de nem menekülnék.

Noha a kerekek:

mit tettetek velem, mit tettetek!

Hó-illat tölti meg a fülkét.

Az ablakrésen át

a szél kirántott egy félig beirt

szelet papirt.

Elfogadom a cenzurát.

Füzi tovább

a kerekek gyors jambusa

a penzum fonalát.

Miről is? Hogyan megy haza

vakációra a deák?

A modern versnek nem árt, ha kusza.

Sőt ihlető szerencse.

Pörög a szem mögött az elme filmtekercse,

jó sujet-t keresve

a canevas-ban, mely vetül, vetül,

mint kártyalap, jövőt – szerezve!

Ahogy igérte reggel a Sainte-Anne-ban a lecke

s a Révolution Surréaliste-nál az este.

A leghivebb, a legbarátibb társaság

tanácsadni a mult.

Bár ugy hív az is: be mégsem bocsát,

ugy nyitja: csapja is be a kaput.

A legnépesebb egyedüllét.

De száguldjak csak, bárhova kerülnék.

Szeretek nézni; egyre jobban. Ami szép

F. szemében a rútnál leleplezőbb való.

Kiállitási terem a vidék.

Festmény-alapozás a hó.

Aki jól rajzol, benyúl szinte

és visz nemcsak rendet a szívbe:

jó hírt is: mégsem hiábavaló

harca annak, ki egyre szebbre (jobbra!) tör.

Segédcsapat mindenfelől.

A mélyen látó szem nemcsak emlékez-e?

Nézte Belzacar a beírt falat.

Nézi elménk, mit a költő keze

elénk ró s érteni fölad.

Halotti koszorú zizeg

mellettem az üléspadon.

Halotti koszorút viszek

megülni születésnapom.

Úgy tetszik, száz esztendőt késve

kell száguldanom elfeledt

ünnepre, rokon-temetésre,

hol nem lenni ott nem lehet,

vagy épp úgy fontos születésre,

hol értem lesz gyülekezet.

Táncol a csöppnyi fülkeasztal,

mint holtak faggatóié.

Hány hit-moslékot – telj be azzal –

löktek emberfajunk elé.

Szállt szánkról hála- és panaszdal,

mint lakzin ebszájról a lé.

Rángatja kezemet kacérul

a gyorsaság – hova ragad?

Nézem az ablak üvegén túl,

mint roppant szemfödél alatt

– ránc iramul rajt, hol a szél fúj –

a multakat, a holtakat.

Emlékezz. Táncoltatta tollam

hány hullám rohanvást velem;

mentő-deszkámként szoritottam,

mig forradalom, szerelem

s dobált – nép-söprő áramokban –

köztéboly, hős hiedelem.

Ébredj! – Visz gyorsuló iramban

vállamat rázva itt vonat;

vitt tengeri hab, hogy kiadjam

(lelkemmel) a mentő rudat.

E galoppozó pad alattam,

mint fékezhetetlen lovad.

Jó volna így is jutni honba

olyanba, futni bár (miképp

ama köd-lovas hite-lopva,

mely egyre többször megkisért)

hol egy család volt úgy a nép,

gyűlt temetvén a férfi-torba:

mert kapocs a kezdet s a vég.

A sír után maga a kántor

kezdte, de már fönt a hegyen,

kortyintva pincénk legjavából:

Hajh, szerelem, sejh szerelem!…

Rágta kedvenc fia dalát, hogy

csordulni tudjon már a szem:

dünnyögte, hogy föl ne kiáltson

zord apánk is, emlékezem –

Emlékszel a télvégre, mikor – noha még

hó födte – mint megannyi pici vulkán,

a vakondoktúrások tetejét

– ott is a maga utján –

ugyanaz a tűz kilökte? S a fák

lába körül már sár vont karikát?

És persze megint a varjak, a varjak!

A havon halakként suhannak.

Mint perceink a képtelenül eltünők!

Árnyékukkal valóságosabbak:

szépítik: emberivé az időt!

Dől a magyarázat eléd.

Hálónk és fegyverünk a kép.

Az ott már a lápi Werbőczy-vár –

Legegyszerübb lesz: félvállra a koszorút.

Már ami tégla még –

Ki lesz taposva addigra a gyalogút

a hóból s a multból kiáll.

Ami a palackból még kitelt

Nyilatkozások

Szeretem a dómokat – mint a hajdani kölni dómot is –,

amelyeknek

egyik tornyát már nem építették föl;

nem azért, mert a pénz hiányzott.

Féltérden áll a hit, de még

küzködik talpra állni.

Isten szava ott szólal hallhatón, még

könyörögve és rémült biztatással.

Terveim voltak veletek. („Terveink!”)

Az a földobott félkar – vizbefúlóé – embertörténelmileg is: letört remény.

Hálafohászból kín-üvöltés, már idelentről.

Szeretem voltaképp a hidat is, amelynek

utolsó pillérjéről kőboltozat már nem ível

oda túlra! – közben másfelé fordulván az út.

Értők szemében szebb a szobor is, emberibb, ha

némely tagját az idő – megfelelően – leharapta s megette.

Zord küzdelemnek áldoz a márvány-torzók kultusza.

Ki nem szeretné, aki csak életet kapott,

kimondani, ki ám! amit kimondani,

ha belepusztulna is, képtelen –?

Legbeszédesebben akkor beszél

a költő is, amidőn épp csak dadog már,

de így a pap is, a szerelmes,

a bíró, a vádlott, a tudós, a… ti, mind, a holnap

faggatói, megvallatói… Kudarcaikkal

nyilatkozik az ismeretlen, legbiztatóbban.

Bergerac főtere, mint hű kutya

J. Follain emlékének

Bizsergő tenyerem egy kósza eb fejére

s térdütögetésre: no jöjj ide –

Ide, ide, Bergerac főtere.

Bár egyszer láttalak csak.

Meg-meghajolva csalogatlak

lapulni lábam elé, no gyere,

no settengj csak felém tovább

Bergerac város koraesti főtere,

(– vendéglő, tölgyfa-magas fügefák –)

farkcsóválva hozva, apport-ként

Jean (s Yvette?) halhatatlan mosolyát –:

magamban nyelem itt a bort

Keszthely főterén, meg a port.

Homokpart

Nem voltunk tengeri nép s így a magyar nyelvből hiányzik egy szó. A hajótörés után a hajóról partra sodródott holmik – tehát nem a hajó roncsainak – a neve. A szobácska túlzsúfolt és minden bútordarabja egy lezajlott háborút idéz. Az ezüstrámás szalon-tükrön egy karcolás sincs. Alatta a Bauhaus nikkelcsöves karosszékén sem. A kis olasz reneszánsz asztal éppúgy ép, mint rajta a villanyvasaló, a Zsolnay-zománcú hatalmas hamutartó és az ólomberakásos karikásostor. A főbérlőnő, akinek gondtalanul vadvörösre húzott ajkai fölött már a bajuszka is őszül, félméteres szipkából füstölve egymásbakeverülten vár – ha megfeledkezik magáról – hírt nyugatról Montevideoban élő leányától, Voronyezsnél nyugvó férjétől és ültében a végtelent érzékeli, valahányszor – éjfél felé – a társlakók moraja elcsitul s csak a radiátor sziszeg, békebelien.

Keserű pohár

Egy breton sziklaparton

Gördít a tenger eléd odalent ugy habot:

számlálhatod…

s elteheted,

csak lelj magadban kincs-őrző helyet.

Dél! szór napfényt ott a Brest-i (?) világitó torony.

De épp oly villogón,

(hogy szinte ég)

szikrázik itt a szódás calvados-ban a jég…

Kifogyhatatlan egy vagy, keserű Óceán!

S te, sós Idő! De lám

így percre hogy

édesül (ihatóvá!) minden kényszerű korty.

Darabban nékem azt már, ami jő! Az Egész:

a Kész: fojt, zár, nyom, és

vigasz, ha jön:

csillogva, cseppben így jön, ezer parány öröm.

Gördítsd a könnyülést így, pezsegve, Láthatár!

Jelent, jelent nekem: percet! Ha már

koccintást ő kinál

– de mivel is tele (ha nem üresen)? –

a Végtelen. Az atyai pohár!

A mama hangja

Lakástűzként lobognak ki a függönyök

az utcára a léghuzattól és

„Csukd be az ajtót, bejön megint a tücsök!”

hallja ott kint a fiú só-nehéz

köpenyében s egyszerre ott, a ház előtt

nyolc év lepörög! –: hazajött

a hirtelen kődobásnyi távol,

(a faluvéggel szinte összenőtt)

Szibériából.

Szabadság, egyenlőség, stb.

Mivel nemcsak agyunkban vannak gócai emlékezőképességünknek, hanem talpunkon, gyomrunkban, fülünkben és szemünkben is, magamban hordom azt az időt, amikor a Váci utca épp úgy börtönfolyosó volt, akár a Bd Sebastopol, lévén minden kirakat cella-ablak (minél dúsabb és fényesebb, annál szűkebb és pókhálósabb), és minden járókelő foglár, pusztán azért, mert vásárló lehetőségemmel egy icike-picike kis üzletbe se léphettem be. Esztendők teltek, míg gazdagodásom megismertetett a szabadság tág izomzatával, míg minden emlékezetre képes tagomon az egyenlőségnek olyanfajta szárnyacskái nőttek és fejlődtek, mint a verébfészek fiókáin. Oh krisztusi felebaráti testvériség, lehettek próbarepüléseim a te légteredbe is.

Féltett kincs

Persze hogy gyanakodhattok lehallgatóra az én tekintetemben is. Kovácsné szemérmesen takargatott műfogsorában. De kit érdekelnek ma már – a „titkok”? Szegényeim! Világos, hogy vesétekbe lehet látni az én korszerüsített dobhártyámmal. Az elnök szekréciós allergiájával, a hóhér libidójával. Voilà! Nincs rejtekhely. Mi haszna is volna? Ha legféltettebb Harpagon kincsünk ott van a nyiltan kinyújtott tenyerünkben, illetve az atyafian vidéki parolában, a világ világossága pedig a haza csörtető óvodások orra hegyének villanykapcsoló gombjában.

Levél Bilbaoba

Irrintzia, eskualdinák!

(Haj, rája, haj, baszk-földiek)

Köszönöm, hogy bezártál napokra,

ebbe a könyvedbe, barátom.

Megmosakodtam.

Megtaláltam a kenyeret, a sót,

a bort. A takarókat.

Jót aludtam. Jó volt az ébredés.

A reggeli az asszonnyal, gyermekekkel,

a hüségesen itt várakozókkal.

A két kutyával.

Elbeszélgettem a hajófütővel,

kikérdezgettem én is

a volt medvevadászt,

miközben bejártuk az apró konyhakertet,

az elaggott gyümölcsöst, helyretéve

egy veszélyes – hanyattfekvő – gereblyét,

lemetszve egy-egy fattyuhajtást.

