Utószó

A vers két fordulóval készül. Az emberből egy közlendő kitörekszik; külön létet akar, az emberinél is tartósabbat. Ha ez megtörtént, a lélek megkönnyebbül, de elsietett a hasonlat, hogy a szülő nők példájára. Ami világra jött, nem mindig maradandó; még nem mű. A második forduló teszi azzá. Alkotója voltaképp itt vizsgázik; itt teremt.

A két folyamat legtöbbször egyidejű. A költő az „ihlet” anyagát már tudatos munkával is rögtön alkotássá formálja; befejezi a verset. Ám nagyon sokszor – korunkban egyre többször – nem tüstént fejezi be. Vagy nincs megelégedve azzal, aminek papírra vetve formát adott. Esetleg papírra sem veti. Még az sem jelenti, egyáltalában nem, a közlendő elvetélését. Egyik, nagyon is gyakori módja a fogamzás lezajlásának. Rengeteg a művészi alkotás, amely az élmény befogadása után hónapokkal, évekkel, évtizedekkel jő napvilágra.

Az érlelésnek vagy a hibernálásnak ezt a jogát szépírónak, zenésznek, festőnek, mindenfajta művésznek megadtuk. A lírikusnak, jó ideig, a legkevésbé. Tőle az őszinteség és a remeklés egyidejűségét kívántuk, mégpedig rögtön. A mélylélektanénál beljebb ható levetköződést és rögtönzést.

E kettő mind nehezebben társul: a lélek is, a világ is mind mélyebbről nyújt csak magyarázatot; a felület képei mind elégtelenebbek. Az élmény befogadása lehet pillanatnyi. Mind gyakoribb, hogy művészi kifejezése ne csak rögtönzés legyen; ne puszta naplószerű teljesítmény. A modern líra – a mély-tudat mintájára – a mély-tudatosság jegyeit mutatja. Annak ellenhatásaként, vajon oly messze haladt a szabad képzettársításnak és az onírizmusnak a – láz-és a félálom nyelvének – világában? Annak folytatásaképpen.

Mindnyájunk igénye – nem csupán költőké –, hogy ne csak világlátásunk legyen tárgyias, hanem önszemléletünk is. Hírhedt befeléfordulásunk is. „Modern” költők a világtörténet minden szakaszában voltak. A mai modern – előrelépő – költőket semmi nem buzdítja úgy a jó célú egyéni versengésre, mint épp látványos egyéniségük levetése, megkülönböztető híres énük útszélen hagyása. Mint az, hogy váltott lélekkel is tovább, tovább. És ez nem nemzedéki jellemvonás. Az idő követelménye; hogy lélegzeni tudjunk az idő minden rétege alatt.

Mindehhez – magamra fordítva a szót – e könyv összeállításakor támadt hozzáfűznivalóm.

Sose tudtam, és ma még kevésbé tudnám verseimet felelősséggel időrendbe sorolni. Ezt nem is tartottam soha lényegesnek. Közlési vágy – főleg azonnali – különösképpen sose sarkallt. Kezdettől fogva gyakran megesett, hogy még befejezettnek érzett versemet is félretettem, nem egyszer azon első alakjában, letisztázás nélkül, s csak esztendők múlva vettem elő. Még többször megesett ez olyan írásaimmal, melyeket be sem fejeztem, elfeledtem s később papírhalmok aljából a véletlen vetett elém. E kötet darabjai közt is van, melyek kezdő szakaszait tíz-egynéhány éve, befejező szakaszát pedig az idén írtam le. Folyománya volt ez is annak, hogy – noha jellegzetesen lírikus alkatnak tapasztalom magam – kínosan idegenkedtem személyi dolgaim úgynevezett kitárásától. Becsvágyam kezdettől nagyobb volt annál, hogy csak magam tárjam föl; valamennyiünkben – magában az emberben – vágytam meglelni a föltárásra érdemest. Hogy ez a mélyebb lírai természet hozott-e aztán eredményt, ennek során nem a keletkezési időpontja számított, hanem egyes-egyedül formába öntésének dátuma. Nem a mikor tehát, hanem csakis a miképp.

Honnan fakad föl vajon már most, milyen mélyből jut fölszínre bennünk, az a lényeges, ami alakot, megformálást kíván? Van, ismétlem, ami húsz-harminc év előttről. Van, ami húszéves – még az is lehet, hogy húszhónapos – korunkból. Mondjunk le ezek lírai rendű megjelenítéséről, pusztán azért, mert megkerülik a tudat uralmát? Kár lenne. Mert hisz minél idősebbek vagyunk, annál több lehet a nehezen megragadhatóra nemcsak az igény, hanem a tapasztalat is.