Corba vallomásai

1 Megnézett jól a két szemem, kinyílt rád az a két szemem, mely kebleim hegyén ügyel- neszel a vakok ösztönével, tapogatódzik világtalanok bátorságával éjszakámból évtizedek távolságáig, halálomig, halálodig, hogyha nem túl azokon is még. Beléd néztem tíz ujjam hegyével, megtekintettem csontjaid ujjaim bizsergő bögyének röntgen tapogatóival mielőtt hozzád értem volna, új házat fölfedező ebként tudott futni birodalmadban nyelvem múltadban és jövődben, tagonként megszámláltalak, éhező izmaimmal.   2 Bukásaidról, de buktodban is föl-fölcsapó reményeidről dadogó szíved itt beszélt fülelni tudó tenyeremben, mielőtt hozzám értél volna, bennem volt már a gyermeked. Achillesszé fürödhetsz ebben a befogadásban, e tekintetben, mely inni tud és enni tud, hogy – anélkül, hogy fogyasztana – magába vegyen, mint a föld szomorúan is mosolygón ember-indulású, de tán isten-utú föltámadásra.