Most itt ülök a kedvelt borozóban,

a Roland-kardja hegycsúcs fele utján,

a baszk – az eskuald! – csempészek közt a lugasban,

elnézve lent az ősi tájat,

az Özvegyi Könny tó partján a tömzsi

templom-őrizte falka házacskát, ahol

egészséggel – de hányadszorta is? –

immár két teljes napja megszülettem.

S tudom, hogyan halok meg

hüségesen, értelmesen.

Már miért is?

1

Már miért is épp téged követne az az ember? És ha megtudná is rólad? Oh bár megtudhatná! Ő, vagy bárki! Azt? Igen! Meg azt, meg amazt. Ha kiderülne?! Ha végére járhatna, hogy mi végett? Azaz: mi végből? S mi eredetből. Oh, ha kiderülhetne, egyáltalán! Bármi! S eljuthatna végre a te füledbe is! Az enyémbe. Ha lehetnének még előtted vagy mögötted nyomoknak, lenti vagy fönti nyomodnak követői – mert ki foghat még manapság régi szitával zenét?

2

Nekik legalább még van irányuk, keresnivalójuk, céljuk a hagyományos görbe bottal, keménykalappal, forráskutató pálcával, ebszimattal, aknakereső mágnessel, elfogatási végzéssel gumitalpon settengve, vagy dilizsánszon, küllőtlen kerekű réztaligán, teveháton kocogva, igaz, hogy harapófogóval és szigonnyal is, de – kevés az is, kevés. Amikor már a halak is legotthonosabban az égi vizekben kergetőznek. S a föld belsejében csicseregnek a legdalosabb madarak. Persze, minden percben ránkszakadhat az emelet, de nemcsak ránk, rájuk is! Ám attól se a pokol, se a menny nem jő közelebb, legfeljebb két szomszédos csillag kacsint össze a Tejuton. No meg a klasszikus esernyő a varrógéppel a múltszázadi boncasztalon.

Hommage à Goya

A kerítés végig kidöntve.

Szétvonszolták a hegyeket.

Ló s tehén távol tekereg.

Csöpög a hanyatt fekvő nagylány

orra-vére hülő üszökre.

Távolodik a dal, a harsány.

Kiül a macska a küszöbre.

Antológia

Feszengenek a versek

ebben a zsebnagyságu könyvben.

Határoknak feszülnek

recsegtetve a páros- és keresztrímek.

Folyót, hegyet és várost

ránt vissza, helyre újra,

a könyörtelen klasszikus ütem.

Sírfölirat

Állsz bárki e halom előtt:

megcsaltalak;

dagasztja májad bármi gőg:

itthagytalak.

Kényszerű sötét

Faltól-falig – hogyha már így lett –

féreg, kúszok,

kitapogatva Marsot, Bakot, Ikret,

Fiastyúkot.

Nem lesz háború

A hajnali szendergéséből fölriadó N. N. ágyához öles gorilla ködképe közelgett. Ám az állat képtelenül nagy termete (kb. két és fél méter), hat hatalmas tépőfoga, nemcsak emberi, de állati mértéken túli vigyora s vele az ölhetnék oly álomszerű volt, hogy N. N. megnyugodva húnyta le szemét s hajtotta vissza fejét vánkosára. Lévén hite a világban kikezdhetetlen. Reggel – másnap-e, más évtizedben-e – véres darabokra szaggatottan lelte a Nap.

Világjárás után

Lábam alá parancsolhatom minden hátralevő percemben a tengert. Le sem kell térnem a dülőútról, máris nyujtja a sajkát felém, hol hizelegve, hol alázatosan, tenyerét a koldus, pracliját a puli, beleegyező kacsóját a hölgy. Aszerint utazom, födélzeten állva, hajam lobogtatva, az önkéntes számüzöttek mosolyával. Nem hátranézve, hanem csak előre, már-már dudolva. Egy jó hajdani tengerésznótát. Kiürítettem minden poharat.

Szélfútta arccal térek meg vacsorára őseimhez. Egyre ritkább a kérdés: Ma merre jártál? Kedvem volna beszélni a szigetekről, tanulságos kalandjaimról, távoli barátaimról, tanácsaikról, de csak akadozva tudnám átváltani azokat a távoli („tengerentúli”) nyelveket erre az ittenire s azért csak legyintésem mondja: a szokott helyen. S ürítek még egy ráadás legutolsó poharat. Bucsuzóul folyvást.

Kaland s halrajzás a régi Koronában

Tófenék-homályos volt a füsttől, a gőztől

a délutáni kávéház, mégis hideg, noha zsúfolt s dohos.

Én: leglent nedves, rossz cipő; legfönt láz-maszat.

Rossz munka, rossz ebéd, rossz gyaloglás után.

Kit is kerestem, ki is hívhatott ide?

A nagykabátban ülő ügynökök asztalain túl,

a hosszú terem végén ott már a falborító nagy tükörnél

mint egy tengerből fölmerülve, végre: ismerős arc.

Bólint, felém int, indul is elébem.

Bizalom szállt meg, persze, szinte testileg is, jó melegség.

Siettem, ő is sietett a – már-már gyermekkori – jó ismerős.

Jött, biz jött, de fura mód mégse közelgett.

Nekem kellett egész a tükörig elérnem.

Készitve már a hálás kézfogást.

Megállván – saját tükörképem előtt;

nem azonnal váltva megvetőre

a viszont-látás túlkész szolga-mosolyát.

Kivel is volt találkozóm?

Déry? Nagy Lajos? Osvát?

József Attila ott lakott a ház mögött, jó kis cselédszobában;

A gangra nyilt alkalmas ablak,

szolgálva másod bejáratul is.

Nem, Osvát itt csak déli egy óráig „rendelt”.

Nem birta a füstöt, a délután már tó-szerűt, a nyüzsgést.

Pap Károly? Pintér? Nem volt ő akkor is már halott?

Fenyő néha kalucsniban érkezett. Komor? Zelk?

Sorsunk még elcserélhető volt, halrajzásszerü.

Ami a palackból még kitelt

Nappal vitorlások suhannak a tavon.

Sötétedéskor, lassulóban és ott, ahol az égbolt elhajol,

villanylámpás hajók szinte a csillagok közé.

Aztán – a hold előtt már – búcsúmenetként, őszi felhők.

És már megint magam maradtam,

ülve köpenyben, dülve a hegyi ház falának.

Karcsúak voltak, dámaszerűek:

ünnepiek a vitorlások már pusztán haladtukkal is

(csipkeuszállyal, kigyómódra rándulóval) és – teremszerűen –

ünnepi ez az egész: – innen a hegyi kőasztal mellől –

ahogy a fák be és ki, sebbel-lobbal, az egyre tarkább köntösökben –

majd a megrakott, méltóságos szekerek; a rendre ideért

lengyel vadludak, finnországi fecskék!

Az évszakok hát elvonultak. Vonulnak valahol ma is szabály szerint.

Az emlékek afféle karavánok, mindettől szinte valóságosak,

ahogy ím hozzák hozzám, azazhogy viszik is jobbadán az árut,

rizsföldjeimről, fűszer-ültetvényeimről –,

gazdag vagyok és száműzött vagyok;

ajándékozok s koldulok – várva, de mire is? – szigetemen!

Diákként ültem az imént – hol is? Eső csupálta

az esti présházablakot, mely alig volt nagyobb,

mint a szöllőlevél, mely rárepült és rátapadt.

Kinéztem, kinézek, újra – újra

hajókabinomból, mely vitt, visz, tőled és feléd:

Europe égalitaire, toi ma mère adoptive!

A nagy nemzetek büszke fiai

Oratórium

1

Nagy szobortalapzatukról a nagy nemzetek büszke fiai

nem tudnak – mikor is tudtak? – messzibb előre elpillantani,

el az időbe addig, ahol – mert a szemük is szobor-vak –

paloták, házak, erős várak, városok elromolnak:

mind hamarabb már! S vár népre háztalanul és

vár- s várostalanul mindre egyenként megfeleltetés,

hogy: mit csináltál? Testvéreiddel! No, mondd csak! És lesz

szóra-szólítás egymás után egyenlőként birói székhez,

nem – Isten elé! Oly könnyű nem lesz az a felelet!

Számoltat meg majd földi hang idelent benneteket.

S dehogyis tragédiai hang! Komédiai is. Mert hisz egyszerre voltatok s vagytok

dermesztők, mint a tigrisek s pukkasztók, mint a majmok.

Mert mi, magas körötökön kívüliek, idelenn

csak mi nyujthatjuk föl a kezünket: vértelen!

Mert alulnézetből, ahogy a kis-iskolások és a szolgák,

mi láthattuk jól csak világi pódiumi-nagyságotoknak emberileg be törpe mivoltát!

S mert, ha csak azért és akként bűntelenül,

hogy egyre kivül,

más ki magasodhat itélet-

szóra kivülünk fölibétek?

2

Elszabadult bikától ahogy az utca-nép falhoz visszakozik:

rettegtük, örök bennszülöttek, önhittségteknek tébolyait –

No de nevettük is, ahogy dromedár, elefánt, kézen-vezetett paripa hátán

fölvonultatok kegyesen, gyönggyel-arannyal terhesen megannyi barbár bálvány:

a nagy bajnok! a nagy bíró! a nagy író! sofőre mellett a nagy vezér,

megannyi régi nagy barátunk. Nyakukban itt lánc, ott szalag, amott lótusz-füzér,

s velük a szépfogu milliomosné, ahogy templomainkba lépdel,

keblén új kézi mozigéppel, karján legújabb stricijével,

tovább mind a nagy tekintély, a tudástól már arc- s pilla-mozdulatlan,

a nagy, a nagy, a nagy, a… mind, aki attól van oda fönt, ami lent alatta van,

s ím épp azért nem látja meg az időt, mutassa bár a holnap:

paloták, házak, erős várak, városok omolva romolnak,

máris és mi marad? A kézben? No meg a kezeken?

Hova törlitek azt a szennyet? S mi lesz a szájon a „védekezem”,

ha nem más, csak a hűség

lesz az ügyészség –?

No de csak szaporán a menettel, de tovább előlünk, el csak gyönyörűk, veletek,

hogy kedvünkrevalón kiröhöghessük, örökös egerek,

magunkat és kulissza világtok,

monstrum macskák, kacér Kacor-királyok.

3

Eltüntök sorra, fölülünk, kik alant itt sárból gyúratunk láb-taposással;

de kő-sorsú lehet (ha szívós) ez a sár is: a tégla-agyag!

Ám ti, emelt fejűek, ti, törődni vakok az alapozással,

meginogtok már a talajvíz fölhatolása alatt.

