Párbeszéd új házasok közt
| Megvoltál bennem már előbb, |
|
vajon a vágy is csak mélységesebb |
|
| úgy is, mint a biblia mondja. |
|
| Igen, csak fölismertelek. |
| otthonian, mégis csodásan, |
| mint mikor fölgyullad a villany |
|
a kéztől, mely tapogatott, |
| a rég látott vidéki házban. |
|
|
| S az a vágyam: holtomiglan. |
|
| Fényben-sötétben, tündöklően – |
| itt vagy e termékeny tükörben. |
|
| Ércöntő formáimból támadt |
|
szobrom, ki-kilépsz, föl-alá jársz. |
| De megszelídült szárnyas állat |
| Hisz bennem hangzik csak igazán a hangod, |
| Az én pulzusom löki – hallod – |
|
hogy dallama helyes legyen. |
|
| A holnapok üresen várnak. |
|
| De múltad sincs már, ha kibocsátlak, |
|
| A messzeség sem messzeség. |
| Fogaskerékkel a fogaskerék |
| forog oly egyszerűen, miképp |
| gondolattal a gondolat, mióta |
| nevetéssel a nevetés, mióta |
| körét először megfutotta. |
|
| Teletöltődöm mindahányszor |
| a világgal, mint egy pohár bor, |
| ha szívem kedveddel teli. |
|
|
Bennem láthatod úgy magad, |
| hogy méltón megtetszhess magadnak. |
| nagylelkű én, a mindenséggel. |
|
| Ekként lel visszhangot szavad, |
| olyat, hogy eloszlik a kétely. |
|
| Pórázon vagyok, annál szorosabban, |
|
| úgy ember az ember, ha társa van. |
|
| Hidak karfáján, ló nyakán |
| az én kezem is végigsiklott, |
| jó-ívű kerékpár-kormányon; |
| bár kétségbeeséssel szívemben: |
| helyeseltem, szelíditettem, |
| ezen a miránk bízott bolygón. |
| Hogy otthont leljenek a nők, |
| arcvonásukból, bármi torzak, |
| fészek rakódjék a mosolynak. |
|
| teljes egésznek akkor látlak, |
|
| Szabad emlék marad utánad. |
|
|
| a kavicsokon, tette dolgát. |
| Haladtam gyors járó-kelők közt |
| a városokon, én is egy csepp. |
| Villogtam, láttam: érlelődtek |
| Jólesett magyaráznom annak, |
| akivel kar-karban haladtam. |
| Mint gazda-pár búzamezők közt, |
| amelyek vasárnap is nőnek. |
|
| Megállt szobrászi mosolyom |
| gyermek-fejeken: mint lehetne |
| Jött belém minden lecke: váltak |
| ujjaim is, a kővel küzdők, |
| asszonyi keblek hajlatától; |
| bögyükön szikrázott föl a remény, |
| igen, a fény az éjszakában, |
| melynek hajnala a jövendő. |
|
| Beléptél, és a fa, amelynek |
| azonnal virágozni kezdtek, |
| azonnal gyümölcsözni kezdtek, |
| sátrat bontottak azonnal; |
| ujjbögyeim máris etetnek, |
| szemem szilvái neked érnek, |
| dalos madár szólal a számban. |
| Naponta megtermem, amid kell. |
| Csodák jönnek, tilalmak tűnnek. |
| Tied lehet ismét az alma, |
|
| Ki fog tisztulni a vidék, |
| ki az ember meggyötört arca: |
| hittem nem egyszer, mikor én |
| ébredtem föl előbb az ágyban |
| vén várost átszelő folyókra: |
|
Egy szív: fél szárny. Most már repülhetsz. |
|
|
|