Amiel kérkedése

Más lett mindjárt, mihelyt magam alá igazítottam. Elfordította arcát. Tiltakozásul? Oly vakítón gyúlt villámfényre az igazság, hogy már nem róla van szó többet, nem is kettőnkről? Szörnyebb ítélet mondatott ki – rég talán s még külön-külön, mikor nem is ismertük egymást s ez csak a beteljesedése – bűnnek? az üdvnek? Tudta, hogy nincs segítség. Próbált zokogni ismét. De azt se lelhetett már, könnyet. Tudta, csak kínok jönnek. Vacogva lökte testét a kivégző gyönyörnek.