Meg volt, hogy oszlopul álljon a kő, meg a terv: kariátida-eszme:

mint váljon múló kézből is itt Mű: oly maradó

hogy dacoló zord éggel is olyképp; az idő meg ne repessze,

de edzze a fagy, meg a hó.

Volt helyetek, piedesztálon! kivilágítva, iránymutatónak,

fényesen attól is, már hogy milyen éjeken át

nézte milyen bizalom! De ti vakon arra, hol a holnap,

– hova sakkoztátok a mát?

Csontváz lesz rég a tigris,

ám az egér

csont-kaparászva elél.

Ám ha ledér

e búcsúdal:

szólalhat föl az ünnep igénye szerint is

lentről a kisdedi Kar:

Fordul a viz- s por-csöpp, ha vihar dúl,

tenger s föld mélyeibe,

ámde a márvány-fórum,

– mint a szklerotikusok űr-kerítette szive –

ám de ti, mint Karakórum,

Urr, Babilon, Ninive.

Nyüszítés mögöttünk

Dolgoznak persze maguknak-valóan

az évek havasi vízesésekben is,

meg messzi passzát-szelekben. De engem

az okosít, ha szemmel láthatóbban,

hozzánk közelebb egy-egy rég üres ház

ki-becsapódó ajtaja tagolja

darabokra a végtelen időt,

emberi részvétel nélkül ugyancsak:

mégis már-már eszelős dohogással!

„Hát jó voltunk mégis Teneked, jó

nemcsak falánk falásra” – gondolom

elmenőben a ropogó cserép-

s fal-törmeléken, hátra sem tekintve

az egyre halkabb kutyavinnyogásra;

mert ott megkötve van, a nyomorult.

Helyes igazodás

Egyenletes szél, vizek szintjén is sima szél,

szigorú mégis; nem hizelgőn szolga-gyors –

Ilyentől boldog a vitorla és a füst –:

ősz jő ilyennel, nem tavasz.

Egyenletessé lassult az udvarokon át

a gazda lépte s ugyanugy lováé –

Volt malomkerék-katt-katt: jól lakott folyók

megbizhatóan segítették a falvakat…

Példáid, fáradt szív-verés! Szabályos mondatokba

írja szivósan máig s veti a sárga homok-

lapra hullámok fagya előtt a tó – igy

felel, felel, felel, napja és éje hosszat.

Minek is kérdés még, ha… Fölmerül és ekként

merül alá ismét mérhetetlenül tág

órasétáló útján az ilyenkor

már holdfény villogású őszi Vénusz –

S éppúgy a másik ingajárat, ott magasan. Észak

viziszárnyasainak műve, lám egyre kihagyóbban

míg – mondja a tudós – meg nem áll, mint

minden, amibe belenyúl az ember.

Ninivében

Nem. Ingerült se lettem. Ha parasztok

ejtenek ilyet, vagy prolik, az fölbosszant. De hogy

kandidátus mondta ki – élcül – azt, hogy

„s mi baj, ha ötödrangú nyelvek népe fogy?”

„Végül is nem lesz üldözött!” „Se ír, se kurd, se

baszk, se…” Azt hiszed, nem kapcsolom,

micsoda ócska téma ez már s hogy hova kerül amúgy se

változatos művem e nem up to date falovon?

Nem is azért némultam el, mert kifogyott az érvem,

s mert szemmel jelt adott („beteg vagy!”) feleségem;

hanem, hogy támad-e egy kis csönd e szó körött,

afféle baljós holdudvar, hogy üldözött.

De gomolyult tovább az őrület; csak éppen

bomba, lobogó város, pernye és üszök

helyett édes Camel-füst fellegében.

Nyeltem is jóslatom, bús agg Jónás, Ninivében.

Két háborús haiku

Roham előtt

Átszáll a folyón a kürtszó forró-fűszeres ize.

Marja a katonák dobhártyáját vad déli fény.

Ki akar hóditani? Senki! De

új csata hangja bizsereg a vezér tenyerén.

Napraforgók

Fejek, fejek – karóba húzva mind?

Karóba vert szemek!

Az iszonyra nyilt

pillák üvöltenek.

Menetszázad

Vonulunk be a kaszárnyába.

Előbb vetkezés, aztán mundérba-bujás.

Dörögnek az őrmesterek.

Harsog a kürtök nyelv-tanfolyama.

Nos igen, ez az a másféle rendszer,

nincs kibúvás a reglamák alól.

Az egyenlőség érdes egy kicsit.

Nincs kritika, nincs visszaszájalás.

A fekhelyek is évjárat szerint.

A kivonulások hasonlón.

De hasznos kitartón figyelni.

Lehet előnyhöz jutni itt is.

Békén hagynak, mikor a többi izzad.

Több kimenő, sőt – ha ez imponál –

valami kisebb sarzsi, főleg,

ha kintről jön a beajánlás.

Megvan persze a messzi, a magasztos

érdek, mely szentesíti a fegyelmet,

minősíti az érdemet

és ebbe beletanulni: nehéz.

Még nehezebb: mikor lehet, szabad s muszáj

követni, nem a felsőbbség parancsát,

hanem – vaktában – a lelkiismeretét.

Ha nyersz, nagy arany; ólomgolyó, ha elbuksz.

Vizsgáztatás, kihallgatás – lehetne idelopni

civilkoromból holmi vizsga-puskát?

Szorongatom papirjaim.

Már a sugásban sem bizom.

A szív szűköl, – mégis hova?

Csatlakozás! – tudatja a vezérkürt.

A helybenjárás így megindul, arra, hol

dala-fújva a roppant sereg menetel.

Nagy temetésen

Nem a föld s az idő

neki a temető:

szivünk, agyunk.

Itt s odaát.

Mi felelünk azért:

megél-e, ahogy élt?

S mint él tovább.

Cél, tett, hit, fénysugár!

Igen, égi király,

vagy – lehet szavazni még –

por és sár, dögbogár –

zaba és ürülék!

Egy nyárvégi nap

1

Hajnal. Nagy hal átlátszó tóban

Megszagolja a horgot. Eluszik.

Farkával legyint egy puszit.

Egy évnek is. Megint

meg-int.

2

Este. Hűvösödés, fölülről

Egyszerre vannak itt a csillagok.

A télidőre már testesedők:

tollasodók; az első árulók:

kirostálván magukból az esendőt

húzódnak ismét, távolodnak

romlékony bolygónk közeléből

érintetlen szállásaikra

kitisztálkodva, megközömbösülve

fagyos és finnyás ragyogással,

diáknyelvünkön: plépofával,

pilátusi kézemeléssel.

Bemutató

1

A vackor, a som, a kökény

dadogó szavai után,

a még vadon nőtt alma, cseresznye, füge

szelidülő szava után

a völgy felé a barbár hegyvidékről,

hogy lehet mégis megegyezés, valami

szóértés, kibontakozás – remény!

az ősi zürzavarból –

szólott végül a szöllők kórusa

még bátoritóbban, még érthetőbben

az évek, az évezredek

teltével örökös öregjeinknek!

Hogy adják ők tovább a szót.

Nem igért rossz látványt a létezés

föl-földerülő hajnalaival.

Nem rossz előadást.

2

De midőn – ujjal pssszt! jelezve engem is

idevezettek, az őszhajuak

e fönntartott helyére – lent a roppant

amfiteátrumban már félhomályban

elmosódó háttér előtt folyt

ki-kilobbanó szövétnekek közt

a magyarázat nehezen

követhető szöveggel, kapkodó

ügyelőkkel s gépmesterekkel,

szaknyelven: szétlazulva.

Kecskét áldoztak, dudaszóval. Vagy kamaszt?

hegycsúcson, nyakszegéssel? Vagy a lenti

város piacán, kürtzengetéssel? Betereltek egy bikát,

emberfejüt, azaz

egy bikahangú, bikajárású királyt – de mért vajon

tagló alá ugyancsak? és mért minden leszármazottját,

indokok nélkül?! A tumultus egyre nőtt,

most már a szín szélén is. Mert hogy onnan,

a nézők közül is, váratlanul

léptek be – rángattattak be – „szereplők”

tulénekelve – tuljajongva? –

a frissitő- s borárusok dalát.

Miközben

távolabb földre fektettek egy T alakú fát,

szakértelemmel rászögeztek

egy sast? egy férfit? Majd – úgy tetszik – ugyanazt

karóba nyomták, vagy parázsló székbe és

kimérték húsát s vérét a tömegnek,

a mindig dráguló kenyér és bor helyett.

3

Nehéz volt idősödni. No de nemcsak a haj szálai

szívták az évek leckéit magukba.

Vedd úgy, hogy bent az agy bozontja is

megőszülhet – ez történt mialatt

csak nem tünt föl a felhőrésben a Tenyér,

nem hangzott vezényszó-erejű Szózat.

Így midőn – szemsarokból intve: fegyelem! –

arról a fönntartott helyről egyszerre engem is

vezetni kezdtek detektivi markolással oda be:

oda föl, hova szem és fül tapadt, midőn

egyszerre körülöttem támadt az a csönd,

mely a szólásra szólitottat övezi,

hogy én adjak magyarázatot, vagy

én valljam be a dolgot, mert különben –!

Nem válaszoltam; annyival sem

legyek a bünnek részese.

4

Eltelt azóta nagy idő.

Nagy idő telt azóta el!

Eleredt valami eső,

az felelt; az felel –

Maradt valami zeneszerszám –

Hang abból még jöhet.

Vén vaknak is kijár a napszám,

dünnyögjön bármi nyomorultan.

A dallam bent maradt az – ujjban,

ha nincs is már szöveg.

5

Szitál, szemel, csöpög, esik, esik,

szemetel a ködből, köd esik,

az őszi köd permetezik,

az ősz esik,

korom esik, az év esik.

Elmultak az ünnepeink, esik,

elmultak a szüreteink, esik,

az Etna hamuja esik,

mióta eszedet tudod, esik,

tengeren, földön az idő esik,

a világ kezdete óta esik,

egy percre kiderül s esik,

esik, esik, esik,

elmult az ifjuság, esik.

Madár gubbaszt, eb rázkódik,

gerendában szú dolgozik,

padláson egér szorgalmaskodik,

asszir-babilon oszlopfő esik,

átszögezett kéz vércsöppje ömöl,

diadalív és dómtorony omol,

szónoki szájak nyál-habja frecseg,

futó szekerek bútora bukik,

átszúrt szivek savója dől,

kilukadt zsákok buzája folyik,

volt napkelte, de most esik,

alkony esik,

az elme beborulata esik.

