Párbeszéd új házasok közt

 

1

Megvoltál bennem már előbb,
mielőtt megismertelek.
 
A képzelet,
 
vajon a vágy is csak mélységesebb
 
emlékezet?
Régóta voltam már veled
 
a jövő foglya.
Mígnem megismerhettelek,
úgy is, mint a biblia mondja.
Igen, csak fölismertelek.
 
Minden ragyog;
otthonian, mégis csodásan,
mint mikor fölgyullad a villany
 
a kéztől, mely tapogatott,
a rég látott vidéki házban.
 
Benned vagyok.
 

2

 
Itt vagy és itt van
a jövendő a tagjaimban.
 

3

A tagjaimban
S az a vágyam: holtomiglan.
 

4

Fényben-sötétben, tündöklően –
itt vagy e termékeny tükörben.
 

5

Ércöntő formáimból támadt
 
szobrom, ki-kilépsz, föl-alá jársz.
De megszelídült szárnyas állat
 
magadtól vissza
 
térsz a kalitba.
Hisz bennem hangzik csak igazán a hangod,
 
az éneked.
Az én pulzusom löki – hallod –
 
a véredet,
 
hogy dallama helyes legyen.
 

6

A holnapok üresen várnak.
 
Tenélküled.
 
– Tenélküled.
 

7

De múltad sincs már, ha kibocsátlak,
 
véglegesen.
 

8

Arcod előleg kisdedem.
 

9

A messzeség sem messzeség.
Fogaskerékkel a fogaskerék
forog oly egyszerűen, miképp
gondolattal a gondolat, mióta
nevetéssel a nevetés, mióta
kettőnkben az egy ölelés
körét először megfutotta.
 

10

Mi az: vágyat betölteni?
Teletöltődöm mindahányszor
a világgal, mint egy pohár bor,
ha szívem kedveddel teli.
 

11

 
Bennem láthatod úgy magad,
hogy méltón megtetszhess magadnak.
 
Íme hát kijavítalak
 
és visszaadlak:
nagylelkű én, a mindenséggel.
 

12

Ekként lel visszhangot szavad,
olyat, hogy eloszlik a kétely.
 

13

Pórázon vagyok, annál szorosabban,
minél tágabb a birtokom.
 

14

 
Határtalan,
úgy ember az ember, ha társa van.
 

15

Hidak karfáján, ló nyakán
az én kezem is végigsiklott,
jó-ívű kerékpár-kormányon;
bár kétségbeeséssel szívemben:
helyeseltem, szelíditettem,
javítottam valamit én is
ezen a miránk bízott bolygón.
Hogy otthont leljenek a nők,
arcvonásukból, bármi torzak,
fészek rakódjék a mosolynak.
 

16

Ahogy a röpülő madárnak
lényét, amikor eltűnik;
teljes egésznek akkor látlak,
 
amikor nem vagy itt.
Szabad emlék marad utánad.
 
Tágul a távlat.
 
Világűröm gazdagodik.
 

17

Szaladt a százlábú folyó
a kavicsokon, tette dolgát.
Haladtam gyors járó-kelők közt
a városokon, én is egy csepp.
Villogtam, láttam: érlelődtek
az én tekintetemtől is
valamit még a kupolák,
a századok gyümölcsei.
Érlelődtél énvelem is
célod felé, emberiség.
Jólesett magyaráznom annak,
akivel kar-karban haladtam.
Mint gazda-pár búzamezők közt,
amelyek vasárnap is nőnek.
 

18

Megállt szobrászi mosolyom
gyermek-fejeken: mint lehetne
örökebb mű belőlük is.
Jött belém minden lecke: váltak
okosabbá az én nehéz
ujjaim is, a kővel küzdők,
asszonyi keblek hajlatától;
bögyükön szikrázott föl a remény,
igen, a fény az éjszakában,
melynek hajnala a jövendő.
 

19

Beléptél, és a fa, amelynek
vérereim az ágai
azonnal virágozni kezdtek,
azonnal gyümölcsözni kezdtek,
sátrat bontottak azonnal;
ujjbögyeim máris etetnek,
szemem szilvái neked érnek,
dalos madár szólal a számban.
Bízd rám magad.
Naponta megtermem, amid kell.
Csodák jönnek, tilalmak tűnnek.
Tied lehet ismét az alma,
az ősi anyai kebel,
bűntudat nélkül, édesen.
Kettőnké mégis a világ.
 

20

Ki fog tisztulni a vidék,
ki az ember meggyötört arca:
hittem nem egyszer, mikor én
ébredtem föl előbb az ágyban
és kinéztem az ablakon
új gyártelep síneire,
vén várost átszelő folyókra:
ahogy siettek a jövőbe
a hidak jegygyűrűin át.
 

21

Minden jelen-
pillanatom a gyermeked
s a gyermekem.
 

22

Egy szív: fél szárny. Most már repülhetsz.
 

23

 
És majd elülhetsz
magadban is magánytalan
Halálban is haláltalan.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]