Corbához a haldokló dada

Megbánnom sokszor lett volna okom, hogy magamba eresztettem őket, „erőszaktevőimet” – előhírnökül? „Leteperőimet” – akikkel végül mégis együttpihegtem, húnyt szemmel is eget kutatva csillagért? – bethlehemiért? Idősödve, persze, mind kevesebbszer villant velük fény abban a mérhetetlen éjben, ami a bőrünk alatti haza. Fájdalmak cikáznak bennem ma is, de vajon nem kín előzte akkor is a megszabadulást, nem rettenet a kéjt, nem nőstény-szűkölés a rég áhított nyugalmat. Félek, de ismerőst várok magamba. Hisz ős legenda: szétszaggatja a férfit a halál, magáévá teszi a nőt.