Kis ernyője alatt új s új buszig

itt szerelmes leány várakozik,

amott a házajtóból a kútig

fejrevont szoknya alatt iramul,

avar mozdul, magasba kavarul,

az utolsó falevél is lehull,

rikácsoló madarak keresik,

Noé bárkája hol készittetik –

hadak-kavarta útipor esik,

pernye és sziporka esik,

leégett a fél-kontinens, szitál,

az elmúlás szitál és el nem áll,

az ember csüggedten törölközik,

keni szét arca szennyeit.

Sárba feszítve véres ujjait

a katona még fölül és amig

tartja magát, el-elmosolyodik,

köszön valamit, csak ő tudja, mit,

ujság, távirat, képeslap esik,

sáska- és nyilvessző felhő ered,

a beteljesedés esik,

repülők-szórta kiáltvány lebeg,

csillag suhan,

a kálvini predestináció esik,

bomba zuhan,

fülelheted az ősök egekig

küldött dalait, esdekléseit,

hang-győzedelmeit:

Dantéból makogás esik,

Plato szájából rágott kő esik,

ez eszelősen röhög, az nyüszit,

a meg-nem-állíthatóság esik,

a pitypang ernyős termése esik,

kard, korona és királyfő esik,

juhar légcsavaros magva esik,

anyák fölmutatják kisdedeik,

esik, esik, esik,

esik, míg másként nem végeztetik.

Hatalom

A mai tornyok magasabbak.

Szédítő magasak a házak.

S hogy magasodna még az ember!

Bokám körül csipognak

csillagaid, Fiastyúk.

Rettegek használni a lábam:

úgy alacsonyul, huzódik holmi

furulyukba a szív, a lélek.

Ülök majd óriásként,

kuporgok fönt hatalmasabban

mint a Nagy Medve, átkarolt

térdem között fejemmel egy csöpp

hazát melengetve magamból.

Lőtt lábú madár

Sütő Andrásnak

Énekelni – leszállhatatlanul.

Békehírt ararátlanul.

Korholva konokan a lenti vidék

vén süketeit s a fönti ég

süket – azt a süket vén istenét! – Míg hullnak

csöppek – „megannyi csillag”?

„Pecsét”?

Mert lehet szóló száj végül a seb?

S a hang attól is csak értelmesebb,

ha mindenek fölött s mindenek ellen?

Mert régtől fogva hősi, szép

e küzdelemben

az lett lehető, ami lehetetlen?

Erre gondolj: A kép

a legcáfolhatatlanabb beszéd.

Új határ

A legutolsó sas talán

a legutolsó ló fölött.

Bucsuzó kört keringve.

De űzve, ménesként, tömötten,

ügetve az út két felén

előre, előre, előre,

a csikószőr-fényű buzavetések!

Isten vén malmai

Út előtt

Magába gömbölyödve fészkel a vén az ágyba,

akár az embrió,

s emlékezik a nyűtt test, ringattatásra vágyva,

hogy is volt lenni jó.

És földereng – a testnek! – nincs egyedül: szelídség

övezi! – őshoni

melege egy világnagy uralomnak, mely ismét

titkosan asszonyi.

S tán küld az is, ahogy rég az az első (az „édes”)

erei lágy levén,

küld sót, meszet, reményt – gén-t (rajta is túli léthez),

erre gondol a vén.

S térdét öleli – most úgy, mint légi gépből éjbe

ugró harcos, aki

szorong (bár nem szoronghat): kinyílnak-e – s mivégre? –

hátán mű-szárnyai.

1974. XI. 1.

Isten vén malmai

Gyorsabban, mint a fiatalokon

hogy futsz idő, az öregeken át!

Hogy csobog-zuhog multtá a jövő!

Hogy forog, űzve egy a másikát

szív és agy – a két malombeli kő!

Szaporábban, mint akár tavaly is,

mind sebesebben, sorsom gépei,

jártok vásottan is! Vagy épp azért?

De meddig birtok még úgy őrleni?

S ér lisztem, amennyit a mag igért?

Sürgetőbben, mint akár tegnap is,

meddig öntesz még belém gabonát,

Gazda? – hogy én is megnevezzelek!

Javíts, olajozz. Járjak úgy tovább

– kenyérváróid megkeressenek.

Müködtetőbben, mint valaha is

ömölj, idő, forogjatok ti, agg

szivek, agyak, higyjétek, lesz, aki

számba veszi hű buzgalmatokat –

Őröljetek, Isten vén malmai.

Csikorgóan, még csikorgóbban is

ocsút, követ, port kirostáljatok.

Nem titeket Ő: ti méritek Őt!

Hántsatok ki abból, amit adott:

embernek ehetőt!

Kontárok közt

„Rossz az ereszték!”

észlelte, hogy a fára fölszegezték,

az ács fia.

De késő volt már mester-apját hivnia.

Igényes hóhér

Ifjúkoromban a halál is ifju volt.

Torokgyík, vérbaj, ragályok, praecox dementiák:

kockázat kora volt az ifjuság –

S a háborúk! Akkor az is csak ifjakat tarolt.

Az öregek: Hova is lettek? Valahol láthatatlanul

rend-tudva tüntek el: jó, ha jött gyász-üzenet.

S most ők tolongnak, most ők küzdenek.

Rikong, ki győzi s rikácsol, ki hull.

Oh forradalmi ifjúság! Tüzet

– körülményesen – szivarra szítok.

Szent szó-fáklyák!? Szójáték. Rímbe tört szitok.

Oh, csapdátok, Dugonics-fiuk! Jeanne d’Arc szivű szüzek!

Válogató halál! Megvallod egyszer, mily ügyet

védve kellett, mily nyomorú titok

parancsára kardodba bukniok?

Sürgetve – hévvel! – földi vesztüket!

A lét akkor zsufolt volt

A lét akkor zsufolt volt; hisz azzal is, mit elvett:

kegyelt még: torkig („dosztig”) lakatott.

Könnyet, dühöt, bűnt faltunk, röhejt, szerelmet, veszedelmet

duskáló gazdagok.

Mit él meg, kit megkímél a föld ízéből épp a

legizzóbb, legvadabb?

Az tudja, mi a csók, kit – hány a legendás példa –

a csók visszaharap.

Cseréltetik a pénznek egyik felén a fő és

másik felén a szám.

De vall-e karátról végül más, mint a csöngés

a bankok asztalán?

Vagyonos ekként lettem. Úgy koldus, hogy no, dús is!

Az tündököl kezemben,

gond nélkül abból élek halálig, azon túl is,

mit – vesztve bár – akkor szereztem!

Téli hárs

Vén hárs, lám, megérted:

megint egy évgyürű!

Véd, forró gyökerű,

a kérged.

Van beléd irva

mennyi vihar-

ütötte jaj

lebírva!

Fagyodban daccal

tűz mennyi dúl:

s fény s illat ujra gyúl

tavasszal.

Benned betörve

zúg hány harag:

előre csak!

Előre!?

Öreg hárs, vén társ,

zord-kérgessé válsz

s bozontod

törik, de boldog

vagyok, hogy

még állsz,

akármi tépáz!…

Színész-barátaimhoz

Egy nyárvégi kertből

Hogy sürget, ami él: előre! Még előbbre!

Hogy nyomják maradék erejük a gyümölcsbe

vén fáink! Minden rakodik.

Arccal derüsen bár nézve a szorgos nyárba,

csak én tapogatok lábbal naponta hátra

és ejtek el jót valamit:

csak én visszakozom: Jaj, meg kell halni! Meg kell.

De – légy fegyelmezett! Asszonnyal és gyerekkel

„rovom”, jó képpel, az utat.

Álarc, no de olyan, mely ki s be egyként: rostély!

Játssz jól és szivedig – igy mondtad? büszke testvér! –

az leszel, mit a szerep ad!

Fac ut credas… igen, csináljam úgy, hogy higyjem!

hogy vallja szivem is, ha el kell mennem innen:

nemcsak játék, mi véget ért.

Sok volt, vakít a fény. Távozni, ritka példák,

ha megtántorodunk, legyetek ti a minták

halni, Hamletként, hős ügyért.

Így meztelenre mi sose kopjunk, sem arccal,

sem lélekkel, fiuk. Bennünket az vigasztal

s tisztít, hogy tudunk lenni – más!

Okádja szennyeit látványra, ki úgy támad

életre újra, de utánam mint utánad

ne maradjon, csak ámulás.

Mákgubók

Szemelte, érlelte a mák

fekete sok gondolatát.

Most zörgeti, már zörgeti.

A szél segít neki.

Rázza – mily ős csönd ellen ő? –

mint csörgőjét a csecsemő;

füleli, ujra csörgeti.

A szél segít neki.

Jogar, mellyel király legyez;

kézigránát, még fanyeles;

szenteltvíz-szóró, hinteni –

A szél segít neki.

De volt gyümölcsünk is a mák,

tiltották pedig az anyák.

Vágtuk a kontyos koponyát

fakardos katonák.

Épp mert csak lopva lehetett,

nyitogattuk a fejeket;

faltuk a fekete velőt,

ifjú emberevők.

Itt van a nyár, érlel a nyár,

zörgeti főnket a halál,

füleli, mivel van teli –

A szél segít neki.

Amikor a rím közbeszól

Ha zöldek a falevelek,

ha sárgák: egyként ismerősök!

De mind lucskosabbak az őszök

és hidegebbek a telek

és minden gyorsabban pereg…

– És mi magunk vagyunk az ősök.

A krétarajzok írójához

Ősz? Tél?! Tombol a szél? – Vele

a malom kereke!

Önti? – ott künn! – dühödt vizét:

bent – bő lisztet a Séd.

S mert a zaj elnyelte a szót,

csapkodta-dörzsölte csak lisztporos kezét

az egresi molnársegéd,

vág Lekszink (de genere Csók).

Csak szembe mi is, mig pöröghetünk,

Bandim! s őrölhetünk.

Isten velünk.

Omlás előtt

Az ősök, kik mögötted

álltak, leomlanak.

Mikhez hátad vetetted,

ledőlnek a falak.

Állsz – ember vagy – magadban.

Dagály moraja nő.

Árad az irgalmatlan,

emberevő jövő.

Ott, ott elől – s nem hátul –

tombol a pusztulás.

Csibe sír, kanca száguld.

Állsz. Vársz. Nincs tenni más.

Azután

Azután persze nyüszítés lesz,

törleszkedés, ahogy

kutya a gazda lábfejéhez,

ha dühöng már a bot.

Azután, épp mert így se, még se

mosolyog kegyelem,

heverek gőggel, megvetésbe

fagyott fejedelem.

Fogtam a kezük

És Lőrinc most, Szabó – mi már? Igen:

egy marék „gyémántszikrázású” mondat!

És egy hosszú csontváz a földben.

Bár fogtam a kezét.

S Mihály, Babits, – mi? Igen, az az „aranytiszta” jaj –

És egy hosszú csontváz a földben:

S még Gizi is, Bajor? Igen – de Jóska, a jó evő –

és Etuska, a gyerekágyas –

Egy-egy hosszú csontváz a földben.

És Sárközi és Áron és Paul és –

Bár fogtam a kezük.

S ha volna szó a vádra, hogy a kezdet mást igért?

Egy hosszú csontváz a földbe! Bárhogy

kapott kéz kéz után.

Szülői kéz

vonat elrántotta kezek

folyam elrántotta kéz

fuldokló fölé nyúlt karok

mind az elkésett tenyerek után –

Minden eltünő kéz után –

S ha mégis föltekintenénk? Mert hisz onnan, felülről…

S mert ez a nyakfölemelés is menedék –

S mert hátha mégis lehet egyszer onnan…

Ujjhegyről bár… csak tréfaképp… No de, kedves,

fölnőtt fiunk van, idenézhet. Eszerint

szálkás bár – faálarc-szerű bár – ez a mosoly, de föl,

és szembe így, bárhogy kopog, zuhog, mind hidegebben és

– úgy tetszik – megállithatatlanul – miközben

suttogtatik valami parancs – Kitől? Ő? Az? Amaz?!

Elkaphatatlan, megszólíthatatlan.

Tanú

Eleget rázott a teve

s a repülő, a tank. Leszállok.

Hogy semmi sincs készen a fogadásra?

Nem vártam fogadást.

Van fogadás. A talp

ősi nyelven társalog a talajjal.

Majd sorra megbeszéljük. Azt is,

mért öntetett ólom a fülbe

s tépetett ki a szem.

Dugovicsok

Nem érdekelnek, csak az öregek:

a csatárlánc a tunya had előtt;

az ellenséggel összegomolyultak, ők,

a kényszer-hősök, veszni kérkedők;

az elesők, fetrengők, már csak ők,

a tébolyultan küzdők vonzanak,

kik – védeni bár semmi nem maradt –

kitartanak, kitartanak.

Itt pusztulnak köröttem. Ki s milyen parancsot

vert belétek, belénk, belém is, társaim,

hogy – kivül király s Isten gondjain –

álljuk tetvesen s csont-bőr is a harcot,

várva a kontyost, legyen ok, s ne holmi,

egy jó bömböléssel a mélybe hullni!

Jogaink

Ahogy fogynak vén napjaink,

ős jogaink úgy szaporodnak:

kicsikarni már most, amit

megadnátok majd a halottnak:

későn, utólag! Lear király

dühe súg: egy morzsát, egy csöppet

nem hagyni el abból, mi jár,

kijár akkor a kutyadögnek.

Egy a rabság: nem lenni boldog!

Száműzött vagyok s fölkelő.

Térdre mind, amíg van idő;

míg kegyet oszt a trónja-fosztott.

Míg van időtök helyrehozni

– már most eleve – hogy kidobtok!

Ide mindent! Hisz meghalok s ti,

kiváltságosok, élni fogtok!

Bíráló önbíráló

Savonarola dörgi

Hogy minden rosszat bennem megtagadjak:

mire várni, hogy sirba haljak?

Halok előbb meg! – darabokban

ölve, mi bennem rontó bűn, ősi rossz van.

Az önítélés ércolvasztó lángján

megtagadott bűneimért, egyenként

gyüjtvén fejemre szentként eleven szént,

égjek oly tiszta bíróvá e máglyán,

hogy mind, akik ily bírát nem akartok:

rettegjétek, kik itt lent csak örömre törtök!

Teljhatalmi birátok lesz az ördög

zord önkinzástól én, lágyszivű zsarnok,

mindnyájatokat, sorra, hála-várva,

ezért vetlek ég-nyitó földi lángba!

Egy régi kéregető ének dallamara

Gondolat botlik,

szó dadog,

hasonlat sántít –

De szökkenést, de futamot,

ugyan ki vár itt

dallamot?

Vén vers, kopogó, mint a bot,

te támogass, ha csusszanok –

Te segíts, utfélre dobott

– nem is bot, hanem szélcibálta

úti fa lehullt aszú ága –

te, te már meg se faragott,

te, te, nem égvívásra

röpködő zenekari pálca

mása,

te már, éneklő koldusok

eb-űző kézi társa,

te vigyázz a

jégre-vittre, ha meginog,

te, te vezesd tovább a

köd-világtalanította vakot,

te tudod

utam, te keresd, te topogj,

verd ezt a földet, te dobogj,

dohogj, konok, helyettem.

Ha már szivem sem.

Hű tükör

Ágyúzó idő

A Duna túlpartján az autók tetején s üvegén

megtörik, visszalövel vörösen ideátra

ágyúk torkolati tüzeként

ferde sugárban az esti, de még üde fény.

Ezt hagyta a háború hátra.

Akkor is, itt is, ezen a helyen

álltunk. Romban a fél ház már. De a balkon

tartott még valahogy. Forrt, villámolt a világ odalenn:

ránk a halál s a remény sivitolt vegyesen,

ha szóltak az ágyúk a parton.

Most az idő: ugyanúgy! Villognak ránk a napok

gyilkosan és gyönyörűn. Valamennyi ajándék-

s – bombacsomag. Biztat. S lám vele jő, amitől meginog

végleg a ház. De ma még – örömünkre ragyog

az alkony s ez a balkon is áll még.

(…S ott a Sikon az a félroncs Őrtorony!… És az örök

Hang – ügető lovasé? – valahonnan a Lápból: azért se!

Voltak, akik – kéz-kézbe – barátném, sortűz előtt

dallal mámorosodtak – nem hajtani főt:

nézni fölénnyel a vészbe.)

Tíz év még – s ha ezer? – s úgy szétlövi nyomtalanul

emlékünket is ámitó lövedékeivel ez az ostrom,

hogy – mi marad? A csodából! Mely örökös vigaszul

itt kelt – emberi kézből! Szent cél – két dobogó szivből! S úgy tovamúl

mint a Dunában a fények a fodron!

Itt az évszak

Az évszak eljött.

Itt van, hogy eldobjuk az utakat.

A gyeplőt oda a lovak nyakába.

A horgászbotot, a siető folyónak;

a szélnek a Szűz cérnaszálait,

a fonalat, mely tán még Ariadné

kezét dicsérte –

Az évszak eljött,

hogy mégse bontsuk föl a levelet;

a szólni kész, a tartalmas mosolyt;

csönghet a telefon, a kapu-csengő,

nem oltjuk el a lámpát,

mert föl se gyujtjuk.

Itt van,

hogy meggondoljuk,

hogy minek meggondolni is,

hogy nem is jut eszünkbe

fölvenni bármi kantárt,

horgászbotot, telefonkagylót,

bármi kötelet a kijutásra,

hágcsót, mentőövet, női kezet;

bár itt az emlék a tenyérben,

itt a szabadság a tenyérben,

itt a boldogság a tenyérben,

a parola-szomj, a győzelem előlege;

de itt az évszak.

Eljött. Az Eljövendő.

Beszélni sincs mit.

Beszéljen ő, ha van mit.

Hű tükör

Dalszöveg

Megsimogattam arcod.

Legyen tenyerem tükröd.

Lehet sokat kell türnöd,

sok ránc-hozó kudarcot.

Arcod bőrével nézzed:

épen él ifjú képed

és szebben, egyre szebben

szótartó tenyeremben.

Ki nem fogyó mosollyal

Odadobta előbb a körmeit,

fogát, fülét s még az imént is

épp oly hibátlan kebleit a tűzbe,

a petroleum-bűzzel lobogóba

vagy kénkövesbe,

odadobta, oda

a fogamzás, a vajudás

lepedőinek parázs-tüzébe,

füstjébe, hamujába,

oda,

ez a tegnap még uszoda-pezsditően karcsú lány,

oda aztán a szem hajnal-egét,

oda a ruhán át is mozgásmüvészű hasat,

bár tudta, hogy csak így lehet felezni,

tűzzel tüzet,

oda vetette, veti tovább

az átfogásra hajlékonyult derekat,

oda a kisded-karba gömbölyült nyakat,

a nyíló-hunyó gödröcskét a két

orcán a szinte pillantást lövelőt,

a hajat, térdet, ölet, szemöldököt,

ki nem fogyó mosollyal

tudva egyenest az irányt.

Tüzet tüzért.

Megköszönni

Még férfi-mód (még mielőtt

ég más képet nem ölt),

hű Nap hitves-tenyereit,

hű Föld bölcső-ringásait, amig

csont meg nem töretik,

szem s nyelv ki nem szaggattatik.

Egy házaspár sírfölirata

1

A nő, aki szenvedő gyermekeket istápolt egy életen át

Gyere ki, gyere ki, gyere ki,

ez a házad ideki.

Gyere ki, gyere ki, gyere már,

ha van Isten, ide vár.

Gyere ki, gyere ki, gyere ki,

minket is megmenteni.

Gyere ki, gyere ki, gyere föl

Mindenünk a Semmiből!

2

A férfi, aki eszményeket vélt védeni egy életen át

Jó volna hinni persze: itt

őt fedi por, nem verseit,

nem elveit,

s fölszáll, ha zeng a Harsona

e sírból bár egy halk sora!

Kézben a jövő

Az volt, igen, az én korom, a néhány

pillanat, midőn ligetnyi lehántolt

fenyőfa rohant a vizen, fehér

vásznasan be-beszíva dagadóra

a szél dühét, midőn

szálerdőnyi recsegő szálfaderék közt

lett nekünk is egy karmozdulatomra

gyeplős lovunk a föl-föllendülő ladik!

Az volt a remény s a bizodalom

kora és helye. Te elől az orrban

kisdededdel, én meg

kezemben a ruddal s kötéllel

szembe veletek felelősen

vállalva legalább egy percre biztosan

a rám bízott jövőt.

Virágszál, virágszál után…

Virágszál, virágszál után – hányadik is az ott?

Gyüjtsd kezedbe a sötétlő égből sorra kigyúló csillagot,

kőasztalomnál némán megülő!

Negyven év!

Megállt – mert mit hozhat még? – az idő!

És mit nyujthatok én?

Tündöklő jutalom

gyűljön öledbe abból is, ahogy

pisla lámpáival a csönd-sima tavon

a keszthelyi hajó álmosan eldohog.

Mit vitt el az élet? S még mit vihet?

És ha volna ez itt oly Robinson-sziget,

hova mentő hajó már soha, de soha nem jöhet,

s ha se iránytű nincs, se csillagok közt jós-szöveg:

mi baj?

Amig kezembe vont kezeden át szived:

minden volt s lesz világ rejtelmes morse-leadója,

mondd, te tudod, milyen béke közeledtét kopogja?!

Mint a vak s mint a pap

És voltak kigyózó fölvonulások

csattogó diszlépést lökve ki, hogy: teret!

majd reszketeg tenyért nyujtva, hogy: kenyeret…

és dobd be ezt a levelet –

Vonultam én is egymagamban teljes

diadalmenet, gyászmenet –

Mindebből végre: félre. Eljött

a lebotorkálás kora

még hozzá olyan asszonnyal mögöttem,

aki bízik, mert gyermeket szült ifjan és

most végeznivalót hisz, telhetetlenül: örökre!

Csak a lépésre vigyázni. A mindig épp következőre.

A mécs az ilyen szélfúvásban hasztalan.

A kő világít. Lesz hó is talán.

Tájékoztat a kutyaugatás is.

Egy messzi gépkocsiduda.

De legjobban az ujjak ki-bejáró

csigaszarv-munkája az arc előtt.

Kinyujtott kézzel, mint a vak.

Kinyujtott kézzel, mint a pap.

Három költői katona-levél a kedveshez

1

Bálint Esztergomból Céliához

Elhagytalak, hogy elérhesselek:

karomba kapjalak!

Gyehenna-küldte had

ágyú füstjében látok szent Jelet,

háttal neked ekképp törve feléd

köszöntöm egyre közelébb,

üdvösségem hívó jelét:

megváltó angyal-arcodat.

2

Miklós Eszékről Violához

Harcolunk, fagyban. Őrjöngéseitől

télnek és szélnek lett egyik felől

markomban kardom egyre merevebb,

másik felől

– hű kezed folyton melegebb!

Mert fölöttem két Múzsa tündököl:

– ne feledd! –

az Istenanya s az Emlékezet!

3

Sándor Segesvár alól Júliának

Gyönyörű völgyben fut kocsim. Vidám

szemem szép csúcsról még szebb csúcsra száll:

csicsergő fecskepár

ott rakunk fészket

– szabadon röpködni szabad hazám

fölött – csillag-pár – tevéled –

ott, ott eresze alatt a nagy égnek,

a biztos diadal után!

Búcsú a testrészektől

Szív, agy, tüdő, szem – mit akartok

az összetartó kötelet

tépdesve? Szöknötök lehet,

azt hiszitek? Mert hogy a bajt

az okozza, mi összetart?

Kiméljétek az öreget!

S te fog, te fül, s ti mind, vén

cselédeim, kiket anyám,

apám örökített reám –:

ily sebesen mért futnotok

oda, hova eltántorog

a gazda is holnapután?

Jó úgy volt, együtt! Ami zsákmányt

adott a föld elejteni:

egy falka fürge ebei

keritettük, habzsolva lányt,

országot, tengert, tudományt –

Be égi volt az – emberi!

Így voltunk urak e világon!

S most mik leszünk külön-külön?

Ősz jő. Koldulgat gyom-tűzön

meleget a meredt kenyér.

És jő s didergeti tél

a lelket is egy tar mezőn.

Tenger, jeges jő, s fagyos ujjak,

úgy merülve, hogy ki-kinyulnak.

Eredj, szemem, eredj, fülem s ti

főcinkosok, ajkam, inyem.

Hideg sötét! Szakad, igen:

magamra hagy mind a kötés.

Oh csak te tarthasd, vaksi kéz

a hű kezet s csak az legyen

velem itt – ősi-melegen

sütő Nap üres egemen!

Rendcsinálás előtt

Hogy él két karomban az űr,

ahonnan hiányzol;

hogy lüktet veled, áthevül,

milyen közeli a távol!

Egymagamban mit tehetek

ezzel az űrrel, mit tehetnék?

Ez a te legszükebb helyed

s maga a világvégtelenség.

Sötét viz partján ballagok

micsoda fénnyel telitetten;

lét-társaid, a csillagok

itt keringnek a szerveimben.

Vak vagyok s királyi ura

minden fölfogható világnak.

Enyém vagy s e paranoia

azt kéri, hogy most vagy soha

égen-földön rendet csináljak.

Ápoló halál

Oson messze a tó szintjén a szél

az ősz merénylő fegyvereivel már.

Setteng közel lábujjhegy-halk veszély.

A lomb is csupa sst-sst: hajcsi – kumjál!

Feküdni kell nappal is. A vigasz,

hogy ittkünn, hol szín, szó, szag – élet! – árad.

(Szórakozik a lekötött Utas,

útján, no mondd csak, milyen Ithakának.)

Szolgálni jön, ami csak fölkeres,

előbb a Nap, majd a Hold – mind a csillag!

Lett ő is lám beteg-ügyeletes

egy szöllőtőm: kész-édes fürtöt ingat.

Illemtudóan tesz-vesz a halál

hatalmas szobámban, ami a Föld lett.

Bölcső-békévé csitul zaj, viszály.

Ölbeli már hóhért is meggügyögtet.

Szüret-búcsúztató

Közel megint november, ázik,

ami még villog, a levél.

Szürkület van alkonyodásig

s mélységes – csillagtalan – éj.

Átjön ismét a füst-, a szénszag

a vonatzajjal a tavon.

Szétszed mindent a komoly évszak

és ugyanakkor összevon.

És van dal is még! Némely árva

madár hol itt, hol ott kiált

visszhangra várva: kalitkája

a végtelenülő világ.

Gazdag szüret volt. Ujra: „tőgyként

csüngtek a fürtök”! Reszketeg

állnak sárban a kifejt tőkék,

ridegbe hagyott tehenek.

Emlékszel? Régvolt évek őszén,

ha lomb lehullt, táj kopaszult:

hogy kitünt minden hegyi ösvény!

Mily messze nyilt és nyúlt az út!

Mennyit éltem! S mi vár ma még itt?

No, út meg út. De hova visz?

Élnék akár százezer évig,

kalitka lenne csak az is.

Fölnyúlni, hány arany gyümölcsre

hívtad rég, csillag-lombozat,

e kezet, mely – hogy föl ne döntse –

vaksin pohár iránt matat.

Örök a fény a gomolyon túl,

uralmadon túl, közel éj? –

No, egy kortyot még, bucsuzóul,

az Ittmaradónak: ne félj!

A törzs szavai

A budavári torzókra

Így orrtalanul, ajaktalanul:

szépnek úgy tudd látni őket – hallani!

Így beszélnek hatalmasan.

Így – feje nélkül a fejedelem,

letört keblei csonkjával a Szűz,

így kardja s karja nélkül a vezér:

így magyarázzák kórusban a te

anyanyelvedet, a kimondhatatlant,

így, e szemét-gödörből kikerülve

így, Művészet, a te ős szólamaidat, itt,

európai fényben, ekként

harsányan, szemkápráztatásban!

Egy kis maradék trágya s pata-nyom

még csak emelné hatásukat, azt a

bizonyos, mesteri villanyütést:

az értéknek azt a kisugárzását,

azt a legvégső immanenciát, amely

valóban tán isteni rész gyanánt

egyenest a hátgerincbe nyilal, kiáltva

rejtelmes ráadásként:

nincs kibúvás, vállald te is!

Légy több annál, ami lehettél!

Mert két felől folyik a munka: innen

mi, a vésősök, kalapácsosok, amonnan

ő, a hires díszt-szaggató,

a csontváz-kedvelő, a puritán Képromboló.

Ringass, női térd, csak egy anya-ölnyi

jövőt: itt ez marad belőled,

vigaszul, hogy tovább!

Repülj ki, kard, megvonni a Határt:

a szétzúzott marok mered csak,

például ezt kövesd!

Harc folyik és gyakorlat.

A küzdelem maga a győzelem.

Ha lent maradsz is, törmelékben, századokra!

1974. VI.

Ami gyógyít

Ez az anya attól gyógyul,

bár süket, néma s vak,

pusztán csak attól gyógyul,

ha szólsz vele,

bár Dél-Amerikából,

forgolódó félrebeszélésben

rémálmaidban és vágyálmaidban,

tudva, de végképp tudva, hogy

majd megcsitít, majd karba fog!

Otthon-rakás

Se kő, se fa, se hitel, se telek.

Csak fagy, félholt gyerek.

Csak „megbolondult?” Csak – esetlenül –

az édes-fanyar vigyor: nem lehet

(noha tán most se sikerül)

„a nagyvilágon e kivül”!

(De mire is feleletül?)

Kortyintva butykosból loppal szeszedet

farzsebből, férfi becsület.

Tudj rendet

Vágtató szekéren viszik és ütlegelik elrabolt gyermekeinket. Loholunk utánuk mezétláb az ősz-végi út sarában. Két felől bokrok közül nem úgy nyúlik ki buktató lakkcipő és facipő, hogy csak a láb látszódnék. Látszik biz az egész termet, csípőre tett kezekkel. A harmadszori fölhemperedés után se úgy állj föl a már jegesedő pocsolyából, hogy legalább egyszer csak szembe kellene fordulni a jókedvű buktatókkal. Legalább kíméletüket kérve. Legalább a gúny mérséklését. Legalább ott a csípőnél. Légy türelmes. Hisz egyrészt szem elől vesztenéd a mind sebesebben távolodó szekeret és gyermekeket. Másrészt a szekér az útszéliek szerint eleve nem volt utolérhető s így a kinyúló lábaknak és csípőre tett karoknak még igazuk is van, az idő szerint. Érdekedben is cselekedtek! Nem jobb-e előbb, mint utóbb (ha úgy is késő) – teneked is? Épp teneked, teneked!

Szótváró asszony

Szóljatok, keressétek csak a szót,

ki ahogy képes. Próbálkozzatok

susogást kinálva – szellő fűszálnak,

mosolyt kinálva – szemérmes szerelmes,

s kivánva válaszul épp csak mosolyt,

de pattogva is – magánnyelvű lángok,

magánnyelvtanú záporok s pörölve,

szótárt nem kapott parti hullám,

magában dödögő tanyai szú,

homlokráncaival is további harcot

szavaló szabadsághős a kötélen,

szélütötten is még torz fintorokkal

jól végrendelkező öregapánk,

jajkiáltással – fagytól dörrenő fa –

rianás dörejével tavi jéglap –

Nem igaz, hogy meghalt a lehúnyt szemű asszony.

Vagyis, hogy nincs kinek beszélni,

mert hogy már senki nem vár ily beszédet;

csak elszokott a szótól, ott heverve

az az asszony csalánban, Tisza-mélyben,

sír-mélyben, hogy ha mégis eltemették.

Attól ül föl, ha szót leltek ti, ha

fölfülelhet a ti szavaitokra,

bár kőfalon keresztül, attól áll föl,

áll neki főzni, meleget

fiainak,

attól terít meg a tiszta szobában

kanalat osztva vendégeknek is.

Bosszúálló biztatás

Csavard ki szélvihar, csavard csak és csupáld azt a már magányos jegenyét, az utolsót azon a kaptató-tetőn, s ha félre rántaná is azt a foszló üstökét, forgasd a sunyi fejénél fogva, a kopott kobakját kezelve, s ha meghajlik is derékban a nyomorult, hát a ferde gerincénél, a nevetséges bordáinál fogva, szorítsd és nyomd és facsard, s ha tán földig hajlik az irány-pofonoktól, de hisz már a pofonok elől is a gyáva lakája, pörgesd s tekerd a teljes termetével, kapd kézbe ott a gigájánál is, hengerítsd és örvényesítsd addig, eladdig, amig az alávaló nem kezd fúródni még alább a földbe, vascsavarként a gyökereivel és ugyanakkor nyúlni is nem próbál föl s fölvékonyulni, kerengő tornádó, a föllebbezés vad forgatagaként, miközben fölülről már nem is a víz a zápor, hanem tűz, a kiszakadt zsákból, s ami csak volt villám.

Az altiszt szemében

Népvándorló koruk nekik vajon ujra kezdődött, vagy be sem fejeződött? Aki elárulhatta, elárulta, aki leköphette, bár utánuk futva, az leköpte őket. A rajtakapás örökös, mint hajdan az eretnekeké, a cigányoké. És hamis a valódi útlevél is és országhatár a párnázott ajtó. Vajon üget még az útkereső ős félméterre a láp fölött a ködben? Az altiszt szemében, míg meghajolva átveszi a fölöltőt.

Bercsényi juhász-tánca

A gránicon

Duda a kézben, dali-dal a szájon:

– hej ihajlárom –

magyar nép,

virradtig járom,

mivel hogy immár vigadnék,

magam próbálom,

mert hol a nyájom

– haj ihajlárom –

vajh mi zivatar zavart szét,

hol is a nyájom

– hej ihajlárom –

szökkenhetek, mert ím nyughatnék,

bokázhatok paraszt pásztorképp,

mert hogy végre békén alhatnék,

mert hogy immáron

fejem és vállom

mi is nyomhatná baj s gond még,

– hej ihajlárom –

éljen a párom,

ahol tud és ahogy óhajt még

– hej ihajlárom –

járd bundában nyáron,

télben mezétlábon.

Súlyos évek szublimálása

A két vasgömb között a vasrudat,

azt a két hordónagy acélgolyóbist,

azt a ne is kérdezd már hány kilót

fölemelni, kitartani,

sőt forgatni pörgettyűként:

ehhez hasonló volt a föladat.

Agyamnak is, szivemnek is –

Hogy ne hagyjuk el a képes beszédet.

Együttesünkből egyedül maradván

így próbáltam a régi végeznivalót, amíglen

észlelnem kellett véglegesen, s kőporos

arcomat, megeredt orrom vérét törölve, lám

mire is jutottam,

s milyen istenhátamögötti helyen én! – közülük!

miközben kibotorkáltam a színről,

csak szájszögletből küldve hátra bókolást

a részvevő – résztvevő? – nevetésnek.

Üzenő ifjúkor

Emeltem bal-öklömet én is,

jel-adva: számíts rám, jövő.

Tavasszal (füvek ujjhegyén is)

visszaint az a nagy idő.

A csapongó agy (az enyém is)

végül szárnyaitól nehéz.

Szivemben (lám sírom felé is)

egy hűség szócserére kész.

Bizony egy nép (ifjú is, vén is),

mely fölnyujtott s most visszaejt,

az adott – el-elfulva – jelt

viharából, hogy: mégis, mégis!

Sár-róna tölgyeseiből

Sár-róna tölgyeseiből fut rozsdabarna szél:

mindent mi fényes-édes volt végleg avarnak söpör.

Álló nap az utolsó gulya-kút gyászindulókat zenél.

Betyár-fő a kiakasztódott ostorfán a vödör.

Dániel úr már sértett korából szabadult vissza ránk egy ősz.

Fűtetlen csárda zörgő ablakainál Mihály

(a mindig-vert vitéz-fi) keszeg szelleme forspontot várni áll.

Volt e tél-szag tinódi földinknek is már ősi ismerős!

Borjád, Kakasd, Bikács, Úzd – rideg nyájak, hamar

jurták távolából sír éh-juhnyáj-panaszú vihar

szitkaival vigaszul: majd mindent hó takar…

Hordva ahhoz, mit eddig kisöpört már, mai

kisöprendőt, forog itt lent és – nem más elv szerint –

ottfent jó-szitkú szél: mernek még szembe szállani

vele új módik, új hitek, új – legújabb verseink?

Legidőtlenebb évszak! Leghűbb! – ki magyarul

szólni dühöngő szélnek legillőbb hangokat adott!

Tudjátok, miket írtunk? Társ-lelni kavarog

ki a szivból a régi panaszokhoz az új…

Vörösrézfényű széllel száll egyre mindig-egy idő!

Volna papír kezemben, azt tépi-szórja – így

szaggatja csak fejemből (már hullt lombként söpörhető

népekről) egy – no, még egy! – meg-megdúlt elme ráhagyott eszme-rongyait!

A törzs szavai

Az 1975. évi Finn-ugor Világkongresszusnak

Donner un sens plus pur aux mots de la tribu

(Tisztább értelmet adni a törzs szavainak)

Mallarmé

Szavak, öreg szavak, mi,

kik egykor létre hoztuk,

lépteit kormányoztuk:

merjen hittel haladni;

kik sok baját okoztuk,

de kórjait is űztük,

de kedvét is kerestük;

szavak, kivert szavak, mi,

fölszállva ujra önként,

ama harci ölyűkként

had-őrző keselyűkként

rikácsolni a törvényt,

hogy: együtt! bár űzöttként

futván együtt maradni!

elhullót fölragadni,

rendet meg nem tagadni;

szavak, tépett szavak, mi,

kik e zord tájra hoztuk,

rossz karavánt, de annyi

nagy percét is szereztük:

ránk hagyatott: vezessük,

bitangra ne eresszük;

puskacső elé halni,

lépre rabul ragadni;

szavak, rebbent szavak, mi

hogy ne sujtson ítélet,

nem kérdezve, mi végett,

szánjuk mi e szétszéledt,

szélesztett nemzetséget,

oly idegenbe tévedt.

Szavak, rekedt szavak, mi

károgjuk újra össze,

csaholjuk, vészt körözve,

ha nincs égi erő, se

földi, hogy egybe kösse:

mért kell bár ölő tűzbe

hajtva együtt szaladni:

szavak, szívós szavak, mi

sasok, ebek, s ti jelszót

vakkantók mind, vigyázók,

éjben örködő baglyok,

rablót szidó sirályok,

róka jöttét kiáltók,

csecsemő-jajjal alvót

fölverő denevérek,

szárnyas, fényszomjú férgek,

vadászra csörgő szarkák,

féltékeny vércsék, solymok,

bivalyt biztató dongók,

padlás huzatos sarkát

otthonná szövő pókok,

trágyára szorult bankák,

hernyók, be- s kigubózók,

földlakó pici fajták,

kőbe, fába fúródók,

mászó s repülő hangyák,

molyok, szúnyogok, atkák,

szuvak, szétrágni aktát,

tetvek s ti mind, szegények

társai, hű cselédek,

halálig konokak, ti,

szavak, gyávák s ha csak mi

tudunk már néma, néma

nyelvnek és béna, béna

fülnek igaz igéket,

megcsalt szívnek se talmi

vigaszt, hitet sugallni

és – büszkeséget?

Konok kikelet

Ünnepi leleplezés

Gyorsan! Odanézz! Igy csodáld

– már csak a széles, ünnepélyes lendület miatt –,

ahogy a föld-ég közti őszi kék homályt

(köd-függönyt) szétcsapja a déli Nap

s ott áll (ahogy kétszáz éve is állt),

mint szinpadon, a hű túlparti hegy

a kocsmával, az óllal, a dőlt kúttal az ól felett!

Roskatagon, de oly szilárd

daccal, mint kinek év s perc egyre megy,

mert, íme, ő nem adja meg magát…

Sokan sokáig emlegettük azt a „ments-hely”-et.

Dicsérve régvolt asszonyát, borát!

A kémény hosszu mosolyu füstöt bocsát,

pártolni, hű tanu, az ingatag-

lengeteg: ember-agyi emlékezetet.

S a vak reményt, hogy úgy lehet,

mit elsirattunk ott is egykor: megmarad?

Hova mi is, a baljós ég alatt!

Talajtalanul

Maradék fényű őszi napon

falusi ablakban érnek,

nem szülőtalajukon s gallyaikon:

zöld füge, sárga paradicsom.

Fagy a föld, de az édesanyás

Nap mosolyog, biztat, magyaráz.

Folyik a cukros átváltozás

e lefejezett főkben is konokul.

És színt és zamatot kapnak

érlelve de micsoda akaratú agynak

rögeszméiként a magvak

düh-vörösen, talajtalanul.

Lesz már a levegő is jeges.

De átdöfi sugarával tőrként

a telet is, és tesz ujra törvényt

kegyesebbet ő, a főkegyes.

Nem gyökeren, rég nem talajon,

de érek még én is – mire érek?

Bozsog a vén fő, mint a malom –

Hajtsátok, égbeli fények!

Megalázatlan

Csapkod őslény-bőgésü szél. De fák

nem hajlanak. Egy ág se hajlik.

Maga ura lett a világ.

Mi hallik

dal ki madárból, vinnyogás kutyából?

Száguld szél, de levél, füszál,

egy füstfonál nem lebben.

Száll év, évezred, de kopár

szivemben

a kezdet s vég léghuzama kereng csak.

Szaggat szabad zsarnokként, bőg, tipor

– mi is? Ítél fönt s lent, de – rajtam?

Őrzi jól pecsétlő mosoly

hű ajkam

végső jogát: hogy szembeköpjelek, Szörny.

Mikor már egyenes az út

Másképp, mint éppen uton

nem képzelhetjük ma sem azt a férfit.

S így – pihenni is hol pihenhetne vajon?

Útmenti csárda előtti padon talán, ahol

asztal sincs, hol melléd, a padra hoznak

csigert, szalonnát, égett héjú kenyeret?

Ott ülne még, botjával lába közt ő,

ha volna még útmenti csárda,

ha egy jó bot még útitárs lehetne.

Maradjon hát csak uton ez a férfi,

hisz oly mindegy már, hol is alszik,

hisz bárhol ébred,

gondja az út, a hátralevő,

vagyis hogy nap süt-e, vagy esik-e,

s hol is lesz ma találkozó az éjszakával,

ha azt is még megérjük.

Rövidülnek, lám, a napok.

Az évszak hidegül, bőrön-mérhetően.

Ami utána jő, még hüvösebb lesz,

és most már bizonyos, hogy

nem térnek vissza a lágyabb hetek,

megszünt a négyes körbeforgás,

egyenes irányú, lám az idő

s az út;

letérő sincs, szétágazás sem.

Ezen a vissza nem kanyarodó uton

halad tehát ő s egy-egy pihenő után

mind okosabban, helyzet-ismerőbben.

Ritkulnak s alacsonyodnak a fák.

Fönt a sziklák közt az a füst talán

betyároké már, vagyis az utolsó

majtényiaké! – aztán nemcsak a veszély,

maga a történet is megszünik.

Diákok voltunk egykor Patakon?

Pápán, Utrechtben, Padovában?

Csak tovább. S a szivünk? S a muzsika?

S minden ami volt? A cél?

Mindez mögöttünk.

Mint paraszt nyomában az esti rétről

a bólogó ökör meg a keréknyikorgás,

szelidíteni a magányt.

Fehér fák

Hozzám ezek valók már,

a levéltelenül

fázó csontváz gyümölcsfák,

hófehéren a ház körül.

Kihámlott a zöld kertből:

szabad a ház.

Szabad szemem a galy közt

messze cikáz.

Csontvázak, talpra állók!

Suhan szemem.

Csontvázakon át látok

túl mindenen.

Halott barátaim körém gyült

vázain át

látom mivé kopaszodik le

a lombvilág:

lombvilág, ifjúság! Dől,

termő kezek-

karok ligete, rád is

hóförgeteg!

Messzire látok, egyre

némább vagyok,

mint zord koruk jöttén a

rab állatok.

Kivirul a gyümölcsös

még győztesen,

de a tünt örömöknek

kertje sosem.

Szökken tavaszi ágra

szirom fehér,

fog oroszláni rácsba

engem a tél.

Rácsaim, ifjúi társak

csontvázai,

közületek nincs vágyam

kiszállani.

Ti vagytok hozzám illők,

testtelenül,

ti, ti holtan is élők

házam körül.

Dehogy szorítja szivem

látványotok;

de könnyül, honi hangon

ha társalog;

(elkérdve, meghallgatva,

hol jártatok;

hálásan mérlegelve

tanácsotok).

Így vagyok itt, de ott is

már veletek!

Legyek a sirból szóló

hű nyelvetek:

Tovább adni – mert új és

új nemzedék

lábain jár s lerogy, ha

nem lép a nép,

letünt hadunk utolsó

hátvédeként

kiáltani a régi

jelszót, aként,

mint kiket el nem némít

se gáncs, se kín,

se halál – ugy-e? én zord

barátaim!

Újév reggeli séta

1

A tetők már fehérben.

De nem a betonút;

csak meglehelted éppen,

tél, a hegyi falut.

Szerte kiüti zöldjét

a domb s attól vigabb.

Fölnyalod a havat még,

tűzvörös nyelvű Nap!

Fejem fehér, és fázik

éjente a szivem.

De reggel már vitázik

benne a nem s igen.

– Igen? – Nem! – Nem? – Ahogy száll

és sűrüsül a hó,

villog, felesel annál

kékebben lent a tó.

2

Meddig – miről – vitázol,

hab és sziv?!… Beragyog,

kicsal a Nap a házból

szívni egy kis – fagyot.

Mily tiszta valóság lett

az imént bonyolult.

Vezet a csupa sár meg

csupa fény betonút,

meg lent a – tó! Hogy járja:

mentve a kék nyarat;

hogy védi szebb korát a

hózápor-verte hab!

Főm fehér – nem csatázik.

De szökdell még szivem;

küzd konokul halálig

benne a nem s igen.

3

De – aztán?!… Mi a válasz?

Van irány arra, hogy

cél, munka – mind a láz, Az,

mi eddig mozgatott:

mozogni fog? – nem áll meg,

halad – bár zárja fagy –

attól is csak tovább, mert

rajtunk is átszaladt!?

Tiszta utat figyelve

lépek át hol jeget,

hol tócsát – vált az elme

jó s rossz feleletet.

4

…Őrzik útmenti szérük

a föld adott szavát,

letették véleményük

tőkék és almafák.

Szólni soron mi volnánk –

Mit nyujtunk, férfiak,

mi, kiknek vitte dolgát

hő, fagy, szél, Nap – mit ad

hálaképp mit ad ajkunk

melybe bús anya nép,

osztja sovány – és hajh, dúlt –

húsából fejt tejét –

s láng igéit! – amikben

dadogva is kiált,

hogy: életet, igen! s nem,

nem, nem és nem halált!

5

Mert nem lehet, hogy annyi

szív… – Már megint?! – Tudom,

tudom, hogy kell haladni

ily szikrázó uton,

sár s fény ilyen lobogva

égő útján, lezárt

szemmel… mígnem mosolyba

föllélegezve – kárt,

bút, bajt feledve, ingyen

kiadván haragom,

tél, tél, a te – s minden

magahitt hatalom

dühével szemben – ekként

leckét kinálva: mi

hogy közelítsünk szent célt,

szülénk hű fiai

átlépve lucskot, szennyet,

úgy fürkészve a fényt:

vakít bár, vajon nem vet

aranytányért elénk? –

6

…Búcsuzó, búcsuzóul

hadd hagyjam hát: sosem

búsan, de – hány buktatón túl –

példamód derüsen,

megpróbált nép kipróbált

vénjei – föl a főt!

Köszöntsük – bár kínmosoly ráng

ajkunkon – az Időt.

Konok kikelet

Látom minél többször:

bámulom

annál jobban: mennyi boldog

buzgalom.

Mennyi sürgés alsó-felső

udvaron!

Bámulom, hogy a rügy

ujra zöld,

fű, fa, virág ruhát, arcot

régit ölt.

Nem dühödött meg ránk most sem

még a Föld.

Nem tudok betelni:

ugyanaz

– hányadikszor is már? –

a tavasz!

Semmi harag, se dac, se jaj,

se panasz.

Barkás fűzfa-ág, a

lengeteg,

viszontlátás örömével

integet.

Nem öklöt ráz, nem kés-fénnyel

fenyeget.

Látom, minél többször

jöttödet,

ámulatom egyre

növeled,

eszme-konok, gyermeteg-hű

kikelet!

Tár a tégla közt is apró

kapukat,

dől világosságra fürge

hangyahad.

Sírba géppuskázott jaja

lent marad.

Söpör széllel rothadt őszi

levelet,

töröl fénnyel sáros téli

vizeket.

Minden pici tócsát

levezet.

Reggel érkezett s már

takarít,

forgatja friss szerszámait,

tagjait.

Teljesíti közösségi

terveit.

Krumpliföldből újra – újra! –

krumpli nő,

nem bolondgomba, bűzt

pöffenő,

ahogy volna várható és

érthető.

Hogy szörny-ember már megint mit

dúlhatott?

Vesz annyiba minket is, mint

kost, bakot,

sast, bikát, más esze-kurta

állatot.

Lesz a keze napról napra

ügyesebb,

csen a kérlő mord fákra is

rügyeket.

Végzi dolgát agg diófa,

vén cseléd,

ifjú hullák táplálják bár

gyökerét.

Nézem ámulva az örök

jó Időt,

keresem a rendületlen

rendezőt.

A kiábrándíthatatlan

nevelőt.

Föld mélyéből fényt-lövelő

agyvelőt.

Leszel minél vénebb,

mind nagyobb

ámulattal nézed

a Napot.

Le nem megy képéről

a derű

évről-évre nyiltabban jó-

hiszemű.

Az egész teremtés tőle

együgyű!

Tehén hozza rétről édes

aranyát,

most se még a vadkan véres

agyarát.

Száj-maró vackorrá vissza

nem vadul,

jövő párti marad ranett

és batul.

Csirkenép fut majd körénk, zeng

csipegést,

nem vipera-

sziszegést.

Dinnye-inda útja-tudva

sompolyog,

somolyog,

kibírt, ki fog bírni minden

zsarnokot.

Vad pipaccsá vissza csak nem

züll a mák,

szelid szöllő sem gondolja

meg magát.

Kivirágzik minden:

megbocsát.

Úgy tetszik, nem reménytelen

a világ.

Nézzem hetvenkettedikszer:

kezesebb,

egyre nőibb természet a

kikelet.

Nyári újév

1

Kánikulában buja rózsafáról

nyesi a szomszéd már a – hervadót.

Úgy szólnak – s abban is az elmúlásról –

hogy túlvigan rikongnak a rigók.

2

A bohó-piros, a híg-édes cseresznye

mellett már savanyú-mosolyú meggy.

Kettős ízükkel nyelvem az eszembe

azt juttatja: minden jó s rossz: elegy.

3

Nem Szilveszter az év igazi vége –

Férfinak annál zordabb forduló

a június nap-éj-egyenlősége –

(Nyárfák pihéje dől, akár a hó.)

4

Januárban még minden újrakezdés,

naponta több fény: diadal, remény

föl s föl! S e nyárcsúcsban is ott a lent! és

megállni – hol? – túl év s remény felén!

5

…Kínja örömét: lányom holnap hozza

haza – már tizenkét napos! – fiát.

Új időszámítást kap szoba, konyha.

Perceit is másképp veri a világ.

Egy kisdedre

Köszörüli már szemében a cinkos

fény a tudás gyémántjait.

Pislog. Miket gyanit?

Micsoda hirt hoz?

Különös testamentum1

1977

Arc és nyom

Kik jöttök, évek – évek?…

Várakozások

Fémjelző idő

Arc és nyom

Kisértet

Hódolat a szigeti Zrínyinek

Mi készül?

Sistergő rózsa

Állomások hosszán

Egy rokkant jegenyéhez

A gépész fiának fülével

1

2

Correspondances, összefüggések, megfelelések, csatlakozások, ráütések Dél-Tolnában

1

2

3

4

5

6

7

Megpihenés

Tegező idő

A fönn lengő holdhoz

Finom fül magányos házban

Elalvás előtt

Le silence éternel des espaces infinis…

Ne legyen gondunk jóban is a rossz

Egy völgységi présházban

Világomlás

Futó torony

Állomások hosszán

Ami a palackból még kitelt

Nyilatkozások

Bergerac főtere, mint hű kutya

Homokpart

Keserű pohár

Egy breton sziklaparton

A mama hangja

Szabadság, egyenlőség, stb.

Féltett kincs

Levél Bilbaoba

Már miért is?

1

2

Hommage à Goya

Antológia

Sírfölirat

Kényszerű sötét

Nem lesz háború

Világjárás után

Kaland s halrajzás a régi Koronában

Ami a palackból még kitelt

A nagy nemzetek büszke fiai

Oratórium

1

2

3

Nyüszítés mögöttünk

Nyüszítés mögöttünk

Helyes igazodás

Ninivében

Két háborús haiku

Roham előtt

Napraforgók

Menetszázad

Nagy temetésen

Egy nyárvégi nap

1

2

Bemutató

1

2

3

4

5

Hatalom

Különös testamentum¹